A győzelem receptje
Az országgyűlési választások kampánya az előző választás másnapján kezdődik. Az új kampány első lépése az eredmények kiértékelése, az azokhoz vezető folyamatok értelmezése. Amelyik politikai közösség közelebb kerül a valódi okok megfejtéséhez, előnnyel indul a következő választáson.
Az idei országgyűlési választás legfeltűnőbb fejleménye, hogy miközben az ellenzék a megszerzett egyéni mandátumok számát illetően nagy fölénnyel, 17-1 arányban megnyerte a fővárost, a kormánypártok még nagyobb fölénnyel, 86-2 arányban győztek Budapesten kívül, még a főváros agglomerációjában is. Ez utóbbi különösen érdekes, hiszen itt vannak a legnépesebb egyéni képviselői kerületek. A választás előtt az ellenzék részéről visszatérő vád volt, hogy a Fidesz a képviselői kerületek kijelölésével szándékosan eltorzította azok lakosságarányait, az ellenzék számára esélyes kerületeket tudatosan nagy létszámúnak határozta meg, leértékelve az ellenzéki voksokat. Kétségtelen, hogy Pest megye 12 kerületéből hétben az országos átlagot több mint húsz, közülük egy esetben 33 százalékkal meghaladó számú választó él – csakhogy a Fidesz ezeket is megnyerte, és ezzel a vád értelmetlenné vált.
Az ellenzéknek a fővárosi, különösen a budai kerületekben elért sikerét többen a kormánypártok kudarcaként írták le. Volt, aki úgy fogalmazott, hogy a Fidesz elveszítette a felső középosztályt. Az eredmény részletes adatai (1. táblázat) azonban mást mutatnak. Valójában az történt, hogy miközben Budapesten a Fidesz csupán kisebb arányban növelte (de növelte) támogatóinak számát, mint országosan, az ellenzék együttesen valamivel kevesebb szavazót veszített (de veszített), mint a fővároson kívül (2. táblázat). Mivel itt az ellenzék eleve nagy előnnyel indult, nem tudott annyi támogatót veszíteni, hogy vereséget szenvedjen. Az összefogás Budapesten 2022-ben még működött.
Az ország a Fideszé
Hogy vidéken miért nem működött, arra többféle magyarázat lehetséges, hiszen valóban soktényezős jelenségről van szó. Az iskolázottság azonban, legalábbis ebben a formájában, biztosan nem szerepel a tényezők között. Ez könnyen belátható, ha belegondolunk, hogy a kormánypártok olyan magasan iparosodott, élénk kulturális életet élő egyetemi városokban is fölényes győzelmet arattak, mint Győr, Veszprém, Debrecen vagy Miskolc, és még Pécsett és Szegeden is döntetlenre hozták a versenyt. Ha a sokat emlegetett aprófalvak egyáltalán nem szavaztak volna, a kormánypártok akkor is fölényes győzelmet aratnak, hiszen az 500 fő alatti településeken a lakosságnak csupán 3 százaléka él. A választási eredmények szempontjából maga a „vidék” kifejezés is értelmezhetetlen, hiszen mint ismeretes, az ellenzék az ország 3155 önálló településéből mindösszesen 38-ban tudott nyerni. Helyesebb úgy fogalmaznunk, hogy az ország a Fidesz–KDNP-re szavazott, kivéve Budapestet.
Mi a fontos?
A magyar főváros ellenzéki hajlandósága alapján azt gondolhatnánk, hogy az itt élőknek fontosabb a jó kormányzás, mint a vidéken élőknek, azért kritikusabbak a kormányzati teljesítménnyel szemben. A valóság azonban ennek az ellenkezője. A nagyváros a magasabb jövedelmeivel, a munkalehetőségek bőségével, a befutható életpályák sokféleségével, a nagyvilágba való kapcsolódás lehetőségeivel sokkal magabízóbbá teszi lakóit. A nagyvárosi ember könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy ura saját sorsának, nem függ a politikától, sokkal inkább a politikának kell függenie tőle. A kormánytól nem azt várja, hogy gondoskodjon róla, mert arra önmagát is képesnek érzi. Mások, különösen az általa hátrányos helyzetűnek tartott emberek sorsának a maga eszméi szerinti javításában viszont mindenképpen szerepet szeretne játszani. Ezért a kormánytól elsősorban azt várja, hogy elősegítse, sőt megvalósítsa azokat a világjobbító célokat, amelyeket ő helyesnek tart.
A nagyvárosi ember inkább ideologikus, még akkor is, ha gyári munkás.
Ezzel ellentétben minél kisebb településen él valaki, a kormányzás minősége annál közvetlenebb befolyást gyakorol a személyes életére. Az életfeltételek – biztonság, munkahely, közművek, közlekedés, szolgáltatások – meglétét nem tekinti magától értetődőnek. Alapvető fontosságú számára, hogy rendben van-e a közbiztonság, van-e elérhető közelségben jó minőségű munkahely, milyen gyakran jár a busz, van-e a településen posta, orvos, iskola és bolt, van-e az utcán aszfalt és az aszfalt alatt szennyvízcsatorna. Számára az a jó kormányzat, amelyik ezt megadja. Amelyik nem erre figyel, azt rossz kormányzatnak tartja.
A kistelepülés lakója inkább pragmatikus, még akkor is, ha egyetemi tanár.
A kettősségre jó példa a hajléktalanság ügye. A nagyváros lakójának a hajléktalan egy ismeretlen ember, aki nyomorult körülmények között él. A nagyvárosi ember a problémát elvi alapon fogja föl: nem helyes, hogy egyesek az utcán élnek, a társadalomnak kötelessége segíteni rajtuk. A kistelepülés lakója számára viszont a hajléktalan nem elvi probléma, hanem Jóska, Zoli vagy Rózsi, ismeri az illető élete történetét, esetleg iskolatársa volt, tudja, mi vezetett a hajléktalanságához, és a segítő cselekvést ehhez az ismerethez szabja. Konkrét problémára konkrét megoldást keres, és az általánosítást, legyen az negatív vagy pozitív, alkalmatlannak tartja, elutasítja.
Vagy vegyük a közmunkát. A nagyvárosi ember, aki közmunkással legföljebb nyaralás közben találkozik, ezt valami gyanús dolognak, a helyi hatalmaknak való kiszolgáltatottság, a társadalmi igazságtalanság új formájának látja. A kistelepülés lakója viszont vagy munkalehetőségnek, vagy éppen a társadalmi igazságosság helyreállításának: ismerőse, akit addig segélyen henyélni látott, most már maga is munkával, a községi vizesárok kitakarításával keresi a megélhetésre valót.
A hangerősítő
A politikát a politikusok csinálják, ez világos. Csupán az a kérdés, hogy a politikusokat kik csinálják. Ha ezt tudjuk, akkor rátalálunk arra az erőre, amelyik végső soron a hatalmat gyakorolja. Ez az erő nem más, mint az az értelmiség, amely az általa birtokolt nyilvánosság segítségével a sok jelentkező közül a számára rokonszenves politikusokat kiválasztja és a politikai versengés, a választási küzdelem rajtvonalához állítja. A politikus, különösen ha ellenzéki, az értelmiségi hátország hangerősítő közreműködése nélkül olyan, mint a tévéműsor szereplője lecsavart hanggal: mulatságosan tátogó fej, semmi több. A választók támogatását elnyerni, cselekedni, hatni csak hangerősítés mellett képes.
A hazai ellenzéki érzelmű értelmiség elsöprő többsége nagyvárosi beállítottságú, ideologikus szemléletű. Ebből fakadóan az elmúlt évtizedben olyan ellenzéki politikusokat választottak ki, olyanok hangját erősítették föl, akik elsősorban a számukra fontos ideologikus problémákkal foglalkoztak, mint az alkotmányozás, a sajtószabadság, a genderügyek, a nyugatosság és hasonlók, viszont akár gúnyolódni is készek voltak olyan pragmatikus kérdéseken, mint a falufejlesztés, az élelmiszerárstop vagy a hitelmoratórium. A mai magyar ellenzéki politikusi garnitúra az ellenzéki érzelmű értelmiség terméke.
Magyar sajátosság
A nagyvárosi értelmiség baloldali-liberális, tehát ideologikus beállítottsága az egész nyugati világra jellemző. A brit Legatum Institute agytrösztnek a közelmúltban közölt tanulmánya szerint például a világ elit egyetemei oktatóinak és kutatóinak tíz százaléka minősítette önmagát jobboldalinak, 13 középen állónak és 77 baloldalinak (3. táblázat). Ilyen kimutatások a nyugati világban bárhol készíthetők. A baloldali többség a nyilvánosságra gyakorolt döntő befolyásával a legtöbb országban képes elérni, hogy a jobboldali, pragmatikus nézetek képviseletéért túl nagy árat kelljen fizetni. Ezer példa van arra, hogy miként bélyegzik meg, lehetetlenítik el, teszik egzisztenciálisan tönkre a pragmatikus nézetek képviselőit. Akinek volt már része koncentrált médiatámadásban, tudja, milyen nehéz az ilyet elviselni. Sokan nem is kockáztatják meg, inkább megtartják maguknak a véleményüket.
Magyar sajátosság, hogy az itteni nyilvánosságban ma már nincs akkora túlsúlya az ideologikus megközelítésnek, mint nyugaton, a pragmatikus szemlélet közel olyan erővel van jelen a médiában, a kultúrában és a tudományos életben, mint az ideologikus. Ez egyebek mellett három látszólag ideologikus szempontnak is köszönhető, amelyek segítenek a jobboldali pártoknak elnyerni a választók bizalmát. Az egyik a nemzeti kérdés, Magyarországon konkrétan a nemzetegyesítés, amellyel az ideologikus nagyvárosi értelmiség egyszerűen nem tud mit kezdeni, a kisebb településeken viszont a személyes közérzetet közvetlenül befolyásoló pozitív tényezőként hat. Hasonló a kereszténység ügye, amely a kisebb településeken egyáltalán nem ideologikus szempontként vetődik föl, hanem az egyén napi életminőségének része. A harmadik tényező pedig a család, amely a nyugati világ nagyvárosaiban feloldódni látszik, miközben azon kívül még nyugaton is az egzisztencia és a társadalmi lét fundamentuma.
Mindezek alapján egyértelművé válik, hogy az idei magyarországi országgyűlési választásokon nem a hagyományos jobboldal ütközött meg a hagyományos baloldallal, hanem egy szilárd elvi alapokon álló, de a mindennapi élet problémáira pragmatikus megoldásokat kínáló koalíció vetélkedett a hatalomért egy ideologikus meghatározottságú, ugyanakkor eszmeileg heterogén pártszövetséggel. Szinte szükségszerű volt, hogy az ideologikus megközelítés sikert arasson Budapesten, viszont elbukjék az ország többi részén.