A magyarok beletanultak a politikába!

– Sok elemző már el is temette a visegrádi szövetséget, mondván, szétverte az ukrán háború. Mit szól ehhez?

– Volt már jobb bőrben is a szövetség, de túléli a konfliktust, ugyanis geopolitikai törvényszerűség, hogy a négy állam közös érdekei sokkal többet nyomnak a latba, mint az aktuális vitái. Tény, hogy Moszkva kapcsán most enyhült valamelyest a V4 koherenciája, de ez nem tart örökké.

– A fő törésvonal a két nagy barát, Magyarország és Lengyelország között húzódik, Budapest és Varsó eltérő oroszpolitikája miatt. El lehet rendezni valaha is ezt a kérdést?

– A lengyelek másként látják ezt a háborút, mint a magyarok. A lengyelek úgy gondolják, hogy akkor tudják lezárni az oroszokkal folyatott ősi vitájukat és vetélkedésüket, ha aktívan részt vesznek a kijevi fegyverszállításban. Magyarországnak viszont egészen mások a tapasztalatai a nagyhatalmi konfliktusok terén, és ez meghatározza a geopolitikai látásmódját. Lengyelország a nagy, kelet–nyugat irányú eurázsiai közlekedési úton fekszik, és ennek megvoltak és meg is vannak a következményei. Háromszor szüntették meg a nagyhatalmak a lengyel államiságot, többek között az oroszok részvételével. Mi viszont itt élünk a Kárpát-medence oltalmában, megszüntetni, felszámolni sohasem tudták a magyar államot, bár többen is törekedtek rá. Mindez így együtt egy olyan geopolitikai mintázatot ad, amiből a jelenlegi eltérő álláspontok adódnak.

– A lengyelek szorosan kötődnek Amerikához. De miért van az, hogy velük együtt a legjelentősebb európai államok is félretolják saját nemzeti érdekeiket, és feltétel nélkül elfogadják az amerikai forgatókönyvet?

– Ma már közhely, hogy az ukrajnai konfliktus az Egyesült Államok és Oroszország háborúja. Persze fontos, hogy ne fejlődjön a NATO és Oroszország háborújává, mert annak végzetes következményei lennének az egész civilizációra nézve. Európa azért nem áll ki az érdekeiért, mert a második világháború után olyan új világrend alakult ki a nyugati féltekén, amit az USA ural. Gazdasági, pénzügyi, katonai, kulturális téren egyaránt. Minden eldőlt 1945-ben.

– Sokak szerint viszont Európa új korszakot nyithatott volna saját történelmében, ha a Szovjetunió szétesése után szövetségre lép Oroszországgal. Mert így találkozott volna a nyugati technika a bőséges orosz nyersanyagkészletekkel.

– Az angolszász világ mindig megakadályozta ezt. Kérdés, hogy van-e értelme még ennek a keresztbeállásnak. Mert az eurázsiai térség másik végén ott van egy igen fejlett, ősi és egyre csak erősödő kultúra, vagyis Kína. Úgy tűnik, Amerika nem mérlegelte, hogy mi lehet rosszabb számára: Európa és Oroszország kapcsolata vagy ha Moszkva Peking felé gravitál. Szerintem okosabb, akár De Gaulle tézisének megfelelően is, Oroszországot Európához kapcsolni, mint Kína karjaiba lökni.

– Az amerikai–lengyel politológus, Zbigniew Brzezinski már húsz éve leírta, hogy Ukrajnát le kell választani Oroszországról. George Friedman pedig jó tizenöt éve előre jelezte mindazt, ami most Ukrajnában történik. Miért nem figyelt erre Európa?

– A nemzetközi politika viszonyrendszerei kapcsán nem érdemes moralizálni, mint ahogy az érdekérvényesítés módszerei kapcsán sem, mert az nem vezet sehová sem. Csak önérdekű szereplők vannak a nagypolitika színpadán. Fekete István írja, kijózanító szándékkal, hogy a szabadok világában nincs boldog és boldogtalan, csak erős és gyenge. Ami Amerika érdekérvényesítési stratégiáját illeti, ott az a baj, hogy rossz a koncepció. Egyrészt hatástalan, másrészt túlzottan sok megterhelő konfliktust termel. Washington eleve tévesen határozta meg a maga érdekeiket. Most Moszkvával viaskodik, aztán Peking következik a terv szerint. Ez így érthető, de kétséges, hogy megvalósítható-e. Vagyis hogy a terv megerősíti-e Amerikát…

– Pedig ügyesek az amerikaiak és ukrán csatlósaik. Például készítettek egy filmet Zelenszkij főszereplésével, amelyben ő egy csetlő-botló tanáremberből államfővé avanzsál. Szerepe lehetett a sorozatnak abban, hogy aztán valódi elnökké válasszák őt az ukrán szavazók?

– Ez egyértelmű. Amerika őt akarta. Mindez része lehetett annak a washingtoni forgatókönyvnek, amely az Oroszországot legyengítő háború gondolatával játszadozott, vagy csak egyszerűen be akarta kebelezni Ukrajnát, és beléptetni a NATO-ba. Az utóbbi nem jelentett volna háborút, de egy Oroszországot folyamatosan strapáló feszültséget mindenképpen. Ehhez tartozik az is, hogy Amerika az utolsó pillanatig úgy hitte, hogy Putyin nem mer belemenni egy háborúba.

– Úgy tudni, már tavaly ukrán csapat­összevonások történtek a két szakadár köztársaság határán, hogy Kijev visszaszerezze ezt a gázban és szénben gazdag két megyét. Itt fogyott el Moszkva türelme?

– Ha az okokat kutatjuk, akkor egészen a 2006-os, ukrán narancsos forradalomig kell visszamennünk. Mert akkor akart először teret nyerni az Egyesült Államok Ukrajnában, de nem sikerült neki. Ám 2014-ben már igen. Mint azt Victoria Nulandtól, az akkori amerikai államtitkár asszonytól tudjuk, mindez ötmilliárd dollárjába került Washingtonnak. Ezzel már a Krím orosz annexiója előtt is létrejött egy nagyobb fegyveres konfliktus lehetősége.

– Kommunikációs háború is zajlik a felek között. Miért annyira gyengék ebben az oroszok?

– Valóban úgy tűnhet, hogy az oroszok a propagandaharc vesztesei, de Moszkva nem foglalkozik a híresztelések, manipulációk nemzetközi dimenziójával. Az oroszoknak azzal kell szembenézniük, hogy a Szovjetunió felbomlása óta idegenkedéssel fogadják őket a nemzetközi színtér minden szegletében. Ez is az oka annak, hogy Putyin inkább a maga hazai, oroszországi propagandahadjáratát igyekszik megnyerni. Számára ez fontosabb, mint egy nemzetközi színtéren zajló álhírháború. Biztosítani akarja a saját társadalmi támogatottságát, és egyelőre ez sikerül is neki.

– Létezik egy elmélet, amely szerint bárhogy robbant is ki a háború, Putyin belesétált a neki állított amerikai csapdába. Mondván, még győzelme esetén is végzetesen meggyengült állapotban kerül ki Moszkva a konfliktusból. És akkor a háború Amerikának kedvező világgazdasági hatásairól nem is beszéltünk. Ezért nem engedi Washington Zelenszkijnek a kapitulációt?

– Meggyengítés, visszatartás. Kezdetektől fogva ez a transzatlanti magyarázat Ukrajna folyamatos felfegyverzésére, mert az érintett államok csak így tudják elfogadtatni saját közvéleményükkel azt, hogy igenis le tudja győzni a gonoszt a nyugat, és a diadal arányos lesz az anyagi és emberi áldozatokkal. Ezt a propagandát szolgálják a hadi sikerekről szóló álhírek is, az olyanok, mint például a mindig győzedelmeskedő ukrán fantompilóta legendája.

– Hogy áll a harc a valóságban?

– Anyagháborúvá változott, és Oroszországnak alapvetően nagyobbak a tartalékai. Amúgy tűnjön fel mindenkinek, hogy a felek általában egymás veszteségeiről tudósítanak és közölnek pontosnak mondott számokat, noha egy hadsereg valódi veszteségeit csak saját vezetése ismeri.

– A balliberális média arról akarja meggyőzni a magyar szavazót, hogy embargó ügyben Orbán Viktor végleg elszigetelte az országot, és ennek súlyos, mindenkit érintő gazdasági következményei is lesznek…

– Pont fordítva áll a helyzet. A balliberális média olyan álhíreket is közölt már, hogy a nyugat végül megtörte Magyarországot az embargó ügyében. A valóságban már öt állam áll hazánk mellett az embargó elutasításában, például még Németország is, amely ugyan nem meri hangoztatni a maga álláspontját, de nagyon örül annak, hogy van olyan állam, amely helyette is kemény kritikával illeti az orosz energiahordozók embargóját.

– A miniszterelnök arról beszélt a minap, hogy az új embargós tervezet Magyarország számára gazdasági és ezzel együtt társadalmi atombomba lenne. Van-e akár még oly halvány esélye is annak, hogy a kurzus túléljen egy ilyen csapást?

– Én már régóta beszélek a bombaeffektusról. A teljes embargó egyszerűen eszement gondolat. A nyugati, illetve a brüsszeli elit azt hazudja, hogy Európa az orosz energiahordozók nélkül is talpon tud maradni. Persze, valamit fel kell adnunk a személyes komfortunkból, így állítják be a problémát. Csakhogy itt nem ez a fő kérdés, hanem az utódaink, a bennünket követő generációk sorsa. Nézzünk szembe azzal a gazdasági és politikai realitással, hogy Európa rövid és középtávon sem tudja nélkülözni az orosz energiahordozókat. Vagy ha megpróbálja, akkor visszasüpped a kőkorszakba, lemondva mindenről, amit sok száz év alatt elért.

– Meddig tarthatja fenn a maga álláspontját Magyarország?

– Nem vagyok jós, de látni kell, hogy az elmúlt tizenkét év alatt mindig gyanakvással, ha nem mindjárt elutasítással fogadta az unió a magyar álláspontot. Legyen szó például migrációról, járványról, de különféle gazdasági kérdésekről is, például az infláció megfékezéséről, az árstopról és így tovább. Aztán mindig kiderült, hogy Budapestnek van igaza, és többen követni is kezdték.

– Az új embargótervezet elfogadása nemcsak azt jelentené, hogy a semmibe vesznének a jobboldali kormányzás gazdasági vívmányai, ideértve a vidékfejlesztés kérdését is, de olyan társadalmi hatása is lenne, amely likvidálná a nemzetpolitikai célokat, vagyis elvesznénk. Felismeri a közvélemény a helyzet történelmi jelentőségét?

– Visszakerülnénk abba a szétrombolt állapotba és mély, össznépi depresszióba, célok nélküli letargiába, ami a második világháború befejezésekor jellemezte az országot. Kell, hogy értsék mindezt az emberek. Politikai tudatosodás tekintetében jóval előbbre tartanak már a magyarok, ahogy ezt a választás is mutatta.

– Ha így megy tovább, ha erő erejével akarják Magyarországra kényszeríteni az új embargós tervezetet, akkor mi értelme annak, hogy továbbra is az unióban maradjunk?

– Nem tudom, hogy segítene-e a kilépés. Igen, van egy sor idegesítő probléma és konfliktus az EU-ban az ott nyüzsgő tökfilkók sokaságának köszönhetően, de szerintem ne borítsuk fel azt az asztalt, amelynél ülünk. Mert akkor jön a szabad rablás, és kifosztanak, felmorzsolnak bennünket az egész régióval együtt. Inkább hozzuk olyan állapotba az uniót, hogy végezze rendesen a feladatát. Mert most nem ezt teszi.

– Azt látjuk, hogy Brüsszel mintegy örül minden nagy és átfogó konfliktusnak. Fura, de a háborúnak is. Mert a hirtelen hozott szükségszabályokkal, központi intézkedésekkel az Európai Egyesült Államok létrehozása felé tesz újabb és újabb lépéseket. Így volt ez migránsválság vagy a járvány esetében is. Ön azt mondja, ne moralizáljunk, de elfogadható ez?

– Igen, erre akarják használni az ukrajnai konfliktust is. Brüsszel például úgy véli, a 2050-re kijelölt karbonsemlegességi határ­időt akár 2030-ra is előre lehet hozni, mert az embargók segítségével drasztikusan vissza kell fognunk az olaj, a gáz és a szén felhasználását. Miközben Európa a világ károsanyag-kibocsátásnak pusztán tíz százalékért felel. Jó, leáll ez a terhelés, de még marad a máshonnan származó kilencven százalék. Ez így tényleg aljas dolog.