Amerika olcsó sikert akar

– Ön szerint indokolt a háborús veszélyhelyzet bevezetése Magyarországon? Van, aki azt gondolja, ezzel már benne is vagyunk a fegyveres konfliktusban…

– Hál’ Istennek nem állunk háborúban, de a keleti határunk túloldalán hónapok óta zajlik az a súlyos katonai összecsapás, amely egy sor kiszámíthatatlan, előre nem kalkulálható eseményt tartogathat Magyarország számára. Mindez késedelmet nem tűrő intézkedéseket tehet szükségessé, tehát mindenképpen indokolt a veszélyhelyzet kihirdetése. Sajnos lehet, hogy évekig tartó háborúra kell berendezkedni.

– Mit mutat a történelem, miről szól az efféle veszélyhelyzet?

– A késedelem nélküli intézkedésekről. Ezt már megtapasztalhattuk a járvány idején is, amikor a kabinet minden intézkedése mögött ott állt a parlament többségének a támogatása is.

– Nem kockázatos a honvédségi és a rezsialap megszervezése, amely többek között a bankok extraprofitját fordítja a hadsereg fejlesztésére és a rezsicsökkentés fenntartására?

– Hasonló helyzet állt elő 2010-ben, amikor a Fidesz–KDNP-kormány a gazdasági válság kezelésére hozott intézkedéseket. A bankok, távközlési cégek és hasonló vállalatok válságadót fizettek, de amikor egyenesbe került a gazdaság, sőt, fejlődési pályára állt, akkor visszajött az érintettek pénze, mert jó üzleti helyzetbe kerültek.

– Akkor azzal fenyegetett az ellenzék, hogy itt hagynak bennünket a btankok, és most is ezt mondják…

– Még az extraadókkal együtt is sikerült olyan profitra szert tenniük, hogy eszük ágában sem volt faképnél hagyni az országot. Így lesz ez most is. Amúgy pedig várható volt, hogy ebbe az irányba lép a kormány. Két évre szól az intézkedés, de lehet, hogy ennél sokkal tovább tart a háború.

– Mi a lényege ennek a konfliktusnak? Megjelenés előtt álló könyvében azt írja, hogy már 1917-ben létrejött az éles amerikai–orosz szembenállás…

– Addig, azaz végig a XIX. században mindenki úgy gondolta, hogy Amerika testesíti meg az új, modern világot. Ezzel szemben viszont a bolsevik puccsal egy olyan alternatíva született, amely szintén egy új világ képviselőjeként határozta meg magát. Évszázados verseny kezdődött a két pólus között, hogy kiderüljön, melyik lesz az a gazdasági-társadalmi modell, amelyet átvesz majd az egész világ. A harc az amerikai liberális demokrácia győzelmével zárult 1990-ben. Rövid, de új korszak kezdődött ekkor: az egypólusú világrend korszaka, amely lényegében a 2008-as pénzügyi válságig tartott. Semmilyen ellenerő nem létezett addig, amely eséllyel léphetett volna fel Amerikával szemben. Azóta viszont több pólus is Washington kihívójaként jelentkezett. Tévedés azt hinni, hogy Oroszország is ebbe a sorba tartozik. A Szovjetunió még a kétpólusú világban egyenrangú hatalomként állt szemben az Egyesült Államokkal, volt ellenideoló­giája, globális szövetségi rendszere és ennek megfelelő katonai és hadipari potenciálja is. Oroszország azonban most nem rendelkezik semmilyen mások számára vonzó ideológiával, olyannal, amit szembe tudna állítani az amerikai ígéretekkel, és nincs mögötte világot átfogó szövetségi rendszer sem, gazdasági ereje pedig meg sem közelíti Amerikáét. Moszkva szerintem csupán regionális nagyhatalmi státusának megtartására törekszik, nem dédelget globális hatalmi ábrándokat.

– Emiatt tört ki a háború?

– Sok oka van. Például súlyos fantomfájdalmak gyötrik az oroszokat, hiszen elvesztettek egy sor számukra fontos területet. Nemcsak a Jaltában kialakult birodalmukra gondolok, hanem a cári Oroszország területeire. Ilyen például Ukrajna, ilyenek a balti államok és így tovább. Ezekben az országokban jelentős orosz kisebbség él, és nem úgy bánnak velük mostanában az érintett államok, ahogy az elvárható lenne. Moszkva saját regionális hatalmi szerepének megtartása érdekében pufferövezetet akart a NATO-tagállamok és saját területe között. Ezért lett fontos számára például, hogy Ukrajna őrizze meg a semlegességét. A NATO viszont egyre inkább ki akarta tolni a maga hatókörét, és közvetlenül rátelepülni az orosz határra. Már 2008-ban is élessé vált a konfliktus, amikor az Egyesült Államok felvette volna Grúziát és Ukrajnát is a NATO-ba, de aztán visszavonulót fújt az orosz tiltakozás hatására, bár mindkét ország előtt nyitva hagyta az ajtót. A másik ok az, hogy Oroszország földje nagyon fontos természeti kincseket rejt, és szinte kiapadhatatlanok az energiaforrásai. Hozzáteszem, Ukrajnában is találni számos fontos nyersanyagot, és külön értéket képeznek nagy, igen jó minőségű termőterületei. De harminc év sem volt elég ahhoz, hogy Ukrajna stabilizálódjon, az ország korrupt oligarchák versengésének színtere lett. Benyomultak az amerikaiak, főként Soros György International Renaissance Foundation nevű civil szervezetén keresztül, hogy megszerezzék Ukrajna természeti kincseit. Először 2004-ben próbálkoztak állampuccsal, ez sikertelen volt, de a 2014-es Majdan már sikert hozott.

– Miért sikkadt el az elmúlt évtizedekben az a Charles de Gaulle-tól származó tézis, hogy az Urálig tart Európa?

– Mert ez Európa érdekeit helyezné előtérbe, és oda vezetne, hogy mind Oroszország, mind Ukrajna tagja lenne az uniónak. Az orosz természeti kincsek és a nyugati technika találkozása nagyon megerősítette volna Európát, a jelenlegi történések viszont, ideértve a háborút is, azt mutatják, hogy Washington Európa meggyengítésére törekszik.

– Ön nemegyszer vetette fel egy-egy konferencián, hogy figyelni kellene Oroszországra mint lehetséges partnerre. De egyedül maradt.

– Nagyjából tíz-tizenkét éve részt vettem egy tanácskozáson Berlinben. Keményen oroszellenes hangulat alakult ki, az előadók, de a közönség is arra az álláspontra helyezkedett, hogy Oroszország nem európai ország. Mire jeleztem, hogy az oroszok 1813-ban, a Napóleon elleni háborúban elmentek Lipcséig, aztán az első világháborúban is részt vettek, a másodikban pedig ott voltak Berlinben. Igaz, én nem örülök annak, hogy Budapestig is eljöttek, de látható, hogy Oroszország fontos szerepet játszott Európa politikai, gazdasági életében, hogy a kultúra világáról már ne is beszéljek. Nevetséges, amit most az orosz klasszikusokkal, illetve művészekkel művel a Nyugat, átvéve az amerikai eltörléskultúrát. Megdöbbentő, hogy képesek egy Csehovot, egy Csajkovszkijt leparancsolni a színpadról.

– Ásványkincsek, energiahordozók bősége, nagy és erős hadsereg… Oroszország megkerülhetetlen politikai és gazdasági realitás. És a Nyugat most mégis élezi a konfliktust. Miért?

– A választ az amerikai politikában kell keresni. Hozzáteszem, a washingtoni döntéshozók céljai nem világosak számomra. Vajon átgondolták, hogy a szankciók Kína karjaiba kergethetik Oroszországot? Mert ez aligha lehet Amerika érdeke. Van itt más is! Egy kínai mondás szerint üsd meg a csirkét, és a majom is érteni fog belőle. Én nem zárom ki, hogy az ukrán háborúval Kína előtt fitogtatja az erejét az Egyesült Államok. Egyébként ez már nem az a világ, amikor a hidegháborúban két nagyhatalom állt szemben egymással. Most már számolni kell nemcsak Kína, de India, Dél-Amerika és adott esetben Afrika erejével is. És ők nem csatlakoztak az oroszokkal szembeni szankciós politikához, de nem vesz részt benne igazán az USA sem annak ellenére, hogy Európától elvárja a Moszkvával szembeni gazdasági, pénzügyi intézkedéseket.

– Ha sikerülne okosan kiépíteni a viszonyt az unió és Oroszország között, persze biztosítékokat illesztve ebbe a kapcsolatba, lehűtendő az esetlegesen feléledő orosz birodalmi ambíciókat, akkor milyen erőállapotba kerülhetne Európa?

– Ezt tették hagyományosan a németek. Gerhard Schröder lépett rá erre az útra, és Angela Merkel is ezen haladt tovább tizenhat éven keresztül. Ráépítették a német technológiát az orosz nyersanyagokra és az onnan érkező energiahordozókra. Ez tette gazdaggá az új Németországot. Plusz a Kínával folytatott intenzív kereskedelem. Az oroszok és a németek is jól jártak a kialakult kapcsolatban, a szárnyaló német gazdaság pedig húzta magával egész Európát. Eközben Merkel felelőtlenül elhanyagolta, sőt leépítette a hadsereget. Most a szankciók következtében leállhat a német gazdaság. Már Bismarck is gyümölcsöző német–orosz viszony kiépítésére törekedett. Aztán 1922-ben, amikor a nyugati szövetségesek el akarták lehetetleníteni Németországot és Oroszországot, akkor a két állam összeállt és a rapallói szerződés betűinek megfelelően segítette egymást például a fegyvergyártásban, sőt, a hadseregek kiképzésében is. Ezt most az identitásukat vesztett németek nem akarják folytatni, vagy nem szabad nekik folytatniuk.

– A nagy nyugati államok élén egyre inkább kontraszelektált politikusok állnak, és különösen igaz ez az Európai Bizottságra, vagyis Brüsszelre. Szándékosan történik ez így?

– Eleve nem is lehet őket politikusoknak nevezni. Ki szavazott például Von der Leyen asszonyra? Fogalmatlan technokraták, bürokraták állnak az EU élén. Nem tudom, milyen érdekek szerint kitalált és irányított emberek ők, de hogy nem Európát képviselik, az biztos. Én egyetértek azzal, hogy az unió ne szolgáltassa ki magát az orosz olajnak és földgáznak. De akkor ne szolgáltassa ki magát az amerikai palagáznak sem! Próbáljunk diverzifikálni, mert akkor van lehetőség az árak csökkentésére. A függés kiszolgáltatott helyzetet teremt az árak terén is, és még az sem biztos, hogy Amerika elegendő palagázt tudna Európába szállítani.

– Több helyütt is utal készülő kötetében arra, hogy az európai többség normálisan akar élni…

– Azt látjuk, különösen Németországban, hogy az elit óriási mértékben kisajátította a médiát és azokat a fórumokat is, ahol megnyilvánulhatnának az emberek. Megfélemlítik őket, céljaikat, véleményüket semmibe veszik. Na de majd meglátjuk, hogy abban a Németországban, ahol az elit most morális szólamokkal ráveszi az embereket, hogy lelkesen fogják vissza a fogyasztásukat, örömmel fizessenek sokkal több pénzt a benzinért és fogadják jó szívvel az ellátási nehézségeket, miképp reagál a társadalom. Az a társadalom, amely a nemzeti identitását jóléti identitással cserélte fel. Mi lesz, ha tényleg megszűnik a jólét?

– És a lengyelekbe mi ütött? Miért nem értik meg például, hogy Magyarország nem politikai, hanem gazdasági együttműködésben van Oroszországgal?

– Szerintem erősebbnek érzik magukat annál, mint amilyenek valójában. Hagyományos oroszellenességük vezeti őket. Mi 1849-ben, 1945-ben és ’56-ban is megtapasztaltuk, milyen az, ha az orosz hadsereg, benne vastagon az ukránokkal, magyar földre lép. Harcoltunk, de egyedül. A lengyelek abban bíznak, hogy Amerika és a britek teljes erejükkel ott állnak mögöttük. Én viszont azt látom, hogy Amerika és a britek egyetlen katonát sem akarnak semmilyen európai frontra sem küldeni.

– Szinte történelmi jelentőségű, hogy az orbáni tizenkét pont végre kimondja, járjunk a saját utunkon. Engedik majd, vagy itt is igyekeznek kirobbantani egy Majdant?

– Megpróbálunk a saját utunkon járni. Európában hisztérikus állapotok uralkodnak, már az sem számít, ha az embargó jobban fáj az uniónak, mint az oroszoknak. Nagy baj, hogy az EU vezetői bürokraták, képtelenek átlátni a legtöbb stratégiai kérdést. Azokat az adatokat mondják föl és azokat a célokat követik, amelyeket az apparátus eléjük tesz. Ne feledjük ugyanakkor, hogy Washington után Brüsszelben dolgozik a legtöbb lobbicég! A döntés a legtöbbször attól függ, kik készítik elő a jelentéseket és kik formálják meg az azokkal kapcsolatos javaslatokat. Von der Leyen asszonynak például milyen képességei vannak? Mi predesztinálja őt az Európai Bizottság elnöki tisztségére? Megbukott mint hadügyminiszter, és amúgy is mindig, mindenhonnan botrányok közepette kellett távoznia. A járvány kapcsán is kudarcot vallott vele Európa, átpolitizálta a védekezést, kiszorítva belőle a kínai és az orosz vakcinákat. Ráadásul Európa vezetői nem értik Henry Kissin­ger szavait, aki évtizedek óta mondja, hogy ne vegyék fel Ukrajnát a NATO-ba, mert ezzel feleslegesen ingerlik az oroszokat. De maga Obama elnök is ezen a véleményén volt, 2014-ben azt is kimondta, hogy a Krím elszakítása nem jelent különösebb érdeksérelmet Washington számára.

– Most mégis bedobták magukat az amerikaiak…

– Egy nagy birodalom krízise mindenhová kihat. Szemmel látható, hogy az USA nincs valami jó állapotban. Az egész világ látja, milyen elnökük van. Joe Biden igen érzékletesen szimbolizálja azt a válságot, amelybe Amerika sodorta magát. A csúfos afganisztáni kivonulás csak hab a tortán. Mindez így együtt arra sarkallhatta Washingtont, hogy mutasson fel valamilyen olcsó sikert. Ha mást nem, akkor Oroszország meggyengítését egy ukrajnai háború által, amit ukránok és oroszok vívnak. Ezt éljük most.