A pillanat csodája

– A Cziffra György-emlékévre született ImprovisArt című albuma a romantikus zenei hagyományokat viszi tovább, azt a művészi attitűdöt, mikor a zongoraművészek előszeretettel improvizáltak és készítettek átiratokat a korabeli zenei művekből. Mára kiveszett a világból ez a műfaj?

– Szinte teljesen. A klasszikus zenei élet kétpólusúvá vált: az alkotóművész zeneműveket komponál, az előadóművész pedig eljátssza a kottában rögzített hangokat, és e két véglet között csak ritkán van átfedés. Másfél évszázaddal ezelőtt azonban a zongoraművész, a legjobb példa rá maga Liszt Ferenc, egyszerre volt alkotó, előadó, karmester és tanár. Liszt volt az első, aki nem zongorára írt darabokból először készített átiratokat. A kor újítása, az angol mechanikás zongora ugyanis lehetővé tette, hogy a zongoraművész szinte zenekari hangzást érjen el játékával. Az átirat tehát valamilyen szinten magyar műfajnak tekinthető, és ezt a hagyományt folytatta később Bartók Béla, Kodály Zoltán és Cziffra György is. Igaz, Cziffra nem vezényelt, ellenben csodálatos átiratokat készített.

– Lehet az átirat jobb, mint az eredeti mű?

– Minimum olyan jónak kell lennie, mint az eredeti darabnak, sőt, ha lehet, egy kicsit még jobbá, újszerűbbé kell tenni, máskülönben nem érdemes hozzáfogni sem. Az átiratot készítő művész a zeneszerző egyenrangú társává válik. Olyan ez, mint mikor egy lakás enteriőrjét alakítjuk át: az építész által tervezett struktúra megmarad, ám a berendezést, a bútorokat a lakó választja ki a maga ízlésének megfelelően. Fontos azonban, hogy az előadóművésznek legyen érzelmi kötődése az általa kiválasztott darabokhoz, és maximálisan aknázza ki a zongora lehetőségeit, hiszen épp a dúsítás, az összetett hangzás a lényeg. Sajnos ez a műfaj az elmúlt ötven-hatvan évben szép csendben kikopott az előadó-művészetből.

– Mi lehet ennek az oka?

– A XX. században széles körben népszerűvé váltak a komolyzenei lemezfelvételek, a művészek ezek készítésekor arra szorítkoztak, hogy nagyon pontosan játsszanak. A stúdiótechnika ugyanis nem volt olyan szinten, hogy újra és újra fel lehessen venni az anyagot. Persze akkoriban is készültek zseniális lemezfelvételek, ám általánosságban a precizitásra és a pontos előadásmódra helyezték a hangsúlyt. Az elmúlt évtizedekben ez a tendencia szélsőséges irányba tolódott: szinte versengés alakult ki a művészek között azt méricskélve, ki képes arra, hogy a lehető legtökéletesebben, hiba nélkül játssza le azt, amit a kottában rögzített a szerző.

– Ha egy művész a tökéletes interpretációra törekszik, és arra, hogy minél precízebben játsszon, nem kerül veszélybe a darab gondolatisága, az érzelmek átadása?

– Szentnek és sérthetetlennek tartjuk Beethoven vagy Mozart műveit, ez rendben is van, ám a művésznek ettől még van lehetősége az improvizációra: a ritmus, a tempó, a hangszín árnyalatai mind-mind az adott koncerten születnek meg. Ez a fajta teljes érzelmi kinyilatkoztatás azonban magával hozza a zenei „meztelenséget”, ez alatt azt értem, hogy a művész nem a precizitásra törekszik, és ez magában rejti a hiba lehetőségét is. Ezt azonban a szakma sem rója fel akkor, ha az előadás mögött érződik a koncepció, és nem csak a hangok egymás utáni pontos eljátszása a cél. Egészen Liszt Ferencig nyúlik vissza ez az előadói szabadságon alapuló, egyedi interpretáció a zongoraművészetben: ez a szellemiség tanítványán, Thomán Istvánon keresztül öröklődött tovább Dohnányira, Keéri-Szántóra, akiktől maga Cziffra György is megtanulhatta és adhatta tovább az újabb generációknak. Igenis van létjogosultsága, hiszen a közönség egy átdolgozott nap után egészen biztosan nem arra vágyik, hogy tökéletesen rendezett, perfekt hangversenyt halljon, sokkal inkább arra, hogy hasson rá a zene, hogy átmossa, megmozgassa az érzelmeit. És ez már több, mint az improvizáció, ez már addig az ősélményig vezet vissza, amelynek köszönhetően megszületett a zene.

– Milyen szempontok szerint válogatta ki a lemezre kerülő darabokat?

– Nagyon fontos volt, hogy minél szélesebb érzelmi és zenei palettát járjunk végig: Busoni Bach D-dúr prelúdium- és fúgaátiratától, a templomi zenétől indulunk, majd Liszt Ferenc Wagner- vagy éppen Mendelssohn-átirataitól eljutunk Cziffra György Brahms-parafrázisaiig, illetve az én Rachmaninov-, Saint-Saens- és Liszt-átirataimig, valamint a Happy Birthday című közkedvelt dalig, amit négy zeneszerző stílusában játszom el. Ezek a darabok csodálatosan harmonizálnak egymással, ami nem véletlen, hiszen az átiratokat életre keltő gondolkodásmód egy tőről fakad. Mivel a lemezfelvétel idején született meg a kislányom, e darabokhoz erős érzelmek is kötődnek, különösen a Ponce Estrellita című dalhoz, ilyesformán a lemez egyfajta érzelmi lenyomata is ennek az időszaknak. Egyébként a Sheva kiadó ötlete volt, hogy induljon az album a megmérettetésen.

– Milyen élmények érték a Music International Grand Prix New York-i döntőjében?

– Meg kell mondjam, eleinte ódzkodtam a nevezéstől, mert a zongora kategóriában általában tematikus zongoradarabok versenyeznek, és azt gondoltam, hogy egy olyan lemeznek, amelyen nem eredeti zongoradarabok, hanem zongoraátiratok szerepelnek, aligha lenne esélye. Utólag kiderült, éppen ezért tartották különlegesnek. Az album több száz felvétel közül jutott tovább a második forduló online meghallgatására, innen pedig öten kaptunk lehetőséget, hogy fellépjünk a New York-i élő koncert döntőjében. A személyes meghallgatást nagyon jó ötletnek tartom, hiszen ma már bárki tud lemezt csinálni, ha van elég ideje és pénze, a technika pedig csodákra képes. Ezért is érdekelte az amerikai zsűrit, hogy a lemez műsorát képesek-e ugyanúgy interpretálni a zongoraművészek az élő koncerten, mint a lemezfelvételen. A fellépés előtt kérték tőlem az átiratok kottáit, szerették volna tanulmányozni őket. Csodálkoztak, hogy még nincs lejegyezve, és az átiratok egyelőre még a fejemben vannak. Az első helyezés nagyon boldoggá tett, a közönségdíj azonban még inkább, hiszen megerősített abban, hogy a parafrázisokat éppen olyan értékű műveknek tartja a közönség, mint a több mint száz éve játszott darabokat.

– Mennyire teher elismert művészként versenyen megméretni?

– A pályám elején teher volt, ma már nem az: az évek során a lámpaláz a várakozás izgalmává érett. Tíz éve nem versenyeztem, igaz, a koncertek is tekinthetők versenynek abban az értelemben, hogy önmagunkkal kell megküzdenünk, és a saját magunkkal szemben támasztott elvárásokkal. A mostani eredmény után rengetegen gratuláltak, hozzátéve, hogy nem is vártak mást. Ez az elvárás persze nem könnyíti meg az ember dolgát. Igaza volt Bartóknak, mikor azt mondta, a verseny a lovaknak való. Hiszen hogyan lehet pontozni a zenét? Az mérhető objektívan, hogy ki ér előbb célba, vagy ki szerez több gólt.

– Ez azért is érdekes, mert sokszor ül zsűriben, például a Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutató műsorban. Mi alapján dönt a legvégén?

– Egy bizonyos szintig mérhető a technika és az előadásmód, ám egy bizonyos színvonal fölött gyakorlatilag bárki kaphatja az első díjat. Számít a pillanatnyi teljesítmény, a műsor összeállítása, számomra azonban az emocionális kifejezésmód hatása a leginkább döntő. Hasson rám az előadás, szakítson ki a jelenből, ez a legfontosabb. Beszéltünk arról, hogy a versenyzést nehezen lehet a művészet világához sorolni, ám a fiatal művészek számára létfontosságú, hogy díjat nyerjenek egy-egy neves megmérettetésen, hiszen másképp nem tudnak nevet szerezni a komolyzenei életben. Rengeteg kiváló művész van a pályán.

– A középfokú zenei oktatástól a Virtuózok zsűrijén át a zeneakadémiai művészképzésig rálátása van a hazai zenei oktatásra. Létezik magyar zenei tehetség?

– Abszolút létezik, de természetesen nem csak genetika kérdése, sokkal inkább egyfajta zenei gondolkodásmódé. Mindennek Liszt Ferenc az origója, aki megalapította a Zeneakadémiát, tanítványai pedig az ő szellemi örökségét vitték tovább a zongoraoktatás hagyományában. Én ugyanezt a gondolkodásmódot képviselem és igyekszem támogatni a merev, perfekcionista zongorajátékkal szemben.

– Javában zajlik a Cziffra-emlékév. Hogyan értékelné az eddigi programokat, eredményeket?

– A Cziffra György-emlékévre és Cziffra György nevére a nagy nemzetközi koncerttermek ajtajai tárultak ki a fesztivál szereplői előtt. Az amszterdami Concertgebouw-tól a londoni Covent Gardenen át a genfi Victoria Hallig a világ legjelentősebb hangversenytermeivel együttműködésben rendeztünk telt házas koncerteket, a világ élvonalbeli művészeivel, zenekaraival és fiatal feltörekvő tehetségekkel. Ez a fesztivál Magyarországról indult, és Cziffra György magyar zongoraművész emlékét ápolja. És minden művész, aki ezt a művészi látásmódot, attitűdöt képviseli, a mi kultúránkat erősíti. Persze sosem volt kérdés, hogy magyar zenei kultúra volt, van és lesz, ám ezért minden kortársnak tennie kell. Liszt Zeneakadémiát alapított, Kodály és Bartók népdalokat gyűjtött, Cziffra nagyon komolyan vette a tehetséggondozást. Szellemi nagyjaink hatalmas horderejű tetteket hajtottak végre; az a legkevesebb, ha mi is hozzátesszük ehhez a fantasztikus kultúrához, szellemi örökséghez a magunkét.