Az új woke vallás

Az írást egy fénykép kíséri, amelyen Bécs legrégebbi, több mint ezerkétszáz évvel ezelőtt alapított templomának, a Szent Rupertnek tornya látható. A torony ablakából hatalmas szivárványszínű zászló függ alá, amellyel a templom plébánosa a Pride iránti szolidaritását kívánta kifejezni.

Ahogy Dreher fogalmazott, a felvonulás olyan volt, mint egy hatalmas vallási ünnep. Azon a napon az egész város tele volt a szivárvány színeivel, a felvonuláson rengeteg fiatal vett részt, feltűnően sok tizenéves lány. Drehernek úgy tűnt, hogy mindenki, aki részt vett rajta, nagyon élvezte az eseményt, úgy viselkedtek, mint akik valami nagyszerűnek a részesei.

A konzervatív szerző meglepő történelmi párhuzamra emlékeztet. Képzeljük el, mondja, hogy a IV. századi Rómában vagyunk, és éppen egy keresztény menetbe botlunk. Csodálkozunk, nem teljesen értjük, de eszünkben sincs azt gondolni, hogy ez valami fenyegetés volna a mi sok évszázados kultúránkra. Az eredményt azonban, már ami az ókori Rómát illeti, ismerjük.

Dreher párhuzama izgalmas összevetésekre ad alkalmat, de előtte le kell hántanunk róla a kereszténységgel kapcsolatos félreértést. Hiszen a IV. századi Rómában tényleg a régi rend adta át a helyét az újnak. Ha föltételesen el is tekintünk a keresztény hit alaptételétől, hogy ugyanis Krisztus a megváltást hozta el az emberiségnek, akkor is világosan látjuk, hogy a kereszténység győzelmével pozitív változás következett be. Ennek a pozitív változásnak a gyümölcse a történelem során a keresztény országok sikerességében mutatkozott meg. A szituáció azonban valóban ismerős, ha a Római Birodalom bukására gondolunk. Amint Dreher is megállapítja, a kereszténység ma hasonló helyzetben van, mint a IV. századi Rómában a régi hit, amelyet most egy új, vallásként viselkedő eszme ostromol, hogy elfoglalja a helyét.

Az új eszme képviselői ezen ostrom során kihasználják mindazt a vonzerőt, amit a világ jobbá tételének ígérete elsősorban az ilyesmire ráérő középosztálybeli fiatal emberekre gyakorol. Egy Pride-vonulás valóban csupa liturgikus külsőség: saját szimbólumrendszere, rituáléja van, az általa jókra és rosszakra osztott világban a jók közé tartozás élményét kínálja, és a hasonló gondolkodásúakkal való együttléttel, a színességgel, a zenével magát a részvételt is élménnyé teszi. A nyugati civilizáció amúgy is egyre élménycentrikusabb, ez az esemény ráadásul a progresszív cselekvés illúzióját is megadja hozzá. Dreher joggal figyelmeztet arra, hogy hiba volna mindezt nem komolyan venni. Pontokba szedve sorolja, hogy a konzervatív keresztény ember mire ügyeljen, ha fontosnak tartja az értékei fennmaradását.

Ne gondold azt, mondja Dreher, hogy az életed keretei örökké megmaradnak olyannak, amilyennek megszoktad és megszeretted őket. Számolj azzal, hogy az új ideológia hívei tényleg meg akarják változtatni a világodat.

Attól, hogy a kereszténység ezer jelképe és épülete vesz körül, még ne gondold, hogy jól áll a kereszténység ügye. Azt neked is védened kell.

Attól, hogy a keresztény egyházak struktúrái épek és erősek, ne gondold, hogy érvényét veszítette volna az ecclesia semper reformanda, az egyház szüntelen megújításának jelszava.

Tanítsd magadat és a gyermekeidet arra, hogy álljatok ellen a világ csábításainak, elfogadjátok a lemondást, és így legyen készen a szívetek és a lelketek az ellenállásra.

Mi, konzervatívok azt gondolhatjuk, hogy a toleranciáért harcolunk, de tudnunk kell, hogy az ellenfeleink a legyőzésünkért harcolnak. Taktikánkat ehhez kell igazítanunk, mert rosszul állunk az aszimmetrikus hadviselésben.

Dreher utolsó tanácsa inkább saját országának lakóihoz szól, amikor azt javasolja, hogy se a politikát ne hagyják el teljesen, se az elitben ne bízzanak túlságosan, mert az elit a mindenkori hatalmi struktúra része, és végső soron azt szolgálja. Az a gondolata viszont általános érvényű, hogy az emberek megnyerésének igazi munkája az emberek között végezhető.

Jól látható, hogy mindaz a társadalmi mozgalom, amit az angol woke (felébredt) kifejezés alatt szoktak összefoglalni, és amibe éppúgy beletartozik az eltörlés kultúrája, az úgynevezett BLM (A Feketék Élete Számít), a szexuális kisebbségek LMBTQ betűcsoporttal jelzett jogkiterjesztési követelései, a biológiai nem relativizálása, egyre inkább egy Isten nélküli vallás karakterét veszi fel, mártírokkal, zarándoklatokkal, rituálékkal, dogmákkal, igehirdetőkkel és eretnek­üldözésekkel. Mindezt olyan sikeresen, hogy olykor még a valódi vallás híveit is képes megtéveszteni, mint például a bécsi Szent Rupert plébánosát.

Korántsem ez az első eset a történelemben, hogy az emberek egy csoportja a progresszió nevében Isten nélküli vallást alapítson. A francia forradalom idején, 1793-ban pontosan ez történt, amikor a katolikus vallás helyett törvénybe iktatták az Ész kultuszát (culte de la Raison), amely helyenként a Szabadság és a Természet kultuszával egészült ki. Hogy félreértés ne legyen, a kultusz szertartásait a templomokban tarották, Párizsban többek között a Notre-Dame-ban. Itt az eltávolított keresztény oltár helyére a Szabadság Oltárát emelték, amelyen a forradalom egyik radikális vezetője, Antoine-François Moromo felesége alakította az Ész istennőjét, a korabeli feljegyzések szerint kihívó öltözékben, körülötte római ruhás leányok celebráltak tiszteletadást. Később mindezt a Legfelsőbb Lény kultuszára (culte de l’Être suprême) módosították, majd megszervezték és minden település számára kötelezővé tették a Legfelsőbb Lény Fesztiválját. A néhány év alatt érdektelenségbe fulladó kezdeményezést végül Napóleon törölte el.

Egy bő évszázaddal később a kommunisták alapítottak új ateista vallást, megteremtve annak legendáriumát, rituáléit, megfogalmazva a dogmáit és kinevelve az igehirdetőit. Ez a mozgalom is a világjobbítás, a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavait tűzte zászlajára, amely céloknak éppúgy az ellenkezőjét valósította meg, mint a francia elődök.

Számunkra, akik felnőttként éltünk a magát megvalósult szocializmusnak nevező, fokozatosan fölpuhuló, majd összeroskadó kommunista diktatúrában, régről ismerősek a legújabb ateista vallás rítusai. A fiatal generációk azonban, különösen azokban az országokban, ahol a szülők sem tapasztalták meg az egésznek a hazug voltát, lelkesítő újdonságnak látják a woke vallás elterjedését a világban. Ugyanúgy élik meg a világjobbítás élményét, mint a francia jakobinusok és az orosz kommunisták. Ráadásul az új vallás már a modern tömegszórakoztatás eszközeit veti be a hívek toborzásához. Egy-egy woke rendezvény élménygazdagsága a legnagyobb popkoncertekével vetekszik, a politikai cselekvés illúzióját csatolva a szórakozáshoz. Nem csoda, hogy sok fiatal ember enged a hívásnak.

És ha ez nem volna elég, a woke vallás egy igazi eszmei újdonsággal is szolgál. Az eddigi vallások, még az ateisták is önfeláldozást, sőt aszkézist igényeltek a csatlakozóktól. A woke ellenkezőleg, önfelmentő ideológiát kínál az önzéshez. Nem csupán mentesít a gyereknevelés összes terhe alól, hanem egyenesen helyesli a gyerektelenség melletti döntést. Cserébe az önzetlenség olyan elköteleződést nem igénylő rituáléit kínálja, mint a szelektív szemétgyűjtés, tüntetés az amazonasi őserdőért, térdelés a futballpályán és szivárványszínű táska viselése.

A jakobinus ateista vallás néhány év alatt megbukott. A kommunista kísérlet maradványaitól a világnak még ma sem sikerült teljesen megszabadulnia. És lám, már itt az újabb próbálkozás. Félő, hogy ha nem állunk ellen, még az eddigieknél is nagyobb árat fizet majd érte a nyugati civilizáció.