Diktátum, nem szerződés

– Immár a harmadik kötet látott napvilágot a trianoni diktátum előzményeit, történetét, következményeit feldolgozó hétrészes sorozatból. Mire fókuszál a nemrég megjelent kiadvány?

– Korántsem tudunk mindent Trianonról, bőven lehet újat mondani. Ilyen részletességgel még soha nem dolgozták fel a témát, mint ez, a 2006-ban alapított szakmai egyesületünk, a Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására által jegyzett sorozat. A nemrég megjelent harmadik kötet 19 történész munkája, és ahogy az eddigieknek, ennek is van angol, francia, német és olasz nyelvű összefoglalója is. A könyv 1920 januárjában veszi fel a fonalat, amikor a gróf Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció elindult Párizsba, és a Határmegállapító Bizottságok munkájának végéig, 1925-ig dolgozza fel az eseményeket. Részletesen, napról napra elemezzük a korabeli magyar minisztertanácsi ülések dilemmáit, a Magyar Királyság belső politikai konfliktusait, kitérve IV. Károly király visszatérési kísérleteire és az ezekkel kapcsolatos közjogi kérdésre, de a rövid életű Baranyai Szerb–Magyar Köztársasággal, illetve a kis híján háborúhoz vezető szerb–román határvitával is foglalkoztunk. A kutatási részeredményeket összegyűjtve hatalmas történelmi tablót rajzoltunk meg.

– A békediktátum aláírása előtt titkos magyar–francia tárgyalások zajlottak. Volt esély akkor és ott igazságosabb határok meghúzására?

– A franciák nem voltak szemérmesek. 80 évre bérbe akarták venni a teljes magyar vasúti hálózatot, és meg akarták szerezni a hazai bankrendszert, vagyis a pénzügyi és kereskedelmi szállítási kapacitást. Cserébe azzal hitegették a magyar kormányt, hogy ha ebbe belemegy, akkor később, a diktátum aláírása után segítenek a trianoni határok Magyarország számára kedvező módosításában. Konkrétumokat azonban gondosan nem ígértek, és még az erről szóló tárgyalások előfeltételéül is azt szabták, hogy látatlanban, biankóként írjuk alá az általuk opciós levélnek nevezett megállapodást. Vagyis azt akarták, hogy mi írjuk alá a trianoni diktátumot, majd adjunk konkrét vagyonelemeket, és ezek után esetleg kapunk némi alamizsnát. A magyar álláspont ellenben az volt, hogy bármiféle kétoldalú gazdasági megállapodásról csak akkor van értelme tárgyalni, ha a trianoni diktátumban érdemben módosulnak a megállapított határok. Mivel erre a franciák nem voltak hajlandók, megszakadtak az ez irányú tárgyalások. Összességében nem volt esély akkor az Versailles-ban meghúzott határok módosítására.

– A haza megcsonkítása majdnem mindenkit felháborított, akadtak azonban olyanok, akik a megszállókkal tartottak.

– 1918 novemberében a szerbek elfoglalták Pécset a környékbeli feketeszénmezők megszerzése érdekében. A megszállást az tette lehetővé, hogy Károlyi hatalmas stratégiai hibát követett el a belgrádi katonai konvenció aláírásával. Ráadásul 1919 augusztusában, a Kun Béla-féle vörös diktatúra bukása után a budapesti kommunisták jelentős része Pécsre menekült, mert a szerb megszállókban látták Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg ellenfelét. A magyar hadsereget lefegyverző Lindner Béla megszerezte Pécs polgármesteri székét, és ebben a minőségében folytatott hazaáruló politikát. Ennek egyik legfontosabb momentuma az volt, hogy a kommunisták 1921. augusztus 14-én kikiáltottak a Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaságot. De a szerb megszállók Péter király halála után a belpolitikai küzdelmeikre fókuszálva kivonultak. Így a senki által el nem ismert, Károlyi és Jászi Oszkár által erőltetett miniállam egy hét múlva, augusztus 21-én összeomlott. Az akkori magyar baloldal hazaáruló magatartása elképesztő, és aki hasonlóságokat vél felfedezni a jelenkorral, az sajnos nem téved.

– A szerbek a románokkal is összekülönböztek a határokat illetően. Mit tudunk erről?

– Budapest és a Nyugat-Dunántúl mellett a magyar-, német-, román- és szerblakta Bánság is a gazdaságilag legfejlettebb régiók közé tartozott Temesvár központtal. A románoknak és a szerbeknek egyaránt fájt rá a foguk, éles viták, konfliktusok kísérték az osztozkodást. 1919 januárjában a zsákmányszerző mohóság kis híján szerb–román háborúhoz vezetett, a fegyveres összecsapást csak a franciák benyomulása akadályozta meg, akik semleges zónát jelöltek ki a két fél között. Így került Szeged akkor francia megszállás alá. Ez a helyzet egészen a békediktátum aláírásáig fennállt. Magyarország mindössze 9 falut tudott megmenteni, a Bánság legnagyobb részét a románok szerezték meg. A szerbek az általuk zsákmányolt részeken jelentős földreformot hajtottak végre, aminek során nemcsak a magyarokat fosztották meg a földtől, hanem az uralmuk alá került románokat is kisemmizték.

– Ha nem lett volna elég a külső ellenség, a királykérdés is tragikusan megosztotta a nemzetet. A mából visszatekintve miként ítélhető meg a korabeli vita?

– Az Andrássy Gyula és Apponyi Albert nevével fémjelzett legitimisták és a Gömbös Gyula vezette szabad királyválasztók között éles ellentét húzódott. Előbbiek arra alapozták érvelésüket, hogy IV. Károly nem a trónról, csak az államügyek viteléről mondott le. Ezzel magyarázták a két visszatérési kísérletet 1921 áprilisában, majd októberében. Ezekkel kapcsolatban két jellemző történészi álláspont van, az egyik szerint a kisantant katonai támadása reális veszély volt, én is így látom. A másik vélekedés szerint ha a király gyorsan cselekszik, ha a különvonata nem áll meg mindenütt fölesketni a helyőrségeket és szentmisét celebrálni, hanem rövid időn belül megérkezik a budai Várba, akkor kész helyzetet teremthetett volna, amit az antant lenyel, és ennek megfelelően visszafogták volna az akkor formálódó kisantantot. Hatalomátvételnél mindig gyorsan és határozottan kell cselekedni. Voltak, akik így is tettek, a király által miniszterelnöknek kinevezett Rakovszky István például telefonon keresztül akasztással fenyegette meg az uralkodó visszatérését nem támogató Bethlen Istvánt. A kísérlet azonban elbukott. Szomorú és tragikus, hogy Budaörsnél a király hívei, főleg Ostenburg-Moravek Gyula dunántúli csendőrei és a Gömbösék által toborzott egyetemisták csatát vívtak, amelynek halálos áldozatai is voltak. Ez megrendítette a mélyen katolikus IV. Károlyt, aki végül száműzetésben hunyt el 1922-ben Madeira szigetén spanyolnáthában.

– Ekkor már túl voltunk a diktátum aláírásán. Hogyan készült fel a szörnyű pillanatra Magyarország?

– Gyötrődött, tépelődött a magyar politikai elit. Aláírjuk-e az aláírhatatlant, és ha igen, ki tegye meg? 1920 májusában 14 fontos tanácskozáson, minisztertanácsi ülésen és nemzetgyűlési vitán keresték a megoldást. Az utolsó minisztertanácsi ülésen 12 név is fölmerült lehetséges aláíróként, végül Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter volt kénytelen magára vállalni a szomorú feladatot. Már ez is méltóságteljes tiltakozás volt a gyalázat ellen, hiszen német részéről a külügyminiszter, osztrák részről a kancellár látta el kézjegyével a rájuk vonatkozó diktátumot.

– Az utókor gyakran fölteszi a kérdést: miért írtuk alá? Muszáj volt?

– Sajnos igen. Olyan óriási katonai és politikai nyomás nehezedett Magyarországra, hogy nem maradt más lehetőség. A csehszlovák, a román és a délszláv hadsereg ugrásra készen állt. Gróf Teleki Pál többször elmondta, hogy az aláírás megtagadása 1918–19 után újabb szörnyű megszállással járna. Nem kétséges, hogy fenyegetésre, zsarolásra írta alá a magyar kormány a diktátumot, amit ezért nem lehet szerződésnek nevezni, hiszen az az aláíró felek szabad akaratát feltételezi.