A magyar Seuso-kincsek
A Tarsolylemezek – a honfoglaló elit kincsei, a Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása június 25. és október 30. között látható, és mindenkinek látnia is kell.
Amennyire csak a szigorú biztonsági előírások engedik, annyira közel hajolok a galgóci tarsolylemez vitrinjéhez. Az orrom szinte érinti az üveget, a burjánzó életfamotívumok betöltik a látóteremet. Igyekszem nem csupán szemmel, hanem lélekkel is meglátni mindazt, ami az ezeregyszáz évvel ezelőtt megalkotott dús minták mögött rejtőzik. Jóleső érzés: sikerül. Ahogy minden magyarnak sikerül, aki valaha is lélekkel próbálta megismerni vagy inkább átélni a magyar történelmet.
Nemzetépítő feladatra vállalkozott a Magyar Nemzeti Múzeum, amikor a Pátyon alig fél éve napvilágra került legújabb két tarsolylemez apropóján önálló kiállításon gyűjtötte össze az összes eddigi honfoglalás kori veretes díszítésű tarsolyt és tarsolylemezt. Az ország első múzeumában olyasmit láthat a magyar közönség és a nagyvilág, ami sokkal több annál, mint egy művészettörténeti bemutató. A múzeum kupolatermében fölhúzott fekete falak övezte tér ezúttal nem kincseskamra, sokkal inkább szentély, a hazáját meglelő magyarság szentélye.
Talán a muzeológiában szokatlanul rövid előkészítő idő, a szenzációs új leletek bemutatásának sürgető igénye teszi, hogy némi hiányérzet marad a kiállítás külsőségeit illetően. Sokkal többet szeretnék tudni, lélekben hosszabb utat szeretnék bejárni, a honfoglalás korának több emlékével, ábrázolásával és leírásával szeretnék találkozni, amíg eddig a szentélyig eljutok, a saját történelmemnek ezzel a megrázó valóságával találkozom.
Alig van olyan magyar ember, akit életében legalább egyszer ne ragadott volna meg a tarsolylemezek varázslata. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ezekben a tárgyakban a honszerző magyarságunk sűrűsödik. Maga a tarsoly természetesen évezredek óta ismert, elsősorban tűzszerszámok, amellett egyéb apró használati tárgyak hordására a legkülönfélébb anyagokból, különösen szövetből, nemezből és bőrből készültek ilyenek. A fémveretekkel való díszítés is sokfelé előfordult a történelem során. A motívumkincs viszont, különösen a teljes lemezborításoké, a magyarok sajátja. Még ennél is többet mondhatunk: a rangjelzésnek ez az eszköze itt, a Kárpát-medencében, a IX. században nyert végleges formát, azokat az országteremtő évtizedeket zárta magába.
Gazdag és ma is tovább gazdagodó irodalma van a tarsolylemezeken és a fémvereteken látható motívumkincsnek. Miközben sorra veszem a kiállítás darabjait, jól tudom, hogy a múlt mélységes mélyéből eredeztethetők az egyes elemek, amelyek között kitüntetett szerepe van az életfának, de ott látható a keresztény kereszt is. Mai nézőként persze már nem úgy olvasom a szimbólumokat, mint a készítésük idején élők, mégis pontosan érzem, hogy hozzám szólnak, rólam beszélnek.
Ha jobban odafigyelek, meglátom a tarsolyok egykori viselőit is. A legvalószínűbben nemzetségfők, esetleg a katonai kíséret legmagasabb rangú tagjai birtokolták és hordták őket, azok a férfiak, akik tudásának, bátorságának, szervezőerejének köszönhetem, hogy ma Magyarországon élek, magyarnak mondhatom magam. Éppen olyan tiszteletre méltó főemberek voltak ők, mint például a török elleni háborúk vezérei, a Zrínyiek, Nádasdyak, Balassik. Nevüket nem őrizte meg az utókor. Ezeknek a kis ezüstlemezeknek a segítségével mégis, ezeregyszáz év után is üzennek nekem, a kései utódnak: őrizd most már te, amit mi megszereztünk!
Ez a negyven darabot felsorakoztató gyűjtemény a mi magyar Seuso-kincsünk, valójában nekünk, magyaroknak még becsesebb is. Nem félek kimondani: az a történelmi mélység és erő, amit hordoz, a koronázási jelvényekével állítható párhuzamba. Állok a leletmentő ásatásból idén előkerült, rózsabogár aranyzöld kitinpáncéljával díszített pátyi veretes tarsoly előtt, és a magyar történelem ezeregyszáz esztendeje egyetlen ívvé rajzolódik előttem. Megerősödöm abban, hogy itthon vagyok ezen a földön.