Hiány és bőség
Öntözni kell, többet és jobban. És megtartani a vizet, amennyit csak lehet… Vonatkozik ez Karcagra és környékére is, ahol pedig országos viszonylatban nem is állnak rosszul a dolgok. A környék csatornarendszereit a szocialista időszak beszántásai után jórészt helyreállították, mégis, az esővíznek csupán húsz százalékát sikerül hasznosítani.
A Nagykunság sárréti régiója igencsak hajlamos az aszályra. Az is megesett 1863-ban, hogy szinte minden növény elpusztult itt a szárazságban. És előfordult olyan is, hogy az ólak, a górék tetejének szalma-, szénaborításával etették a helyi gazdák az állatokat, mert egyéb már nem jutott az aszály miatt. Más alkalommal a térségből az ország északi része, a csapadékosabb mátrai hegyek felé kellett terelni a jószágot, hogy ott vészelje át a szárazságot.
– Mindig azt hallottam a nagyapámtól, hogy az országnak ezen a részén a gazdának fél évre kell takarmányt tartalékolnia – mondja a hetvennégy éves Hubai Imre, akinek szép biogazdasága van Karcagon, egy tizenhét gazdaságból álló szövetkezet részeként.
A bajok a Tisza szabályozása után kezdődtek. Annak előtte Karcagot akár évente többször is elöntötte a folyó; a helyiek hozzászoktak, ilyenkor sárhajónak nevezett csónakféleségeken közlekedtek az utcákon. Ma már a várostól 35 kilométerre folyik a Tisza…
A nagy beszántás
A két világháború között kezdték meg a térségbeli csatornarendszer kiépítését, a hálózat gerincét az úgynevezett Horthy‑csatornák adták. Tározók is születtek, ilyen például a ma is üzemelő, 142 hektárnyi felületű Kecskeri-„tó”. Igazi tónak tűnik, számos halfaj él benne, partjain pedig gazdag növényvilág burjánzik, és vadat is találni szép számban a környezetében.
A téeszek idejében azonban, amikor nemcsak divatba jött a nagy táblás művelés, de a rendszer el is várta, hogy erre térjenek át a szövetkezetek, a területet szabdaló csatornák jó részét egyszerűen betemették, beszántották. Bizonyos csatornaszakaszok megúszták ugyan, de karbantartás híján mára cserjék, sőt, itt-ott fák is nőnek bennük, vagy csúnyán beomlott a partjuk, peremük. Furcsa, de nem csak vízhiány lett a beszántások következménye. Sokszor nem várt vízbőség is. Csatorna hiányában ugyanis a táblákon megülő belvizet sem volt mivel elvezetni.
Karcag térségében az egykori csatornák fele már újra működik. A Tisza II-nek nevezett duzzasztóval létrehozott Kiskörei-víztározóból, mai közismert nevén Tisza-tóból hozza az éltető vizet a Jászsági- és a Nagykunsági-főcsatorna. Szintén innen, Abádszalókról vezeti a Tisza vizét a karcagi határba, másodpercenként 3 köbmétert Hubai Imre zsilippel is ellátott csatornája.
– Ma százezer hektárt öntöz a hazai mezőgazdaság, a csúcs egykor 500 ezer hektár volt, a mélypont pedig 70 ezer hektár – elemzi az országos helyzetet Hubai Imre. – Az ideális mennyiség 1,2 millió hektár volna, így elérnénk a spanyolok egészen kiváló, húszszázalékos szintjét.
Ahogy már szó volt róla, Karcagon és környékén a Tisza játssza a legfontosabb szerepet az öntözésben. Mérések szerint 1100 köbméter víz jön be másodpercenként ezen a folyón az országba. De ennek csupán a húsz százalékát használja fel a mezőgazdaság. A karcagi régióba másodpercenként tíz köbméter érkezik a főcsatornán, amely itt három kisebb ágra bomlik, hozamuk 3-3 köbméter egyetlen szekundum alatt.
Víz kell ide!
A magyar agrárium szárazság következtében fellépő éves átlagos veszteségeit 40 és 250 milliárd forint közé teszik a szakemberek. Persze vannak jobb és vannak rosszabb esztendők, 2021-ben például csak a kukorica, a napraforgó, a repce és a szója terén a veszteség önmagában elérte a 300 milliárd forintot.
Magyarország területének 60 százalékán folyik gazdálkodás. Ennek a területnek azonban csak 1,5 százalékát öntözzük, miközben az EU-ban átlagosan tíz százalék az öntözött termőterületek aránya, Spanyolországban pedig eléri a húsz százalékot is. A Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) szerint jelenleg főleg az öntözés szerény mértéke akadályozza a hazai mezőgazdaság további fejlődését. A vízpótlást leginkább Hajdú-Bihar megye termőterületei igényelnék, ezt Békés, majd Jász-Nagykun-Szolnok és Csanád-Csongrád követi a sorban.
A NAK felmérése szerint ma 140 ezer hektárnyi termőföldet öntöznek itthon, ezt rövid időn belül 400 ezerre kellene bővíteni. Annál is inkább, mert az Alföldön, annak is a kunsági területén például tavaly 300 milliméter hiányzott az egyébként éves átlagnak mondható 500-600 milliméteres csapadékmennyiségből. Szakemberek szerint amúgy most, a nyár kapujában az volna az ideális, ha a megművelt területekre hetente 15 milliméter csapadék hullana. Győrffy Balázs, a Magyar Nemzeti Agrárkamara elnöke úgy véli, leginkább a kertészeteket, a kukoricatáblákat, a vetőmag-, illetve fehérjenövény-termesztésre fogott területeket lenne a legfontosabb kellő mennyiségű vízzel ellátni. Az elnök az öntözéses művelés egyik akadályaként említette az elaprózott hazai birtokszerkezetet is, illetve a termelők együttműködésének hiányát. Szóba hozta azt is, hogy miközben az unió nem támogatja az öntözéssel kapcsolatos állami beruházásokat, a gazdálkodók egyéni pályázati igényeit olyan bonyolult hivatali eljárásban veszi csak számba, ami jelentősen növeli a bürokráciát.
Tározni, tározni, tározni!
Magyarországon átlagosan 600-630 milliméter csapadék hullik évente, ez 58 köbkilométer vizet jelent. Ebből 52 köbkilométer elpárolog, illetve beszivárog a talajba, a maradék a vízfolyásokon keresztül elhagyja az országot. Visszatartásuk, vagyis tározásuk fontos volna az egyenletes vízellátás és az öntözési lehetőségek bővítése érdekében.
Természetesen a domborzat függvényében tájanként eltérő a lehulló és lefolyó vízmennyiség aránya – tudtuk meg a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékétől. Dr. Mészáros Csaba címzetes egyetemi docens arról is tájékoztatta a Demokratát, hogy hazánk felszíni vízkészletének 96 százaléka a szomszédos országokból érkezik, ez sokéves átlagban 112 köbkilométer. Magyarország átlagos éves vízigénye mintegy hat köbkilométer, ennek 70 százalékát az erőművek hűtési igénye adja, az erre használt víz visszakerül a rendszerbe. Ezt figyelembe véve a tényleges felhasználás nagyjából egy köbkilométer évente.
Az 1984-ben elkészült Vízgazdálkodási keretterv a 2000-es évek elejére 1,2 millió hektár öntözését irányozta elő, ebből a rendszerváltozás időszakára 450 ezer hektáron épült ki az öntözés. Főleg a Tisza völgyén, de a Kisalföldön és a Duna völgyén is számottevő területeket vontak be a rendszerbe. A tiszalöki és a kiskörei vízlépcsők által felduzzasztott víz egy részét a Keleti, a Nyugati, a Jászsági és a Nagykunsági főcsatornák segítségével lehet elvezetni, és néhány duzzasztómű épült a Körösök völgyében is, jelesül a bökényi, a békésszentandrási, a békési, a gyulai, a körösladányi.
Ám az 1980-as évek végétől téves közgazdasági indokkal megszüntették a támogatásokat arra hivatkozva, hogy alacsony az öntözési telepek kihasználtsága. Ez részben igaz volt, hiszen az akkori átlagos éghajlati körülmények között nem volt feltétlenül szükség öntözésre, csakhogy a termelésbiztonság ebben az esetben is megkövetelte volna a vízpótlási lehetőség rendelkezésre állását.
– A problémát csak összefogással és szakmai alapon lehet megoldani, a különböző ágazatok, például a vízügy, a mezőgazdaság, a területfejlesztés széttagoltsága nehezíti az előrelépést – fejtette ki Mészáros Csaba. A címzetes egyetemi docens úgy látja, hogy a vízhiány megszüntetésének valódi megoldása a tározórendszer fejlesztése. Az 1980-as években született is egy tanulmány az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság műhelyében, ez 2050-ig mintegy 60 köbkilométernyi tározótérfogat kiépítését javasolta a Dunántúl és az Északi-középhegység völgyeiben, illetve az Alföld egyes területein, főleg a Duna-Tisza közi hátságon. Összehasonlításként: a Balaton térfogata két köbkilométer. E kiépítendő rendszerhez kapcsolódhatna a régóta dédelgetett terv, a Duna–Tisza-csatorna megépítése.
Esővíz a semmibe
Sok kísérlet zajlott errefelé is a víz talajban történő megkötésére. Például akácerdőket telepítettek. De ez az irány tévesnek bizonyult, ugyanis a kifejlődött fa a gyökere alatt akár tíz méterrel is elszívja a vizet.
Gyűjteni kellene inkább a vizet, a településeken a csapadékvíz 75-80 százaléka ugyanis egyszerűen elmegy a semmibe. Hubai Imre szerint számos technológia áll rendelkezésre a víz megfogására, észszerű továbbítására. Például a 70 centiméter mélyre fektetett csővezeték párolgási veszteség nélkül működik. Szintén megoldás lehet az árasztásos öntözés, amikor szivattyúkkal tömlőkbe irányítják a vizet, és különböző öntözőmasinák is rendelkezésre állnak. A legismertebb és talán a legkülönlegesebb a lineárnak nevezett berendezés, amelyet sok, egymással összehangolt elektromotor mozgat előre, miközben a gép esőszerűen permetezi maga alatt a táblát.
– A legolcsóbb módszer a talajban történő tárolás. Leereszteni a Tisza régi, lefűzött, szivacsos medervonalaiba, 35-40 méter mélyre. Aztán egy kút segítségével felhozni onnan, amikor szükség van rá – magyarázza Hubai Imre.
Országos szinten elkészült egy 104 projektből álló rekonstrukciós és fejlesztési csomag, amiből 60 program érinti a Nagykunságot.
– Sajnos még sincs igazi előrelépés – csóválja a fejét ifjabb Hubai Imre, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlés Fidesz–KDNP-s elnöke. Pedig itt relatíve olcsón, szivattyúk nélkül, a gravitációt kihasználva lehetne kivezetni a vizet az öntözendő területekre. Másutt viszont, nehezebb terepen, ahol a Tiszából a domborzati adottságok miatt a folyó szintjénél magasabbra kell emelni a vizet, elkezdődött a megvalósítás.
Fokgazdálkodás
Felvetődik a kérdés, van-e reális lehetőség az úgynevezett fokgazdálkodás, más néven ártéri gazdálkodás helyreállítására?
A fokok a magasabb folyópartokat megszakító természetes vagy mesterséges hasadékok, voltaképp oldalági csatornák, amelyekkel áradás idején szabályozható az elöntött területek nagysága. Az ebből eredő fokgazdálkodás fogalma az erre épülő mezőgazdasági tevékenységek összessége. Az egykor jól ismert modell lényege röviden: az árterületre elöntést jól tűrő növényeket, főleg gyümölcsfákat ültettek, így a víz nem átok, hanem áldás volt, nemcsak a fáknak, hanem a halaknak, így pedig a halászó embernek is. És a víz levonulásával a mellékesen burjánzó cserjék és más növények dús legelőt biztosítottak a jószágnak, az pedig ha teheti, előnyben részesíti az ilyesfajta étlapot a takarmánnyal szemben.
Ezenkívül a fokrendszer jelentősen mérsékelte a mederváltozások mértékét; az ártér fokozatos feltöltődése lehetővé tette, hogy apadáskor ugyanúgy az összes víz visszakerüljön a folyóba. A vízjárás egyenletesebbé vált, és megemelkedett a talajvíz szintje, ami aszály idején nagy segítséget jelentett. Kétszáz évvel ezelőtt még az Alföld kétharmada erdőkben gazdag ártér volt, a Tisza szabályozása, a lecsapolási, gátépítési munkálatok azonban alapjaiban rendítették meg a rendszert.
Az agrárminisztérium illetékesei szerint fontos a fenntartható, hagyományos gazdálkodási módok újjáélesztése. Ezeket azonban nem lehet egy az egyben átültetni a mai gyakorlatba. A korunknak megfelelő kezdeményezések egyfajta mintaprojektekként valósulhatnának meg, és az így születő tapasztalatok megmutatnák, érdemes-e nagyobb léptékben alkalmazni a hagyományos formákat.
Tűrik a szárazságot
Karcagon és környékén él ma is egy értékes, itt ősinek nevezett kun növénykultúra. A kölesről van szó, amelyből ma is sokat vetnek, és amely feleannyi vizet kíván, mint például a kukorica. Ebbe a sorba tartozik még a cirok, a napraforgó, a szudáni fű és például a sivatagi zab is. A kevésbé ismert szudáni fű például kitűnő takarmánynövény, és miután learatták, újra ki is hajt. A nagy rojtos gyökérzetű sivatagi zab pedig a rozsnál is jobb és több zöldet ad, ami a takarmányozásban játszhat fontos szerepet.
Magyar Vízőr
Magas szervesanyag-tartalmú növényi eredetű élelmiszeripari melléktermékeket, nedvszívó, nedvesítő, felületaktív anyagokat és vizet tartalmaz a Water Retainer, azaz Vízőr nevű talajkondicionáló készítmény. A magyar találmányt permetszerként vagy öntözéssel kell kijuttatni a célterületre. Hatásmechanizmusa, hogy a talajból elillanó párát megköti és cseppfolyós vízzé alakítja, ezáltal kevesebb locsolással lehet a föld stabil víztartalmát biztosítani. A Vízőrben lévő szerves anyagok ráadásul kedvező életfeltételeket teremtenek a talajbaktériumoknak és a talajgombáknak, ezek nagyjából három hónap alatt maradéktalanul lebontják a Vízőrt, így az biogazdálkodásban is használható.
Színre lép a tudomány
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem víztudományi Karának dékánja arra hívta fel a figyelmet, hogy a nagyjából állandó mennyiségű éves csapadék térben és időben egyaránt rendkívül egyenetlenül oszlik el. A nagy intenzitású csapadék jelentősebb része villámárvíz formájában lefolyik. És a klímaváltozással járó hőmérséklet-emelkedés erőteljesebb párolgást okoz, ezért az aszályos évek jelentősen rontják a vízháztartás egyenlegét.
A legnagyobb tározó tér a talaj és az alatta lévő porózus és szilárd kőzetek. Karsztvíztározóink a bányászat végeztével visszatöltődtek, de a síkvidéki területek víztartó rétegei ki vannak ürülve. Fokozni kell a beszivárgást mélyszántással, mélylazítással, talajjavítással. A belvizeket mozaikos rendszerben vissza kell tartani, a többletes időszakokban idényen kívüli feltöltő öntözésre van szükség, a tisztított szennyvizet öntözésre alkalmassá kell tenni, sorolta a lehetséges módszereket Bíró Tibor. Hozzátette: ki kell dolgozni a mozaikos vízvisszatartás gazdálkodási modelljét, megoldást találni a talajvízdúsításra, a minőségbiztosított szennyvízkibocsátásra vagy például a felszín alatti kipárolgás csökkentésére. A digitális eszközök jelenthetik a jövőt. Létezik már aszályfigyelő rendszer, az általa előre jelzett vízigények és a részletes, aktuális vízrajzi adatok alapján mesterséges intelligencia alkalmazásával lehetne vezérelni a szabályzó műtárgyakat.
A legnagyobb potenciált Bíró Tibor a térségi vízátvezetésekben látja, például a Hajdúhátságon vagy a Duna–Tisza közén. A precíziós esőszerű öntözés is kipróbált, alkalmazható technológia ma már, ahogy a felszín alatti mikroöntözés is csökkentheti a vízveszteséget.