Világvégünk: 2050

A francia riviéra igazi ígéretek földje. Volt. Pláne ötven évvel ezelőtt. 1971-ben Jean Raspail francia író felesége nagynénjénél időzött Saint-Raphaël mellett, Cannes-tól délre. Dolgozószobájának ablaka éppen a tengerre nézett, és amint elmerült a végtelenül ismétlődő hullámzásban, egyszer csak eszébe jutott, hogy „mi lesz, ha megjönnek?”. Azt még nem tudta, hogy pontosan kik, de képzeletében már milliónyian útra keltek a harmadik világ országaiból, hajókon igyekeztek a paradicsomi Franciaországba. Kíváncsi volt, hogy honfitársai mit tennének, ha a kapuikon dörömbölnének a világ nyomorultjai. Ellenállnának vagy behódolnának nekik? Hazája és a Nyugat vesztét okozná az invázió, vagy leküzdhetnék a beözönlést? Serényen munkához látott, nem készített különösebb terveket, jegyzeteket, mintegy sugallatra alkotott. Ráadásul látomása még hátborzongatóbbnak tűnik, ha felidézzük, hogy 2001-ben egy nagy hajó másfél ezer iraki kurd menekülttel épp a Riviérán ért partot, pár tíz méternyire attól a háztól, ahol az író harminc esztendővel korábban regényét megírta. Tehát Jean Raspail ötven évvel ezelőtt papírra vetett egy regényt a tömeges bevándorlás veszélyéről, a nyugati írástudók árulásáról, Európa népességcseréjéről, és ebben a témában a nyugati meg a közép-európai jobboldali értelmiségiek azóta sem tudnak többet, újabbat mondani, mint e művelt, világlátott, hóbortos, éles elméjű francia royalista író. Isteni ihlet szülte profetikus könyvét, melyből idén Orbán Viktor is idézett az idei tusványosi beszédében, vagy azon kevesek közé tartozott, aki megértette az idők jeleit?

Royalista világutazó

„Én nem léptem be a XXI. századba, nem használom a világhálót” – mondta az író egyik kései interjújában. A mindig elegáns, fess öregúr klasszikus lakásában a múlt század eleji polgár életét élte, szerves szellemi egységben a francia történelmi hagyományokkal. Kilencvenévesen adott tévéinterjúiban is szabatosan, világosan fogalmazott, higgadt, művelt embernek tűnt. Raspail 1925-ben szültetett a Chemillé-sur-Dême nevű faluban, Indre-et-Loire megyében. Apja magas rangú katonatiszt volt, küldetései során Svájcban is éltek. Már gyermekkorában bekerült a cserkészek közé, és 24 éves koráig őrsvezető maradt. Ezután kezdte el járni a világot Alaszkától Patagóniáig. Mivel különösen vonzották a kihalófélben lévő népek, kimúló kultúrák, talán nem véletlenül jutott eszébe, hogy az európai civilizáció is könnyűszerrel eltűnhet a föld színéről egy nagy népvándorlás miatt. Összesen harmincöt könyvet írt, melyek olyan híres kiadóknál jelentek meg, mint a Robert Laffont vagy az Albin Michel. Én, Antoine de Tounens, Patagónia Királya című regényéért elnyerte a Francia Akadémia Nagydíját 1981-ben, és számos egyéb díjat is kapott. Raspail ősroyalistának tartotta magát, úgy vélte, hogy a becsület az egyik legfontosabb érték a hűség, az engedelmesség és a hazaszeretet mellett. Királypárti meggyőződése miatt csak az elnökválasztások második fordulójában szokott szavazni, és akkor is csak jobbra, magát pedig „jobb-jobboldalinak” nevezte. Érdekes, hogy 1993-ban ő szervezte meg a Concorde téren a hatóságok által betiltott, majd utolsó pillanatban engedélyezett nagy megemlékezést XVI. Lajos király kivégzésének 200. évfordulóján, lefejezésének színhelyén, ahol nagyjából húszezer ember rótta le kegyeletét. Ráadásul az Európát ostromló migránshajókról író Raspail 1998-ban negyedmagával hajóra szállt, és elfoglalta a Nagy-Britanniához tartozó Csatorna-szigetek egyik lakatlan tagját, a Jersey-től húsz kilométerre délre fekvő Minquiers-t! Igaz, royalista meggyőződésből, a rövid életű patagóniai királyság önjelölt párizsi főkunzuljaként. Levonták (és Raspail elcsente) a brit lobogót, helyére kitűzte a kék-fehér-zöld patagóniai zászlót – a sziget egyetlen állandó épületére, egy illemhelyre… Még aznap egy brit rendőr visszafoglalta a szigetet, a diplomáciai tárgyalások végeztével arra kötelezték Jean Raspail-t, hogy a Patagón Királyság területi igényeinek fenntartása mellett visszaadja a párizsi brit nagykövetségnek a szigetről elvitt zászlót.

Magyarországon már a 80-as évek óta ismerhetjük az író nevét. Utazásai során bejárta az észak-amerikai indián rezervátumokat is, itteni tapasztalatairól, benyomásairól szól az első magyarul megjelent könyve, a Rézbőrű napló (1983). Kötetéről több pozitív recenzió is született, ám annál érdekesebb, hogy 1985-ben a Képes Újság egyik számában Pálffy József, a MÚOSZ akkori elnöke megtámadta és bírálta A szentek tábora című regényét (amely akkoriban természetesen nem volt olvasható magyarul). A kommunista hálózat tagja „fajgyűlölettel” vádolta és felemlegette, hogy a hasonló gondolatoknak „Franciaországban mostanában már szinte hetente-havonta esik áldozatul egy-egy bevándorló”. Úgy látszik, hogy a kommunistákat valamiért zavarta Raspail, nyugati honfitársaink viszont már 1977-ben méltatták A szentek táborát, a Californiai Magyarság című lap szerzője a huszadik század egyik legfontosabb könyvének tartotta a regényt: „A New York Book Review a sárga földig lehordta. Erre felfigyeltem. Mikor a hetilap Time is leszedte róla a keresztvizet, tudtam, hogy a könyvet el kell olvasni. Így használhatja ki az ember a »lumpenintellectual« elfogultságát.” A művet 1973-as megjelenése után sokan rasszistának bélyegezték, később több passzusa miatt beperelték a különféle francia gyűlölettörvények alapján, de nem tudták elítélni, mert megjelenésekor ezek a törvények nem léteztek, és nem is a migránsok a legfélelmetesebbek benne.

Wilkommen!

A szentek tábora címének forrása János Jelenéseinek egyik passzusa, mégpedig az a rész, ahol a fogságából megszabadult sátán egybegyűjti „a föld négy szegletében levő népeket, kiknek száma, mint a tenger fövenye”; azok pedig „feljövének a föld szélességére és körülvevék a szentek táborát és a szeretett várost”. Cselekménye dióhéjban a következő: Nyomorult tömegek indulnak meg a harmadik világ kikötőiból – először Indiából – Európa felé. A politikusok, a sajtó és az értelmiségiek gyávaságból, „emberbaráti szeretetből” a több millió migráns befogadása mellett törnek lándzsát. Lényegében kihirdetik a „Wilkommenskulturt”, Párizs­ban hatalmas ünnepségeket rendeznek a bevándorlók tiszteletére, anarchista értelmiségiek papolnak a tolerancia fontosságáról, a meghasonlott hadsereget pedig hiába vezénylik ki a tengerpartra, nem engedelmeskednek a tűzparancsnak.

Mindez kissé déja vu-szerű, olyan, mintha az utóbbi évtized eseményeit olvasnánk újra, hisz hallottunk már olyant, hogy emberbaráti szervezetek hajókat bérelnek a migránsoknak (vö. NGO-k); hogy mindenkit feltétel nélkül be kell fogadni (vö. Willkommenskultur); a regényben is meghirdetik, hogy a nyomorultak befogadásával járó terheket meg kell osztani a nemzetközi közösség tagjai között (vö. kvóták); a Vatikán – élén XVI. Benedek pápával (nem azonos az ilyen néven megválasztott egyházfővel, ez csak a véletlen műve) – nagypénteki üzenetében emlékeztet a felebaráti szeretet feltétlen parancsolatára (vö. Ferenc pápa migránsok lábát mossa); az ENSZ pedig határozatot fogad el a „rassz” kifejezés kiiktatásáról (érdemes újraolvasni az ENSZ-vitaanyagát a migrációról!). Ebből is látható, hogy a rasszista vádak már csak azért is igaztalanok, mert a regényben nem a migránsok az igazi negatív szereplők, hanem a Franciaországot öngyilkosságba hajszoló, utópista elit és a liberalizálódó egyház. Az ennyire pontos megfelelések miatt felmerül a gyanú, hogy Jean Raspail megtudott valamit az akkori világelit jövőbeli terveiről. A könyvet 2011-ben adták ki újra Franciaországban, és azóta jóval több mint százezer példányban kelt el. Amerikában legutóbb Steve Bannon – Trump elnök főtanácsadója – karolta fel, 2015 októberében megemlítette Raspail regényét a Breitbart.com főszerkesztőjeként írt vezércikkében, amikor a migránsválságról azt írta, hogy „A szentek táborához hasonló invázió zajlik Közép-, Nyugat- és Észak-Európában”. Stephen Miller, Trump bevándorlásért felelős tanácsadója szintén elismerően nyilatkozott a regényről, az amerikai jobboldalon népszerű olvasmánynak számít. Jean Raspail 2020-as párizsi temetésén ezernél többen vettek részt, Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezetője is sokszor említette, hogy nagyon megérintette A szentek tábora, még 18 éves korában olvasta először, és a szerző halálának napján Twitteren arra szólította fel a követőit, hogy ők is olvassák el. Hazánkban a regényt többször ajánlotta Lovas István, Molnár Tamás, valamint Csejtei Dezső filozófiatörténész is.

Jean Raspail szerint A szentek tábora a nyugati világ válságáról szól, mely értelmezésében „Portugáliától az Urálig tart”, és magában foglalja az Egyesült Államokat is. A nyugati világon pedig a kaukázusi népeket érti, akiket az állandó háborúskodások ellenére valami szakrális érzékenység köt össze. Raspail a migránsválság idején arra figyelmeztetett, hogy ez csak a kezdet, az igazi korszakforduló a 40-es, 50-es években lesz, akkor ugyanis a nyugati nagyvárosokban mindenhol többségbe kerülnek az Európán kívülről érkezett lakosok, és ugyanannyi bevándorló gyermek születik, mint ahány francia. Nyolcvanon felül már nem kertelt, karakánul kimondta, hogy a történelmi Franciaroszág eltűnőfélben van, miközben állandóan a migrációról beszélünk, de senki nem meri kimondani a végső igazságot, hisz rögtön elítélnék és kiközösítenék az igazmondókat. Hogy mi a végső igazság? Raspail szerint az, hogy a bevándorlók integrációja és asszimilációja lehetetlen, mégpedig azért, mert túl sokan érkeznek, valamint a nyugati világ is meghasonlott önmagával, tehát nincs mibe integrálni őket. Szerinte a „papírhonosítás” nem jár együtt a „szívhonosítással”, ezért az újonnan érkezőket nem tekinti honfitársainak.

– Nem vagyok próféta, de világosan látszik, hogy a harmadik világ országaiban egyre nagyobb méreteket ölt és egyre elviselhetetlenebb a szegénység, egy szűk réteg pedig dúsgazdagon él. Ezek az emberek már nem otthon keresik a boldogulást. 2050-ben 9 milliárd ember lesz a földön, láttuk, hogy Afrika lakossága egy évszázad alatt százmillióról egymilliárdra nőtt, és 2050-re megduplázódik. Minden nép csodálatra méltó, de amikor túlzottan összekeverednek, az együttérzés helyett az ellenségeskedés lesz az úr. A túlnépesedés és vallási háborúk kora következik, a hatalmas invázió elkerülhetetlen. A migránsok Afrikából, a Közel-Keletről és a Távol-Keletről fognak érkezni – mondta Raspail a Valeurs actuelles című lapnak.

Barbárok kora

Egy interjúban megkérdezték Ras­pail-t, hogy tervezi-e folytatni A szentek táborát, mire azt felelte, hogy bizonyára lesz folytatása, de nem az övé. Ilyen folytatásnak tekinthetjük Laurent Obertone francia író Gerilla című sorozatát, melyben hasonlóan apokaliptikus közeljövőt vizionált (egyelőre a Gerilla – Franciaország végnapjai és a Barbárok ideje jelent meg magyarul). A Demokrata kérdésére Laurent Obertone elmondta, hogy Jean Raspail műve látnoki könyv, mert a 70-es évek elején látott napvilágot, amikor a tömeges bevándorlás jelensége még éppenhogy csak feltűnt a láthatáron, ám már benne van a jelenünk minden jellegzetessége, tehát a gyáva politikusok, a bűnrészes aktivisták és a Nyugat morális dilemmája a valós és vélt bűnei miatt.

– A lényeges különbség napjainkhoz képest az, hogy Raspail úgy írja le a tömeges bevándorlást, mint egy látványos jelenséget, amelyre mindenki felfigyel, míg a jelenben ez egy hosszúra nyúló folyamat, amelyet a franciák nagy része inkább nem vesz tudomásul – mondta Laurent Obertone.

A Gerilla szerzője szerint Raspail műve Franciaországban megbecsült irodalmi mű, de természetesen a nézeteit – melyek egyben a legtöbb francia nézetei is – a média, a politikai és az egyetemi elit elveti, sőt, harcol ellenük.

– Raspail óta a tömeges bevándorlást először tagadták („ilyen nem létezik”), majd méltatták („ez egy lehetőség számunkra”), aztán úgy állították be, hogy már lehetetlen visszafordítani. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy népességcsere lesz, és a bevándorlás rejlik a francia társadalom összes égető kérdése mögött – fejtette ki az író. Amikor A szentek tábora megjelent, Franciaországban 52,1 millió ember lakott, köztük 3,5 millió bevándorló, Raspail halálakor a 65,6 milliós lakosságból 10 millió volt bevándorló. És a növekvő tendencia folytatódik.