A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínházat 2002-ben Andrási Attila kezdeményezésére azzal a céllal hozták létre, hogy évente ősbemutatót tartsanak a XX. század magyar sorsfordulóit bemutató darabokból. 2004-ben került a rendező kezébe Kende Ferenc, a két világháború között Szabadkán élt újságíró, könyvkereskedő 1961-ben a Széchényi Könyvtár levéltárába leadott A magyar betű sorsa a két világháború közötti Jugoszláviában című emlékirata. Sorai megrázó erővel elevenítették fel a meghurcoltatásokat, az állami elnyomást, a magyar szó terjedésének megakadályozását a korabeli délszláv államalakulatban.

Ezt a hivatalos politikát az író és politikus, Vásza Szubrilovics, a szarajevói merénylet legfiatalabb résztvevője, későbbi szerb akadémikus, majd Tito betelepítésügyi minisztere nyíltan le is írta. Ennek része, hogy miként kell két albán település közé szerbet telepíteni, a kisebbségek értelmiségi és gazdasági rétegét elűzni, a szerbeket felfegyverezni, hogy a rendőrségnek soha nem szabad felderítenie az igazságot, amikor kisebbségieket vernek, a bíróságnak mégis őket kell elítélnie, a kikényszerített felkelés után pedig a hadseregnek a legdurvább eszközökkel kell elűznie a helybelieket.

– A legszomorúbb, hogy ez mind a mai napig így van – elemzi a jugoszláviai helyzetet Andrási Attila, aki Síposhegyi Pétert kérte fel a Halottak napjától virágvasárnapig című darab megírására.

A cselekmény a délvidéki magyarság sorsát mutatja be 1918-41 között, amelyet a rendező dédnagyapja, Andrási György személyesen is megélt. A lószerszámokat készítő, kitűnő mesterembernek 21 találmányát fogadták el, termékeit egész Európában ismerték. Ő maga először a városi tanácsban vállalt közéleti szerepet, majd a későbbi Jugoszláviában megalakult Magyar Párt egyik képviselőjelöltje lett. Nemzedékével együtt elszenvedte, hogy Trianon után Európa egyik központjának szívéből a Balkán peremvidékének szélére csöppent. Ez az elszegényedő időszak kizárólag a török hódoltság idejével volt összevethető, amelynek következtében a XV-XVI. században elnéptelenedett a vidék. Az új mesterségesen összehozott idegen állam által behozott elviselhetetlen és elvállalhatatlan életmód a két világháború közt ugyanezt eredményezte; az elvándorlást. A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház ezt az időszakot kívánta feldolgozni, sikerrel.

A társulatnak mindeddig csak felemelő magyarországi élményei vannak, a 12 előadásból ötnél felállva tapsolta meg a közönség a színészek alakítását, ami már nem lehetett sem a véletlen műve, sem formai udvariaskodás. Ennek a sikernek is köszönhető, hogy a budapesti MOM Művelődési Központban ezentúl havonta – legközelebb február 26-án – lesznek előadásaik, míg Kecskeméten, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen és Székesfehérváron kezdeményezés indult a meghívásukra. Bizonyos értelemben a felszabadítás színházának tartják magukat, ahogyan Andrási Attila mondta: "Érezzük, hogy az emberekben bezárt ajtók nyílnak meg, s lehullanak a bennünk élő kommunizmus vasrácsai."

A délvidéki helyzetet ismerve az emberben önkéntelenül megfogalmazódik a kérdés, hogy amikor egy ilyen kihívóan bátor darabnál sokkal egyszerűbb cselekményekért, sőt ok nélkül is bántalmaztak magyarokat, ők miként mernek dacolni a fenyegetettséggel.

– Eddig nem bántottak, azt azonban mindannyiunknak el kellett döntenie, hogy a biztonságos, ám hosszú, vagy a bizonytalanabb, de rövidebb utat választjuk, miközben meg kellett szabadulnunk félelmeinktől. Számtalan olyan szerb előadást láttam, ami az ő történelmükkel foglalkozik, azt méltatja. Nem látom okát, hogy mi miért ne tárhatnánk fel ugyanígy saját történelmünket. Ha pedig megtesszük, hozzáállásával a szerb állam a demokráciából vizsgázik – adja meg kérdésünkre a feleletet a rendező.

Ugyanezt a kiállást és szemléletet Magyarországon is elvárhatná az ember, már csak azért is, mert összetartásból, gondoskodásból példát vehetne déli szomszédjától, ahol Andrási tapasztalatai szerint a négy háborút vesztett szerb fővárosban, Nándorfehérvárott nincsenek hajléktalanok. S akkor nem beszéltünk a december 5-ei népszavazás arcpirító gyalázatáról.

– Ez a nap kemény törés volt számunkra, ennek ellenére éppen a december 7-i MOM-előadás volt eddig a legnagyobb sikerű és legdöbbenetesebb hatású, a darab azóta az együvé tartozás szertartásává nőtte ki magát. Őszintén reméltük, hogy a délvidékiek megkapják az állampolgárságot. Nagyon mély fájdalmat ébreszt bennünk, hogy miközben Magyarországra teljesen törvényesen elvileg 400 millió ember települhet be – közöttük több millió spanyol, vagy portugál ajkú afrikai és dél-amerikai bennszülött, akik noha nem is látták Spanyolországot, illetve Portugáliát, ám törvényeik értelmében ezen államok polgárai -, mi, akiknek elei minden magyar seregben ott harcoltak az ország függetlenségéért, részt vettek a magyar állam megteremtésében, ugyanezt a lehetőséget ezúttal nem kaptuk meg – vall keserűségük okáról Andrási Attila.