Azóta azonban sok víz folyt le az Eufráteszen, és bebizonyosodott, hogy Amerika, hegemón katonai ereje ellenére, az európai diplomáciai bölcsesség nélkül félkarú óriás. Újra meleg szelek fújnak hát az óceán túlsó partjáról, melyek felolvaszthatják a befagyott kapcsolatokat. Mert bár közös értékekről egyre kevésbé beszélhetünk, a közös érdekek többet nyomnak a latban.

A látogatás jócskán felborította a belgák mindennapi életét. George Bush biztonságára 2500 brüsszeli rendőr ügyelt, akiknek munkáját az elnök ezerfős állandó kísérete segítette. A látogatás idejére bevezetett fokozott biztonsági intézkedések okozta közlekedési zavarokat előre látva, több gyárban is munkaszüneti napot rendeltek el. A belgiuminál nagyobb, mintegy tizenötezer fős gárda gondoskodott az elnök biztonságáról útjának második állomásán, a németországi Mainzban, ahol az orvtámadásokat megelőzendő, még a csatornák fedeleit is lehegesztették, a Bushnak szállást adó mainzi kastély közelében lakóknak pedig le kellett szerelniük a nagyobb méretű postaládákat, a kukáik tartalmát pedig el kellett égetniük. De hasonló módon vágta magát haptákba a pozsonyi lakosság is, akiket büszkeséggel töltött el, hogy hazájuk hacsak egy röpke napra is, de felkerült a világpolitika térképére. Kevésbé voltak lelkesek a brüsszeliek, akiknek többezres, 2003-as nosztalgiákat idéző tüntető tömege fogadta a világ első emberét, akit persze ez nem akadályozott diadalmenetében. Miután Bush elnök Beethoven Hatodik szimfóniájának dallamára belépett a Barokk hangversenyterembe, nagy ívű, de hatástanilag hajszálpontossággal kiszámított beszédet mondott, melynek tartalmával lehetetlen volt nem egyetérteni. Az eddigi amerikai állásfoglalásnak homlokegyenest ellentmondva, Bush például méltatta a korábban országa által bojkottált kiotói egyezményt, és szorgalmazta a hidrogénnek mint alternatív energiaforrásnak a használatát, illetve az egyéb, üvegházhatást csökkentő technológiák fejlesztését. Az elnöki beszédből kiütközött, hogy Amerika megújult politikai retorikájából száműzték a rumsfeldi "új és régi Európa" ideáját. Az amerikai elnök ennek megfelelően kijelentette, hogy országa egy erős, egységes Európában érdekelt. A hallgatóság közül senki nem kívánt kukacoskodni, így senki nem szembesítette az amerikai elnököt a korábbi, közös európai haderő elleni kirohanásaival, illetve azzal, hogy az egységes Európa létrehozásához az Egyesült Államok bizony hozzá tudna járulni, ha máshogy nem, hát az unióhoz újonnan csatlakozó országok polgárainak amerikai vízumkötelezettségének eltörlésével. A "régi és új Európa" teóriához hasonlóan a jelek szerint szintén sutba került Condoleeza Rice-nak, még Bush nemzetbiztonsági tanácsadójaként alkotott véleménye, mely szerint az amerikai elnök "bocsásson meg az oroszoknak, ignorálja a németeket és büntesse a franciákat". Az amerikai elnök tehát egyenlő félként tárgyalt az európai vezetőkkel. Ahogy a Liberation francia lap egy elemzője is írta: "Washington egy időre glaszékesztyűt húzott vaskezére", Guy Verhofstadt belga miniszterelnök szerint pedig "Bush jó hangulatban érkezett meg, és meghallgatta, amit mondtak neki." Utóbbi gesztust hallva felmerül a kérdés, hogy vajon ugyanaz az elnök érkezett-e az öreg kontinensre, aki két évvel ezelőtt még teljes önkénnyel rúgta fel a megállapodásokat, és torkolta le az iraki hadjáratát nem támogató vezetőket. Verhofstadt egyébként a királyi gesztust értékelve nem győzte magasztalni az amerikai elnököt, akit egyenesen George Washingtonhoz és James Madisonhoz hasonlított, akik 1789-ben megértették, hogy a laza konföderációnál sokkal hatékonyabb egy erős szövetség. Történelmi hasonlatoknak persze Bush beszéde sem volt híján. Az amerikai elnök emlékeztette a hallgatóságot a második világháborút követő transzatlanti szövetségre, amely a harcokat követően is fennmaradt, és ma is többre alapozódik, mint nosztalgiára. De ha már a negyvenes évekről esett szó: Bush egy nappal a brüsszeli diadalmenetét követően meg is látogatta a németországi Wiesbadenben a világháború végén ottfelejtett és ma is működő amerikai támaszpontot. Ez előtt azonban még eltöltött egy vacsorát Jacques Chirac francia elnökkel, mely során olyan aktuális témák kerültek szóba, mint Irak, Irán, a palesztin helyzet, illetve a kínai fegyverembargó kérdése. Bár a felsorolt kérdések egy részében továbbra sem egyezik az amerikai és francia álláspont, a beszélgetés nem maradt eredmény nélkül, hiszen a két elnök közösen foglalt állást a Libanonban állomásozó szíriai katonai erő kivonásának szükségességéről, mely eredményeként Damaszkusz néhány nappal később hazahívott néhány egységet a Közel-Kelet Svájcából. A közös álláspont persze nem közös érdekeket sejtet, hiszen míg Bush célja a Szíriára való nyomásgyakorlás volt, addig Chirac a romantikusabb oldaláról közelítette meg a dolgot, és országának hagyományosan jó libanoni kapcsolatait tartotta szem előtt. Az első, igen hosszú nap után Bush végül elégedetten bújhatott ágyba, hiszen bár áttörés nem történt a transzatlanti kapcsolatokban, a NATO 26 országa ígéretet tett neki az Irakban való szerepvállalásról, mely bár egyes esetekben kizárólag szimbolikus jellegű, de a semminél mindenképpen több. A második napra időzített, Gerhard Schröderrel való találkozóra negatív árnyékot vetített a német kancellár kijelentése, miszerint a NATO felett már eljárt az idő, és a szervezet reformra szorul. Ennek ellenére, bár a felek érezhetően más nyelvet beszéltek, a kompromisszumot előrevetítette a tény, hogy Németország állandó helyre pályázik az ENSZ Biztonsági Tanácsában, mely amerikai támogatás nélkül aligha valósulhat meg.

A Bush-Putyin találkozónak önkéntesen otthont adó Szlovákiában Bush némileg melegebb fogadtatásra lelt, mint útjának előző állomásain. Talán a rossz időnek, talán a szlovák civil társadalom fejletlenségének tudható be, hogy alig ötven ellentüntető várta az elnököt. De a neves esemény apropójából meghirdetett sajtótájékoztatókra akkreditált másfél ezer külföldi újságíró közül is alig néhányan jelentek meg, így a szlovák kormány terve, miszerint a sajtótájékoztatókat az ország reklámozásával spékelték volna meg, kudarcot vallott. Pedig pár nappal korábban maga Mikulas Dzurinda kormányfő adott hangot azon reményének, hogy a pár napos reflektorfény eredményeként a jövőben talán már nem fogják külföldön összekeverni Szlovákiát Szlovéniával, mely baki egyébként északi szomszédainknak hasonlóan érzékeny pontja, mint nekünk a Budapest-Bukarest párhuzam. A neves alkalomra teljes pompába öltözött pozsonyi vár közönsége, lélegzetvisszafojtva várta a Bush"Putyin találkozót, mely kimenetelét némileg elbizonytalanította Bush elnök azon hétfői nyilatkozata, melyben az orosz demokrácia előmozdítását szorgalmazta. A két elnök találkozója azonban az előzetes aggodalmak ellenére jól sikerült: alig győzték rázogatni egymás kezét, amikor – ki tudja már hanyadjára – hitet tettek a terrorizmus elleni harc szükségessége, és a terroristák, de leginkább a csecsen ellenállók által kedvelt vállról indítható rakéták szigorított szankcionálása mellett. Az idillt még Bush elnök azon kijelentése sem törte meg, melyben reményét fejezte a fehérorosz, illetve a szintén orosz érdekszférába eső moldovai változások iránt. Az orosz kompromisszumkészség nem maradt viszonzatlanul, így Putyin bezsebelhette Bush ígéretét, miszerint országa a jövőben támogatni fogja Oroszországnak a Kereskedelmi Világszervezetbe való belépését. Moszkva diplomáciája persze igen sokrétű. Ezt mutatja többek közt, hogy Putyin elnök két héttel korábban még az iráni elnök kezét rázogatta, hasonló lelkesedéssel, annak moszkvai látogatása alkalmával, biztosítva arról, hogy kormánya nem hisz az iráni atomfegyverekről szóló legendákban. Ami persze érthető, hiszen Irán bizalmának megnyerése nélkül nehezen lenne elképzelhető az orosz befolyás megőrzése az ázsiai posztszovjet érában.

Bush látogatásának mérlegét tekintve megoszlanak az elemzői vélemények. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy az amerikai-európai kapcsolatok előtt a jövőben új perspektívák tárulhatnak ki. A jelek szerint a Bush elnök mögött álló agytrösztök felismerték, hogy az európai diplomáciai tapasztalatok megkönnyíthetik a közel-keleti konfliktusok kezelését. Ennek ellenére az Atlanti-óceán két partját feltűnően eltérő viszony jellemzi a jelenleg prioritást élvező kérdésekhez. Ennek megfelelően, Bush gesztusai ellenére, Irán ügyében egy centivel sem közeledett az amerikai és európai álláspont. Ami nem is volt várható, hiszen míg az Egyesült Államok a katonai erővel való fenyegetőzés politikáját választja, addig az európai országok a stabilitást és geopolitikai érdekeiket szem előtt tartva, inkább a tárgyalásra fektetnek hangsúlyt, melyben az iráni vezetés hálás partnernek bizonyul. Legalábbis erre utal az elmúlt hetekben tett iráni ígéret, mely szerint az iráni atomlétesítmények kapui megnyílnak az európai ellenőrök előtt. Teherán a jelek szerint nem csak katonailag, de diplomáciailag is nagyobb falatot jelent Bush számára Iraknál. A perzsa ország nem pusztán az Európai Uniónak komoly gazdasági partnere, de komoly kereskedelmi kapcsolatot ápol Kínával is. Utóbbi ország pedig egy újabb olyan témakör, melyben nem beszélhetünk közös transzatlanti álláspontról, hiszen míg az egyedüli szuperhatalmi pozícióját féltő Egyesült Államok továbbra is fenntartaná a Kínával szemben érvénybe léptetett fegyverembargót, addig az Európai Unió feloldaná a korlátozásokat.

Hogy az amerikai öklöt sikeresen egészítheti ki az európai agy, azt a Szíria ügyében elért részleges eredmények is bizonyítják. Az érdek és vérmérsékletbeli különbségek azonban itt is fellelhetők. Bár a szír csapatok Libanonból való kivonása ügyében megszületett a konszenzus, hasonlóan nincs egységes euro-atlanti álláspont Szíria ügyében, hiszen míg az Egyesült Államok az iránihoz hasonló retorikával fenyegeti Damaszkuszt, és szankciókat is érvénybe léptetett ellene, addig az Európai Unió együttműködési szerződést között a társult tagságra pályázó szír vezetéssel. Viták persze még a legjobb házasságokban is vannak. Pláne a kényszerházasságokban.