A fehér padok és falak, kontrasztként a vörös szőnyegek plasztikusan érzékeltetik Reményik költői világát. Az oltár felett fekete-fehér oltárképként A kereszt fogantatása című versének kézirata függ, alatta gyászjelentések, megemlékezések dokumentumai borítják az oltárt. A padsorokban lírai és prózai művei olvashatóak, a pulpituson a versekbe lapozhatunk, a falon köteteinek első kiadásai és fényképek láthatók. A kiállítás anyagát Ratzky Rita, a múzeum igazgatóhelyettese állította össze a célból, hogy az 1945 után agyonhallgatott költőt újra megismertesse és megkedveltesse a közönséggel.

Reményik Sándor 1890-ben született Kolozsváron, és ott is halt meg 51 éves korában. Bár barátai és költőtársai, Áprily Lajos és Makkai Sándor, valamint a lelkéhez legközelebb álló két asszony is Magyarországra költözött nem sokkal Trianon után, ő soha nem hagyta el szeretett városát. Családi vagyonának köszönhetően sohasem kellett hivatalt vállalnia, így azon kevesek közé tartozott, akik csak az irodalomnak élhettek. Első kötete még 1918-ban jelent meg Fagyöngyök címmel, amely a Nyugat első nemzedékén nevelkedett vívódó, magányos költőre vall. Klasszikus, konzervatív formák jellemezik verseit, bár kortársai lázadó formákkal kísérleteztek akkor. Később is annyira figyelt csak erre, hogy "a külső forma még pongyolaságával se tűnjön szembe" – írta róla Babits.

A trianoni tragédia után a melankóliára, a világból való kivonulásra hajló költő számára a költészet nem pusztán önkifejezés, hanem közösségi szerepvállalás lett. Végvári álnéven írta verseit, melyekben a szülőföldön maradásra szólított föl, ennek erkölcsi magasabbrendűségét hirdette, a vizek rohanása közepette helyén maradó gát metaforáját állította fel példaként. Kiáltványerejű volt az Erdély magyarjaihoz és az Eredj, ha tudsz! című versei, mely utóbbi bizonyítja, hogy a tragédiát és következményeit mennyire személyes fájdalomként élte meg. Bár a közvetlen valóság ihlette verseit, a mindennapok fölé tudott emelkedni, méltóságot adni a szenvedésnek, formát teremteni a fájdalomnak. Költészetében a sérelmeket és megpróbáltatásokat nem kisebbségi önsajnálatként és honfibúként, hanem a szenvedés tudatos feldolgozásának kísérleteként és a világ értékvesztésének jelenségeként fejezte ki. Jelentősen hozzájárult az Erdélyben maradt magyarság új életstratégiájának kialakulásához.

Viszont ekkor született meg költői életútjának paradoxonja, mert olyan szerepben és olyan versekkel jutott a népszerűség csúcsára, melyek sem alkatának, sem líraeszményének nem voltak igazán hiteles kifejezői. Óhatatlanul magára vonta a dilettantizmus gyanúját, hiszen fogadtatásukat nem irodalmi értékük határozta meg. De alkalminak is mondható költeményei maradandóak lettek. Természetesen 1945 után irredentának nyilvánították, versei évtizedekig hozzáférhetetlenek voltak, s életművét sokáig az elutasítottság vagy a tiltott szellemiségnek kijáró rajongás szélsőségei jellemezték, talán a mai kor embere is ezen időszak alapján viszonyul hozzá. Még a legújabb magyar irodalmi lexikon is azt írja: "neve az irredentizmussal forrt egybe". Pedig ő csak azt hirdette, hogy légy hű gyökereidhez, nemzetedhez, szülőföldedhez, anyanyelvedhez, a kultúrádhoz, "a templomhoz és az iskolához".

Valóban igaz rá Németh László gondolata, mely szerint az író vállalkozás, hiszen "ha a társadalom alatt megnyílik a föld, a szakadékból költő ugrik elő." Későbbi versei azonban érzékeltetik költői alkata és a kényszerűen vállalt szerep összeférhetetlenségét, bár a történelem mindvégig meghatározta költészetét, a hűség, kitartás, a nyelv és a lélek megőrzése is többször megjelenik verseiben, így a Templom és iskola című híres versében is. Költői és a kisebbségi lét programját a Romon virág (1935) című kötet Ahogy lehet versében fogalmazza meg, a karszti földhöz, az erdélyi hagyományokhoz: nyelvhez, kultúrához, történelemhez tíz körömmel való ragaszkodást.

A világnak talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, akinek élete felolvad a költői hivatásban, igazi lírikusként valójában mást sem tett, mint csak vallott önmagáról. Meditatív, filozofáló, visszahúzódó volt, a létezés végső kérdései felé nyitott, "papi lélek" (Sík Sándor). Istenes versei a Kenyér helyett címmel jelentek meg, melyekben istenkeresés és a kereszténység alapértékeinek mély átélése egyszerre jelenik meg. Egy életen át harcolt az Istennel, költészetének talán legállhatatosabb alaphangja az evangéliumi szó: "Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen." Babits azt írta róla: "Egy halk, magános, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember szemei néznek ránk. S ez ugyanaz a költő, aki páratlanul válságos években egy honfilázban égő ifjúság leghangosabb lelkesítője tudott lenni! Akinek rímeitől zengtek a dobogók, a Székelyföldtől a Dunántúlig! Egy sokat szenvedett, izgatott közösség vezérdalnoka, harcos énekese!"

Utolsó verseiben a költészetének egészén végighúzódó elmúlásmotívum, a halál filozofikus vagy melankolikus sejtelme hirtelen valóságossá válik, ami aztán szelíd belenyugvásban oldódik fel, mint egy másfajta, ismeretlen lét birodalmába való átkelés. A halálban nem az elmúlás félelme vagy döbbenete, hanem az élet tényének áhítatos csodálata fejeződik ki. Sírjánál így búcsúzott tőle Bánffy Miklós a kolozsvári házsongárdi temetőben: "mindenütt ott lesz, és örökké, ahol él, küzd és szenved a magyar."