A magyar gazdaságirányítás teljesen alárendelődött a neoliberális gazdaságpolitikának. A hetvenes években feltűnt és azóta jócskán megerősödő irányzat képviselői immár harminc éve elemzik a magyar gazdaságot, illetve látják el tanáccsal az éppen hatalmon lévő politikusokat. Ők voltak azok, akik a hetvenes évek közepén szakmai tanácsaikkal hitelfelvételre buzdították a pártállamot, és ők voltak azok is, akik az állami vagyon eladását és piacaink védelem nélküli megnyitását szorgalmazták a beáramló tőke és áru előtt. Ma pedig rendszeresen dorgálják a túlköltekező államot a magas költségvetési hiány miatt. Az eredményeket szemlélve több évtizedes gazdasági tevékenységük teljes kudarc. Többek mellett ők a felelősek azért, hogy az ország eladósodott és a magyar gazdaság zsákutcába jutott.

Ez a gazdaságpolitikai irányzat egyedül a költségvetési hiányt tartja a bajok forrásának. E nézet szerint a költségvetés túlköltekezése felelős a fizetési mérleg (az ország területére befolyó és kifolyó pénz egyenlege) hiányáért, ezért szűkítik folyamatosan az államháztartást. Ez a képlet viszont semmit sem mond az oksági összefüggésekről, a baj valódi forrásáról. Ha megfordítjuk, azt kapjuk, hogy az államháztartás hiányáért a magas fizetésimérleg-hiány a felelős. Ez azt jelenti, hogy nem az állam költ túl sokat, hanem a magyar gazdaság nem képes megtermelni az állam működéséhez szükséges javakat.

A kiadástöbblet abból fakad, hogy az ország nem versenyképes. Valójában egyik frissen csatlakozott ország sem teljesíti a koppenhágai feltételrendszer azon pontját, amely kimondja, hogy a belépők az EU piaci nyomásának ellen kell hogy álljanak, vagyis vállalataiknak versenyképeseknek kell lenniük a külföldi cégekkel szemben. Látható volt, hogy nem azok, de a frissen csatlakozó országokban éppen a szabad, eddig el nem foglalt piacok voltak a legvonzóbbak, miközben az unió többi országa kőkeményen védte és védi piacait.

Az 1974-es olajárrobbanás rövid idő alatt rontotta le cserearány-mutatónkat. Ugyanazért a külföldre vitt magyar termékért csak a töredékét kaptuk addigi árának, míg az országba behozott árukért ugyanannyit vagy többet kellett fizetni. Az előállt helyzetre rossz gazdaságpolitikai választ adtunk, s ez a döntés a szigorúan szabályozott tervgazdasági piac miatt csak késleltetve éreztette következményeit. A gazdasági növekedés visszafogása helyett – amivel csökkenthettük volna a behozatalt – inkább hitelt vettünk föl, hogy pénzelni tudjuk a drága importot. 1974-ben közel 560 millió dollárt vettünk föl, amivel egy év alatt megkétszereztük az ország adósságállományát. Innentől kezdve minden évben újabb hitelfelvétel történt, hogy az esedékes kamatokat és a tőkét ki tudjuk fizetni. A felvett pénzeket nem fordítottuk szerkezetátalakító beruházásokra, ezért nem tudtunk versenyképes árukat külföldre vinni, így az ellentételezést nem tudtuk kitermelni. 1974-től 1980-ig a kilencszeresére emelkedett az ország hitelállománya.

Hogy mi lett az eredmény? A versenyképesség és a cserearányok javulása nélküli eladósodás. Azaz eltékozoltuk a pénzt. Mire felismerték a bajt, már késő volt, mert folyamatos hitelfelvétel nélkül ekkor már nem tudtuk fenntartani az ország fizetőképességét. A hetvenes évek végén gazdaságpolitikai pályamódosítást hajtottak végre, visszafogták a gazdasági növekedést. Ennek következtében a nyolcvanas évek első felében növekedni kezdett az export, és fizetési mérlegünk egy-két évig pozitívan zárt, de ez sem volt elégséges ahhoz, hogy újabb hitelfelvétel nélkül tudjuk fizetni a kamatokat. Az ekkor már 6-7 milliárd dolláros adósságállomány kamatai az egekbe szöktek.

Ilyen körülmények között lehetetlen volt egyensúlyban lévő költségvetést tervezni, emiatt folyamatosan nőni kezdett a belső államadósság, vagyis az államháztartás hiánya. 1981 és 1989 között az államháztartás minden évben hiánnyal zárt. Ez az adósságspirál a rendszerváltásig gyűrűzött, amihez hozzájött még a nyolcvanas évek második felében egyre gyorsuló infláció is.

Az 1989-90-es fordulat lehetőséget kínált a csapdából való kikerülésre. Ám a neoliberális gazdaságpolitika régi képviselői ott ültek a politikai porondon újonnan feltűnt pártokban is. Ugyanazokra a kérdésekre ugyanazokat a válaszokat adták, ami újabb rossz gazdaságpolitikai döntéshez vezetett.

A megváltozott, és akkor még sokkal barátságosabb külpolitikai légkörben kérhettük volna a hitelek elengedését. Feltételezés ugyan, de a keletnémetek kiengedése miatt hálás nyugatnémetek támogatására építhettünk volna, ráadásul e gondunkkal nem voltunk egyedül. Lengyelország gazdasága akkor szinte romokban hevert, teljesen eladósodva. A lengyelek végül ki is harcolták adósságállományuk egy részének elengedését 1992-93-ban, 16 milliárd dollárt a 40-ből elengedtek nekik. A kezelhető szintre lecsökkent adósság következtében a lengyel gazdaság ismét fejlődni kezdett, aminek ma már jól látható jelei vannak. Kérhettünk volna egy tízéves kamatfizetési moratóriumot is. A tízéves kizárólagos tőketörlesztéssel megtörhettük volna a kamatspirált.

A fordulat utáni első két kormány azonban nem ezt a megoldást választotta, hanem az állami vagyon eladásából kívánta az adósságspirált megtörni. Ez nem sikerült, mert nem tudott egyszerre akkora vagyont értékesíteni, amivel nagyságrendekkel csökkenthette volna a tőkét, és ezáltal kamatokat. Ezzel szemben új csapdába kergette az országot, ami az áruforgalmunk egyenlegéből adódott. Az eladott állami vagyonnal ugyanis a külföldiek megszerezték belső piacainkat, és a belső árutermelés a külföldi befektetők érdekei miatt óriási mértékben, mintegy 70-80 százalékban importfüggővé vált. Az importfüggőség miatt az áruforgalom egyenlege folyamatosan negatív.

Ezzel szorosan összefügg, hogy a magyar mezőgazdaságot – hatékonyságnövelő beruházások híján – nem tették megfelelően versenyképessé, így az ország nem képes a nyersanyagimport kényszeréből fakadó kiadásait kizárólag magyar munkán és magyar tőkén alapuló bevételekkel ellentételezni. Sokszor hangsúlyozzák, hogy exportunk növekszik, ám hiába, ha a megtermelt áru importfüggősége miatt a behozatal közel ugyanolyan mértékben nő, ráadásul a külföldieknek kedvező cserearányokkal.

Ezeket a gondokat súlyosbítja a kilencvenes években elásott időzített bomba, a külföldieknek eladott állami vagyon. Az országban megtermelt javak, illetve az azokból származó haszon nagy része nyereség formájában kivándorol az országból, csak nagyon kis hányadát fektetik be újból hazánkban, így ennek sincs piacbővítő hatása.

A megoldást nem a költségvetés további szűkítésében kell keresni, hanem a magyar gazdaság versenyképességének növelésében. Hiszen ha tovább csökkentjük a gazdaság alapműködésének költségeit, akkor még inkább szűkül a piac, ezáltal tovább csökken a költségvetés bevétele. A bajt pusztán piaci eszközökkel nem lehet orvosolni, csakis állami intézkedésekkel, amelyek arra ösztönzik a külföldi tőkét, hogy a hazánkban megtermelt nyereségét nálunk forgassa vissza beruházásokba. Ezzel ideiglenesen Magyarországon lehet tartani ezeket a jövedelmeket, így esély nyílik arra is, hogy a szintén állami támogatással létrejövő magyar tőkeberuházásokkal olyan versenyképes iparágakat építsen ki az ország, amelyek képesek ledolgozni az eladott állami vagyonból származó hátrányokat. Jó példa volt erre a sajnos túl későn érkezett Széchenyi-terv, amelynek beruházásaival, hogy csak egy példát említsünk, fellendítették a hazai gyógyturizmust.

Mivel hazánk esetében ma már az a képtelen helyzet is előállt, hogy az uniós piaci versenyben elveszítjük lassan belső piacainkat is, és a szabad piaci versenyzés elve miatt nem védhetjük meg még a megmaradtakat sem, az unióhoz kellene fordulnunk segítségért. Az Európai Alkotmány számos olyan elemet tartalmaz, amelyek felhasználásával Magyarország súlyos gazdasági gondjain enyhíteni lehet. A vonatkozó rendelkezések nagy része olyan egyezményekben szerepel, amelyek jelenleg is érvényesek. Csatlakozási jegyzőkönyvünk kimondja, hogy a belépéstől számított három éven belül, azaz 2007-ig, gazdasági nehézségek esetén védőintézkedések tehetők, amennyiben a gazdaság súlyos és tartósnak mutatkozó, illetve egy adott térség gazdasági helyzetének komoly romlásával fenyegető állapotok állnának be. A fizetési mérleg válsága esetén is lehet védőintézkedéseket tenni, saját iparunk védelmét pedig az alkotmányban ugyancsak megtalálható, a többi tagállam által elismert, sajátos ír iparfejlesztésre hivatkozva kellene kérnünk.