Ez azonban korántsem arat osztatlan sikert a telepeken lakó radikális zsidók körében, akik közölték, hogy körömszakadtáig harcolnak majd otthonaikért. Bár a helyzet már most pattanásig feszült, a tetőpont a nyár végére várható. Ariel Saron az amerikai NBC Newsnak adott interjújában „polgárháborúhoz közeliként” definiálta a várható helyzetet. A kiürítés azonban már eldőlt. Az izraeli parlament nemrég 72-39 arányban megszavazta a Gázai övezetből történő egyoldalú kivonulást. Azt azonban pár héttel később, biztonsági okokra, valamint az akkor esedékes vallási ünnepre hivatkozva a tervezett júliusi időpontról augusztus 15-ére halasztották. Mindez persze nem sokat nyom a latba, hiszen a palesztinok, ha már négy évtizedet vártak, ezt a pár hetet fél lábon is kibírják.

Egyik múlt heti televíziós beszédében az izraeli miniszterelnök elmondta, a zsidó emberek nehéz napok elé néznek. Szavaival nem lehet vitatkozni. Érdemes azonban zárójelben megjegyezni, hogy a palesztinok nehéz napjai már több mint fél évszázada tartanak, és még napjainkban sem látszanak javulni. Elég arra gondolni, hogy pár héttel ezelőtt például három palesztin fiatalt lőttek le izraeli katonák a Gázai övezetben.

A megüresedett otthonok sorsa ez idáig nem dőlt el. Saron informálisan jelezte, amennyiben a palesztin hatóságok együttműködnek, hajlandó eltekinteni a házak ledózerolásától. Palesztin vélemény szerint az izraeli miniszterelnöktől mindenképpen nemes gesztus lenne, ha nem égetné fel maga után a talajt és az épületeket meghagyná a palesztinoknak. Ha másért nem, azért is ez lenne a fair, mert a „honfoglalás” idején a világ minden szegletéből Palesztinába áramló zsidók egy jelentős része egyenesen palesztinok kiürített otthonaiba költözött.

A zsidók túlnyomó többsége támogatja a telepek kiürítését, mivel abban az elkövetkező béke egyik zálogát látják. A palesztinok szintúgy pártolják az elképzelést, mert az, ha csak egy szemernyivel is, de mindenképpen közelebb hozza őket a békefeltételként meghatározott 67-es határok visszaállításához.

Az érintett telepesek hetven százaléka hajlandó is elköltözni. Ezt a hajlandóságot persze erősíti az izraeli kormány által kártérítésre szánt 2,2 milliárd sékel is, amely fejenként 300 ezer dollárt jelent. Erkölcsileg ugyan kifogásolható a kártérítés, hiszen a telepesek bitorolt földön és amerikai pénzből, bár mégiscsak saját erejükből építették fel életüket, amelyet most újra kell kezdeniük.

A szélsőségesek szélsőségesei természetesen most is holokausztot kiáltanak, párhuzamot vonva a genocídium és a telepek felszámolása között. Hogy az érintetteket nem marhavagonokra rakják, hanem a terméketlen gázai vidékekről sokkalta kellemesebb földekre költöztetik, persze vajmi keveset számít azon radikálisok szempontjából, akik a Nílustól Eufráteszig terjedő „Nagy-Izrael” iránt táplálnak ambíciókat.

Az egészen idáig szent tehenek szerepében tetszelgő szélsőséges telepesek nem kívánnak önként vágóhídra vonulni. Még ha a vágóhíd pusztán ideológiai síkon értendő is. Ismeretes, hogy az ortodox zsidók számos privilégiumot élveznek Izraelben. Többek között gyermekeik mentesülnek a mindenki másra vonatkozó hároméves katonai szolgálat alól, továbbá „önvédelem céljából” szabadon birtokolhatnak fegyvereket, amelyek lövedékei olykor „gyanúsan közeledő” palesztinok testébe fúródnak, amit egyébként az izraeli törvények nem büntetnek, ha az elkövető azt állítja, hogy öngyilkos merénylőt sejtett az illető palesztinban. A világi zsidókból persze joggal vált ki haragot, hogy a katonáskodás alól mentesülő ortodoxok mindenkit túlharsogva kufárkodnak mások vérével és a cionizmus fegyveres elterjesztéséért ágálnak.

A kivonulást ellenző szélsőségesek igen elszántaknak tűnnek. Néhány radikális rabbi dezertálásra szólította fel a szabadságra hazainduló katonákat. Egyik vezetőjük pedig bejelentette: több száz sátrat készülnek felállítani a várhatóan Izrael minden szegmenséből Gázába érkező támogatóiknak. Eran Sternberg, a gázai telepesek szóvivője elmondta, százezer támogatót kívánnak összehívni Gáza legfőbb telepére, Gush Katifba a kiköltöztetés végző katonák fogadására. A tervet megakadályozandó, az izraeli hadsereg szóvivője bejelentette, a kivonulás előtt hetekkel le kívánják zárni a Gázába vezető utakat. Mindenesetre a telepesekkel szimpatizálók távoltartása céljából a kormány már most betiltotta izraeli állampolgárok lakhelyének gázai övezetbe történő átjelentését.

A bajt megelőzendő a kiürítési tervezet szerint a kitelepítést végző katonák és rendfenntartók mind fegyvertelenek lesznek. Cserébe a telepeseket is fegyvereik leadására szólították fel. Kérdéses persze, hogy a terv megvalósulhat-e, hiszen izraeli titkosszolgálati szervek jelezték, információik szerint szélsőségesek egy csoportja tüzet kíván nyitni a rendfenntartókra. Elmondták továbbá, tudomásuk van egy Saron elleni merénylet szándékáról, illetve muszlim szent helyek elleni támadásokról. Előbbi korántsem valószerűtlen, hiszen 1995-ben a békepárti Isac Rabinnal is zsidó szélsőségesek végeztek. Muszlim szent helyeket pedig eddig is rendszeresen értek támadások. 1967 óta több kísérlet történt például az al-Aksza-mecset elpusztítására.

Egy korábbi Moszad vezető, Danny Yatom ennél is továbbmenve közölte: általános lázadások és erőszakhullám várható, ha a szélsőjobboldali rabbik tovább szítják az indulatokat. Yatom figyelmeztetett arra, hogy könnyen előállhat az izraeli nemzetbiztonsági stratégák által Code Blue (Kék kód) fedőnévvel ellátott vészállapot, miszerint a szélsőséges zsidók átveszik a hatalmat a biztonsági erők felett és puccsot hajtanak végre a kormány ellen. Ennek eshetőségét az a tény támasztja alá, hogy az evakuálást végző hadsereg berkein belül igen magas a vallásos zsidók aránya, akik ha hallgatnak a szélsőséges rabbik ágálására, akár bojkottálhatják is a kivonulást, és hogy a felelősségre vonást elkerüljék, ilyen drasztikus lépésre szánhatják el magukat. A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor francia nacionalisták merényletet kíséreltek meg Charles de Gaulle elnök ellen, ellenezve az Algériából való kivonulást. A Moszad számára tehát adva van a feladat, és bebizonyíthatja, hogy nemcsak a világ más országaiban, hanem hazai pályán is legény a talpán.

Miközben napjaink eseményeinek fókuszában, részben érthető módon, a gázai események vannak, a kivonulás igazi okai teljes mértékben elsikkadnak. Senki nem beszél arról, hogy a nyolcezer gázai telepes védelme aránytalanul nagy erőfeszítésébe került az izraeli államnak, így most végre megszabadul egy felesleges gondtól. Simon Perez annak idején úgy nyilatkozott Rabinnak, hogy jobb lenne mindenkinek, ha a tenger elnyelné az egész Gázát. A valódi cél azonban a ciszjordániai Maale Adumim és Jeruzsálem között folyamatosan épülő településláncolatok, valamit valamiért alapon történő legalizálása, amely bár lassan igazi várossá nő, a térképeken még sincs feltüntetve. A telepen 3500 lakást építenek majd fel a kiköltöztetett telepesek számára. Az új lakók megérkezése körüli viharok feltehetőleg sokáig nem ülnek el, mivel az ultraortodox zsidók közismerten nehezen jönnek ki világi, neológ társaikkal, akik nehezen viselik el a radikálisok rigolyáit.

Az otthonok elkészültéig a telepeseket a Negev-sivatag déli régiójában felállított mobil otthonokban szándékozzák elhelyezni. Bár Saron Gázában valóban engedményeket tett, önmagát nem hazudtolta meg. A múlt hét során napvilágot látott egy versenypályázat, amely Elkana, egy 3250 zsidónak otthont adó nyugati parti illegális telep ötven újabb otthonnal való megtoldására írtak ki. Mindezt annak ellenére, hogy nem sokkal korábban Bush elnök az útiterv betartására és az illegális építkezések felhagyására szólította fel a Washingtonba látogató Saront.