Európa mindig is lakói kreativitásáról volt híres. A régi időkben a világ összessége nem adott annyi filozófust és gondolkodót, amennyit az öreg kontinens produkált. Ez a kulturális erő mai napig megvan, és igyekszik versenyre hívni az amerikai rágógumi-kultúrát. A film így modern korunkban a nemzeti identitás erősítésének egyik fő színterévé vált. A patriotizmusukról híres franciák, felismerve a kor követelményeit, a filmvásznon keresztül állnak ki kultúrájukért és identitásukért. Az európai mezőnyben minden kétséget kizáróan ők viszik a prímet a filmgyártásban, hiszen kezeiket évente több alkotás hagyja el, mint a szintén igen termékeny németekét és olaszokét együttvéve. A francia mozik kínálatának általában 30-40 százalékát hazai filmek teszik ki. Ez az arány a példa kedvéért Németországban tíz, Svájcban két százalék. A franciáknál emellett az amerikai alkotások aránya alig ötven százalék. Filmjeik sikerét, az otthoni és európai közönség rajongása mellett az állami támogatási rendszer is garantálja. Ezt még a németekkel kollaboráló Vichy-kormányzat alkotta meg, majd 1946-ban betonozódott be a Nemzeti Filmművészeti Központ megalapításával. A rendszer sikerét az a 11 százalékos pótadó garantálja, melyet a film gyártó országától függetlenül, minden eladott mozijegy után felszámolnak. Az évente átlagosan kilencvenmillió euró körüli összeget pedig a készülő francia filmekre fordítják. Ily módon, közvetve Hollywood is hozzájárul a francia filmek sikeréhez.

Bár békeidőket élünk, egyes országok filmgyártása komoly politikai céloknak van alárendelve. Például az államilag erősen támogatott török filmgyártásnak újabban legfőbb célja az európai polgárok felkészítése az előbb vagy utóbb elkerülhetetlen népszavazásra, Törökország európai uniós tagságáról. Hogy a hollandok, németek, és más nemzetek fiai ne pusztán a történelmi tanulság szerint Európa-kompatibilitási gondokkal küzdő oszmánokat lássák bennük, a török rendezők és producerek, hazájuk romantikus oldalát domborítják ki a közönségnek. Kitűnő példa erre a nemrég hazánkban is bemutatott Hammam (Törökfürdő), melynek főhőse egy Nyugat-Európában nevelkedett ifjú, akinek életébe villámként csap bele a hír: távoli rokonától egy törökfürdőt örökölt Isztambulban. Főhősünk, tarisznyájában megannyi előítélettel neki is vág keletnek, majd rádöbben: korábbi képzetei hamisak voltak, és Törökország nem egyéb, mint az egyetlen megmaradt földi paradicsom.

Az utóbbi évek tanulsága szerint a nagy fellendülést átélő orosz filmipar is politikai áramlatnak asszisztál. Putyin elnök, aki országára mint felszálló ágban lévő nagyhatalomra tekint, 2002-ben kulturális miniszterén keresztül jelezte, hogy hajlandó befektetni a hazai filmiparba. Terveik szerint az orosz filmipar hamarosan évi 100 filmet fog produkálni. A szándékot tett is követte, ami eredményeképpen az orosz mozik bevétele 2004-re a 2001-esnek több mint kétszeresére nőtt, melynek a korábbi 3 százalék helyett már 12 százalékát teszik ki a hazai alkotások. A kormányzat mellett a rendezők is igen tudatosak. Timur Bekmambetov, a tavalyi orosz sikerfilm, a három hét alatt 7 millió fontot hozó Éjjeli őrjárat rendezője egy nyilatkozatában elmondta: az orosz filmek népszerűségétől azt várja, hogy a nézők büszkébbek legyenek saját mindennapjaikra és kultúrájukra.

Számarányokban mérve a világ legnagyobb filmhatalma India. Az egész harmadik világ piacára dolgozó ipar, agytrösztje, a sokak által csak Bollywoodnak emlegetett központ évente nyolcszáz (!) egész estés filmet produkál. Nevének hallatán nyugati filmrendezők gyakran csettintenek elismeréssel, hiszen mérhetetlen kreativitásra vall ugyanazon téma ennyiszeri új köntösbe bújtatása. Az indiai filmek egyik fele általában táncolós-éneklős szerelmi kálvária, míg másik erőszakos bosszútörténet. A mamut-filmipar ellenére indiai film ez idáig soha nem nyert Oscar-díjat. Erre azonban nincs is szükség, mivel az ázsiai nézők százmillióinak szavazata sokkal többet ér.

Bár az eddigieknél kevésbé ismert, számarányokban véve a világ harmadik legnagyobb filmipara Nigériában található. A Nollywood néven emlegetett afrikai filmközpont évente kétezer alkotással rukkol elő. Természetesen nem hollywoodi, de még csak nem is indiai színvonalú tekercsekről van szó. Az alkotók általában a kőből vizet facsarva egy-kétezer dolláros költségvetéssel gazdálkodnak. Ennek megfelelően az egyhetes forgatások már maratoninak számítanak. A történetek szintén végtelenül egyszerűek, és a közönség igényének megfelelően temperamentumosok és drámaiak, melyek témája a dzsungel földjén hever. Szerelmi drámák ellenséges törzsek fiataljai közt, vagy akár egy tamtamdoboló törzsi vezető és egy keresztény misszionárius konfliktusa. Vannak persze urbánusabb témák is, melyek a dél-amerikai szappanoperák receptjének lecsupaszított verzióiként jellemezhetőek.

Az arab filmgyártás alapjait még Egyiptom angol gyarmatosítói fektették le a századelőn. A korai recept egy-két sivatagi jeleneten és népi ruhás emberen kívül, minden helyi jelleget nélkülözött. Ehelyett ahogyan a korai magyar Jávor Pál-filmek, többnyire világi szerelmesek kálváriáit vetették szalagra, némi Kabos Gyula jellegű humorral fűszerezve. Az egyiptomi filmgyártás fénykorának a hetvenes években lett vége, amikor Szadat elnök Izraellel való békekötése okán az arab világ többet nem tartott igényt az „áruló” egyiptomiak termékeire. Ekkor jött el Libanon, majd a polgárháború következtében Szíria ideje, melyek az azóta színtérre részben visszalavírozó Egyiptom mellett az arab világ filmközpontjává váltak. Így napjainkban is a főként szíriai, többnyire történelmi témákat és társadalmi drámákat feldolgozó sorozatok futnak az arab televíziókban, Marokkótól Ománig. Az arab filmgyártás világában új színfoltot képeznek az emigrációba szakadt palesztin rendezők, akik többnyire kis költségvetésű művész- és dokumentumfilmjeikkel ismertetik meg a világgal a palesztin sorsot. A szigorú vallási hagyományok miatt az arab filmek teljes mértékben nélkülözik az erotikát. Az indiai alkotásokban nemrég jelent meg az erotika visszafogott ábrázolása. Korábban a csókolózni készülő párokról, a kamera mindig átlebegett két egymásra hajló virágra, vagy kergetőző pillangóra.

A muszlimok erkölcsi immunrendszerét jellemzi az is, hogy Malajziában, amikor tavaly bemutatták az Arisan! című, visszafogott homoszexuális jeleneteket tartalmazó filmet a mozikban, az érintett jeleneteket a legtöbb helyen kifütyülték, de volt, ahol a vásznakat is leszaggatták a felháborodott nézők. A muzulmán országokban a hatóságok egyébként politikai alapon is szelektálnak a beengedett külföldi filmek között. Az Egyiptom hercege című filmet például azért utasították el sok helyen, mert az ábrázolja Mózest, holott ő próféta volt, akik emberi ábrázolását tiltja az iszlám. Hasonlóan akadnak fenn rendre a rostán a különböző holokausztfilmek, így a Steven Spielberg által rendezett Schindler listája is. Ami érthető, hiszen a palesztinok tortúrájával nekik is van saját tragédiájuk, nem szorulnak importra. De kirostálják az olyan hollywoodi filmeket is, mint az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült Két tűz között, mely az arabokat rasszista módon terroristáknak állítja be. Az arabokból tehát hiányzik az a mazochizmus, ami például a németekben megvan, akik mázsaszámra vásárolják azon második világháborús filmeket, melyekben amerikai katonák ezerszámra kaszabolnak tűzokádó Wehrmacht-katonákat. Az önsanyargatás netovábbjaként, pár hónapja A kilencedik nap címmel még egy német holokausztfilm is született, mely fennhangon hirdeti a fritzek disznó mivoltát.

A politika még az örökvidám Bollywoodot is elérte. 2003-ban nagy ellenérzést váltott ki pakisztáni részről azon indiai film, amely a kasmiri konfliktust dolgozta fel. A film rendezője, J. P. Dutta egy mondatban összegezte véleményét a dologról: „Ha az amerikaiak megrendezhették a Pearl Harbor filmet, hogy igazolják Hirosimát és Nagaszakit, mi miért ne tehetnénk tiszteletünket hősi halottaink előtt?”

A politikamentesebb filmipart képviselik a távol-keleti alkotások, amelyek a mai akciófilmek úttörői voltak. A harcművészetek vászonra vitelét elsőként távol-keleti rendezők vállalták, akik mintaként a pekingi opera hagyományait tekintették mérvadónak. Természetesen bőven akadnak olyan alkotások, amelyek komoly vizekre evezve, társadalmi és háborús drámákat dolgoznak fel. Sokáig ezek az alkotások csak szubkulturális körökben terjedtek, mára azonban Hollywood is felfigyelt néhány gyöngyszemre és újracsomagolva tálalja a világnak.

A világ egyik legérdekesebb filmipara az izraeli. Cinikusok szerint, az izraeli film azért nem lehet soha nagy, mert az összes valamire való rendezőjük és színészük Amerikában van. Az izraeli film leginkább a különböző európai filmek lenyomataként definiálható, amely helyi konfliktusokat dolgoz fel. A filmek hangulata leginkább a rendező szülőországa filmes hagyományait tükrözi. Az izraeli filmgyártás egyik alfaját képezik a palesztin koprodukcióban készült békefilmek, amelyek beszédes témáikkal bemutatják, lehet együtt is. Ezek mintáját követve, pár éve útjuknak indultak az indiai-pakisztáni közös alkotások, amelyek úttörője a Kasmír érzékeny témakörét feszegető, a pakisztáni Savy Ali és az indiai Mahesh Batt keze munkáját viselő film.

Bár a világ nemzeteinek filmgyártása megannyi gyöngyszemmel gazdagítja a műfajt, hiú ábránd, hogy valamely ország filmipara valaha is megszorongathatja Hollywoodot. Erre legkézzelfoghatóbb hasonlatként a világ valamennyi pontján elterjedt török, kínai és egyéb egzotikus étkezdéket hozhatjuk fel, amelyek ha megfeszülnek sem tudják kiszorítani a piacról az emberekkel hulladékot etető gyorsétkezdéket. A filmek, a népdalokhoz hasonlóan, egy olyan lenyomatot képeznek a készítő országról, amely zömében igazolja a nemzetkarakterhez kötött sztereotípiákat. A skandináv filmek többnyire sötét hangulatúak, a latinok temperamentumosak, az ázsiaiak európai szemmel nézve elvontak. Éppen ezért egy adott ország filmgyártása egy idegen nemzet fiainak csak szűk, az adott kultúrával szimpatizáló és azt ismerő rétegét vonzhatja. Az amerikai filmgyártás térhódítása azonban nem pusztán a professzionális marketingnek köszönhető. A siker magában az Egyesült Államok kultúrájában rejlik. Amerika az első telepesek óta a kultúrák olvasztótengelye volt, a megannyi vallású etnikumú és értékrendű ember, egy névleges nemzetben összeforrva, rá volt kényszerülve arra, hogy egymással kommunikáljon. Ez pedig csak úgy működhetett, ha levetkőzték eredeti kultúrájukat, és a kommunikációt a legalapvetőbb emberi elemekre csupaszították le. Valójában ezek azok az egyszerű képletek, amelyek az amerikai filmeket élvezhetővé teszi a kameruniak, malájok és dánok részére egyaránt. A szereti B-t, C gyűlöli D-t. Semmi trükk, semmi csavar. Természetesen az amerikai filmeken belül is különbséget kell tennünk a hollywoodi tömegtermékek és az elvontabb alkotások között. Erre legalkalmasabb példa a Titanic, amely egyszerű szerelmi drámája miatt a világ minden táján hódított. Woody Allen filmjei a ló túlsó oldalán vannak, hiszen egy indiai elefánthajcsár nehezen érti meg egy komplexusos nagyvárosi zsidó vajúdásait.

A végtelen egyszerűség az, ami Hollywood örök elsőbbségét adja. Erre a legjobb példák a különböző nemzeti filmek, amelyeket Hollywood bekapja, megemészti, majd olyan formában köpi ki, amely bár az eredeti alkotásra hangulatában messze nem hasonlít, de legalább mindenki számára fogyasztható. Ilyen Hongkong üdvöskéje, a kung-fut mesterien űző Jackie Chan, aki, miután rátalált és felkarolta Hollywood, már csak vonásaiban emlékeztet régen megszokott karaktereire. Hasonló recept alapján működnek a dél-amerikai szappanoperák is, bár kiforratlanságuk miatt gyakran tapasztalható bennük az érzelmek túljátszása. Ami nem is baj, mert így legalább Venezuelától Lengyelországon át Kínáig mindenki számára egyértelmű, hogy a főhős örül valaminek. Épp úgy, mint a néző…