Év eleje óta tart a vita arról, hogy ki legyen Mádl Ferenc utódja a köztársasági elnöki poszton. A rendszerváltoztatás óta nemegyszer alakult ki olyan huzavona az államfő személyéről, mint most – most azonban azért, mert az SZDSZ ki akar ugrani a koalícióból. Ezért aztán a szocialisták nem tudnak olyan jelöltet állítani, aki a szabad demokratáknak megfelelne. Ráadásul a szocialisták ragaszkodnak Szili Katalinhoz. Jól jelzi a párt elszántságát Toller László Népszabadságnak adott áprilisi interjúja, amelyben a pécsi polgármester így fogalmaz:

„A szocialisták azt jelölnek, akit akarnak, de csak olyan személy futhat be, akit mi akarunk – ez az SZDSZ álláspontja. A szocialista pártnak elege van ebből a mentalitásból. Az MSZP-t mindig a gyenge pártok között tartották számon, mert mindig kiegyezésre játszunk, megalkuszunk. Milyen pipogya párt az, amelyik nem tud köztársaságielnök-jelöltet állítani? (…) A tét: 2006. A szabad demokraták támogatottsága – hogy csak szűkebb pátriámból mondjak példát – Pécsett kétszázalékos. Akartok 2006-ban közös jelöltet, vagy nem akartok? Ez a kérdés!”

A négyszázalékos SZDSZ azonban ért a taktikához. A szocialista párt bő egy héttel a népszabadságos interjú után, április 15-én rendkívüli kongresszust tartott, ahol a küldöttek két jelölt közül választván, 309 szavazattal Szili Katalin mellett döntöttek a 230 szavazatot begyűjtő Glatz Ferenc ellenében. Egy hónappal később Hiller István pártelnök bejelentette, a frakció tagjai aláírták azt az ívet, amelyen Szili Katalint jelölik köztársasági elnöknek.

Ekkor robbant a bomba. A liberális párt hátba támadta koalíciós partnerét. Bejelentették, Szilit semmiképpen sem támogatják. A szocialisták egyedül maradtak, ugyanis érthető okokból, egyik ellenzéki párt sem szavazza meg Szilit. A második, immár sorsdöntő diverzió az volt, hogy a hét végén huszonöt SZDSZ-hez kötődő közéleti személyiség – mint például Ungár Klára volt országgyűlési képviselő, Halmai Gábor és Szikinger István alkotmányjogász, György Péter és Seres László újságírók és hasonlók – a sajtó útján arra kérték a szabad demokrata képviselőket, hogy Sólyom Lászlót támogassák a köztársasági elnökválasztáson.

A liberális haderő e meglepő fordulattal adta tudtára országnak és világnak, hogy eladta eddigi eltartóját és a Fidesz mellé állt. Ezt megelőzően a jobb- és baloldali személyiségeket egyaránt tömörítő civil szervezet, a Védegylet petícióját 110 aláírással nyomatékosítva többek között kijelentette: „A képviseleti demokrácia díszletei között a politikai osztály és a klientúra-burzsoázia vívja magánháborúit a közvagyonért, példát mutatva harácsolásból, törvényszegésből. A demokratikus intézmények megteremtéséért, az állampolgárok jogbiztonságáért a rendszerváltozás éveiben talán senki se tett többet az Alkotmánybíróság első elnökénél. Sólyom László neve egybefonódott a jogállamiság hajthatatlan, következetes képviseletével” – állt abban az országgyűlési képviselőknek írott nyílt levélben, amelyet a Sólyom jelölését támogatók írtak. Hát ha valami megdobogtathatta a szabad demokraták szívét, akkor alighanem ez a kiáltvány volt az.

A Fidesz részéről egyébként először április elején hangzott el, hogy adott esetben az Alkotmánybíróság korábbi elnöke lehet az államfőjelölt. Pokorni Zoltán a Nap-keltében azt mondta, Sólyom Lászlót szívesen látnák a poszton. A Fideszen belül felmerült Mádl Ferenc újbóli indítása is, ám Mádl már 2000-ben is egy ciklusra vállalta a tisztséget, s ezen az elhatározásán a mostani zavaros helyzetet látva sem változtatott. Ennek ellenére a szimpátiaszavazást ő nyerte, több mint 283 ezer szavazatot begyűjtve, míg Sólyom László 245 ezer, Szili Katalin 104 ezer szavazatot kapott. Az eredmények ismeretében a múlt hét végén Orbán Viktor pártelnök és Áder János frakcióvezető bejelentették, hogy a Fidesz-MPSZ Sólyom Lászlót jelöli az államfői posztra, ezt később a képviselőcsoport is megerősítette.

Mit tesz Isten, ugyanezen a napon ülésezett az SZDSZ frakciója is, amely után Kuncze Gábor pártelnök taktikusan bejelentette, pártja gyengélkedni fog és nem szavaz hétfőn. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz és az MDF megválaszthatja Sólyom Lászlót.

– Ha az SZDSZ az első és a második szavazási forduló között nem köt paktumot Gyurcsány Ferenccel, akkor jó esélyt látok Sólyom László megválasztására – mondta erre logikusan Rogán Antal, a Fidesz kampányfőnöke. – Ha ez megtörténne, az nem a Fidesz győzelme lenne, hanem az embereké, hiszen nem szabad a voksolást pártpolitikai játszmává degradálni. Mi mindvégig olyan elnököt szerettünk volna, aki képes a nemzeti egység képviseletére, s aki nyugalmat biztosíthat az országban, és Sólyom László megfelel ezeknek az igényeknek.

Érdemes e helyütt minden kommentár nélkül idézni Göndör István MSZP-s frakcióvezető-helyettes megadó szavait, aki az SZDSZ lépésére reagálva azt nyilatkozta, Szili Katalin olyan szilárd erkölcsi alapokon áll, hogy a második hely miatt sem lenne szégyenkeznivalója… Nem a győzelem a fontos…

A jelek szerint az MSZP veszíteni készül. Talán nem véletlen, hogy az egykori MSZMP KB-titkár, Berecz János néhány hete a Népszabadságban megjelent cikkében a nagykoalícióért könyörgött, ám úgy tetszik, hiába. A szabad demokraták fürgébbek és ügyesebbek voltak, és ők kötnek – jelképesen – a jobboldallal nagykoalíciót. A gesztust ugyanis illik viszonozni.

Még akkor is, ha első ránézésre a Fidesz és az MDF megszavazhatja Sólyom Lászlót az MSZP-vel szemben. És ekkor ezúttal ismét a nemzeti oldal jöhet ki győztesen az elnökválasztó küzdelemből. Ugyanis valami hasonló diadalt érzett Antall József is, amikor egy hasonló történelmi kiegyezés révén Göncz Árpádot jelölhette köztársasági elnöknek… De reménykedjünk. Sólyom László jó elnöke volt az Alkotmánybíróságnak. V. F. P.

Elkésett segélykiáltás

Berecz János egy a Népszabadságban megjelent cikkében az ország válságos helyzetére hivatkozva azt javasolja, sőt, mint ő fogalmaz, azért könyörög, hogy a két nagy párt nagykoalícióra lépjen a válság megoldásának céljából. A jobb- és baloldal összefogásának szükségességéről korábban Csintalan Sándor is tett említést, de ő a Gyurcsány Ferenc által reprezentált oligarchia elleni összefogás kapcsán vetette fel ezt. Berecz cikkének is lehetett egy ilyen tartalmú olvasata. A politikai közélet ridegen elutasította Berecz javaslatát. Akár válasznak is tekinthető azonban annak a huszonöt liberális értelmiséginek a levele, akik az SZDSZ-t Sólyom László elnökké választására biztatják. A nagykoalíció azonban – a megszólalók állításaival ellentétben – korántsem szokatlan Európában.

Ausztria a második világháború egyik nagy vesztese volt, a nagyhatalmak marakodásának metszéspontjába került, megszállt, kifosztott országként. 1945 tavaszán, amikor a Vörös Hadsereg kiszorította területéről a németeket, újjászerveződtek a politikai pártok. A keresztényszocialista értékrendet követő Osztrák Néppárt, a szocialista-szociáldemokrata eszmeiségű Osztrák Szociáldemokrata Párt és az Osztrák Kommunista Párt volt a legnagyobb társadalmi támogatottságot maga mögött tudó politikai szervezet. 1945 áprilisában ideiglenes kormány alakult, amelynek minisztereit a négy független tárcavezető kivételével e három párt adta. Két évvel később a szociáldemokraták és a néppártiak kiszorították a hatalomból a kommunistákat. A két nagy, az ÖVP és az SPÖ 21 éven át együtt irányította Ausztriát 1966-ig. A nagykoalícióban olyan politikusoknak kellett együttműködniük, akik a ’30-as években egymás ellen harcoltak. Újabb nagykoalíció 1986-ban szerveződött, az SPÖ és az ÖVP vezetői a „közös ellenség”, Jörg Haider és az általa vezetett Osztrák Szabadság Párt (FPÖ) hatalomból való távoltartása miatt vállalkoztak ismét a közös kormányzásra. A nagykoalíciót megbénította a Haider-pánik és nem mertek belevágni a gazdasági, és az adóreformba sem. Az államháztartás hiánya nőtt, ráadásul az 1995-ös uniós tagság miatt megszorításokra kényszerült az SPÖ-ÖVP-koalíció.

A konzervatív és a szocialista erőket összetartotta az is, hogy egyikük sem akarta egyedül viselni az EU-tagság negatívumait és az ezzel járó népszerűségvesztést. A nagykoalíció mozgástere beszűkült, míg a Szabadság Párté az elmaradt reformok sürgetésével kitágult, ennek hatására az 1999-es választásokon az FPÖ megelőzte a néppártot.

Németországban az 1966-ra elmélyülő gazdasági válság kényszerítette nagykoalícióba a Németország Kereszténydemokrata Uniót (CDU), a Keresztényszociális Uniót (CSU) a baloldali értékrendet követő Németország Szociáldemokrata Pártjával (SPD). A költségvetés hiánya és a munkanélküliség növekvő mértéke, az NSZK európai pozícióinak hanyatlása a legszélesebb társadalmi összefogásra késztette a németeket. 1967-ben kidolgozták a stabilitási törvényt, amely lehetővé tette, hogy nagy állami megbízásokkal lendületet adjanak a német gazdaságnak. A „mágikus négyszög” – teljes foglalkoztatottság, infláció csökkentése, külgazdasági egyensúly megteremtése, a gazdaság növekvő pályára állítása – mint a legfontosabb cél kovácsolta öszsze a korábban ellenérdekelt pártokat. Még ebben az évben elkezdődött az összehangolási akció, amelyben a szakszervezetek, a kormánypártok, a gazdasági élet szereplői közösen elemezték a kialakult válságot és dolgozták ki megoldási javaslataikat. A program tíz év alatt jóléti állammá emelte az NSZK-t.

S. Cs.

* * *

Szűrös Mátyás, egykori köztársasági elnök, független politikus:

– Aki ma felveti egy nagykoalíció lehetőségét, az szerintem nem ismeri a többpárti parlamenti demokrácia lényegét. Ha történetesen a két legnagyobb mai magyar párt koalíciót alkotna, az a kormány parlamenti ellenőrzésének teljes hiányához, a politikai elit önkényeskedéseihez vezetne, nem is beszélve a korrupcióról. A nemzeti egységkormány gondolata egészen más. Ez azt jelentené, hogy a legnagyobb polgári pártnak maga köré kellene gyűjteni azokat a politikai csoportokat és kisebb pártokat, akik népben, nemzetben gondolkodnak. Így teljesen új politikai tömb alakulhatna Magyarországon. Tévedés azt hinni azonban, hogy erre az MSZP alkalmas lenne.

Földesi Margit történész:

– 1945 és 1948 között már volt nagykoalíció Magyarországon. Az ezzel kapcsolatos történelmi tapasztalatok azonban nem jók. Az 1945-ös parlamenti választásokat a polgári demokráciát akaró Független Kisgazdapárt nyerte meg abszolút többséggel. A Szovjetunió azonban nyomást gyakorolt a magyar politikai pártokra és elérte, hogy ne tisztán kisgazdapárti kormány alakuljon, hanem koalíciós. Természetesen már az első pillanatoktól fogva nehezen működött, s számos válságot élt át. Elsősorban azért, mert a pártok, amelyek alkották, másként képzelték el Magyarország jövőjét a második világháború után. A Kisgazdapárt polgári, parlamentáris demokráciára épülő Magyarországot akart, míg a baloldali pártok szovjet típusú szocializmust. Az egyik erő a magántulajdon mellett tett hitet, a másik minden erővel államosítani akart. Az egyik fél demokráciát akart, a másik diktatúrára törekedett. Nem lehet úgy evezni, hogy az egyik balra húzza a lapátot, a másik pedig jobbra, mert akkor pörögni kezd a csónak.

Csintalan Sándor:

– Vannak olyan szituációk, amikor ez komolyan felvetődhet, de ez most nem ilyen, és nem is indokolja semmi. Végső soron a rendszerváltás politikai játszmáit még nem játszottuk végig. Azért lett kétpólusú jelen esetben a magyar politikai struktúra, mert egyrészt – szociális és érzelmi értelemben, s ha tetszik, politikai értelemben – a Kádár-rendszer kárvallottjai nem élték át a katarzist, a felszabadulást. Másfelől miután a nómenklatúra oligarchái lettek a rendszerváltás nyertesei, ebből adódóan, amíg valamiféle egyensúly nem jön létre a társadalomban, addig nagykoalícióról ábrándozni fölösleges. És nincs is értelme, mert az a speciális helyzet állt elő ráadásul, hogy a ma létező baloldalt, a szocialista pártot elfoglalta egy olyan oligarchia, amelyik számára ez az ország jelen pillanatban üzleti befektetés.

Navracsics Tibor kabinetfőnök:

– Nagykoalíció akkor kívánatos egy ország irányításában, ha valamilyen rendkívüli körülmény ezt szükségessé teszi. Tehát ha valami olyan jelentőségű politikai válság van, ami miatt a két nagy pártnak rövid időre, átmenetileg össze kell fognia. Nem látok most ilyen helyzetet. Berecz János nyílt levele lehet a baloldal teljes csődjének beismerése is. Hiszen 1990 óta, amióta versenykörülmények között kell a baloldalnak kormányoznia, láthatjuk, hogy kudarcot kudarcra halmoz.