Moldva, bár az idők során román többségű és román dominanciájú régióvá vált, minden tekintetben elüt a délromán vidékektől. Ami elsőre feltűnik, az az ordító antropológiai különbség. Nem lehet nem észrevenni, hogy itt jóval kevesebb a sötét tónusú, mediterrán, balkáni típusba tartozó ember, mint a Regátban vagy Erdélyben. Sok a világosbarna hajú, világos tónusú ember itt, ami az évszázadok során történt népkeveredésnek köszönhető. Moldva emberanyagában meghatározó a magyar elem, de szláv, egészen pontosan lengyel és német jelenlét is befolyásolta a vidék embertani képének alakulását. A német jelenlétre utal Németvásár megye és több település neve is. Mindenesetre megegyezünk abban, hogy a moldvai lányok legalább olyan szépek, mint az erdélyiek. E vidéken élnek a román többség mellett a csángók. Eredetükről sokféle elképzelés látott napvilágot. A mindenkori román hatalom elmélete szerint a csángók elmagyarosodott és az „üldöztetés” elől Moldvába menekült románok. E tétel semmivel sem komolyabb, mint a dák-román folyamatosság megmosolyogtató elmélete, de ugyanúgy része a hivatalos nemzeti propagandának.

Néhány hónapja Razvan Ungureanu külügyminiszter hitet tett e légből kapott gondolat mellett, úgy is, mint történész. Pedig könnyen meglehet, hogy Ungureanu úr felmenői között is találhatunk csángókat, a neve és a születési helye (a moldvai Jászvásár) ugyanis nem zárja ki ezt.

A csángók valójában minden kétséget kizáróan magyarok, még akkor is, ha a megfélemlítés és az asszimiláció hatására sokan már nem vagy csak alig beszélik a magyart, annak is egy archaikus, nyelvújítás előtti változatát. Ugyanakkor sokan büszkén vallják magukat magyarnak, s akik nem így határozzák meg identitásukat, azok is „katoliknak” mondják magukat. Márpedig a románság az ortodoxiában él, s csak igen kevés román tért át más vallásra. Azok a románul beszélő moldvaiak tehát, akik katolikusok, azok is csángók, még ha nem is tudnak jól magyarul. Ma körülbelül 250 ezer katolikus él Moldvában, ennek negyede, ötvenezer beszél magyarul. Történelmi tény viszont, hogy egy 1859-es felmérés szerint az akkori Bákó és Roman megyék katolikus lakosságának 86, illetve 95 százaléka vallotta magát magyarnak úgy, hogy ez a terület akkor már évszázadok óta román uralom alatt állt.

A moldvai magyarság többségét egy tudatos birodalmi politika keretében valószínűleg IV. Béla telepítette erre a vidékre. Ennek egyfelől az volt a célja, hogy Magyarország keleti határait megerősítse, másfelől hogy pápai közbenjárásra az ezen a vidéken élő kunokat keresztény hitre térítse. Ám az akkor ide telepített magyarok itt élő magyarokat is találtak ezen a területen, hiszen voltak olyan települések, amelyeken a moldvai magyarság a honvisszafoglalás idején alakította ki szállásterületét. A határvédelem ügyében megoszlanak a vélemények arról, hogy a Moldvába telepített magyarokat a határon belülre vagy kívülre küldték. Egyes történészek szerint ugyanis a korabeli magyar uralom túlterjedt a Kárpátokon, s a Szeret folyóig tartott. Ezt a településnevekből, egyéb földrajzi nevekből következtették ki. Akárhogy is volt, annyi bizonyos, hogy a csángók magyarok.

Csángók Rómában

Moldva népe manapság meglehetős szegénységben él, noha istenáldotta vidék ez, ahol megterem a búza, a kukorica, a szőlő, a gyümölcs, vannak bővizű folyói és jó legelői. A csángók főleg állattenyésztéssel foglalkoznak, állása kevésnek van. Néhányan ingáznak falujuk és a közeli, vagy nem is olyan közeli városok, Bákó, Jászvásár, Románvásár, Egyedhalma között különböző gyárak alkalmazottaiként, igen sokan napszámba járnak. Ugyancsak jelentős azok száma, akik külföldön vállalnak munkát. Van, aki Magyarországon próbál szerencsét, de egyre többen mennek Olaszországba és Spanyolországba akár idénymunkára, akár hosszabb időre. Ezt persze megsínyli a családi élet, de más módon nem tudják előteremteni a mindennapi betevőre valót. Ezzel együtt derűsek és barátságosak errefelé a népek, a csángók és a románok egyaránt.

A Gyimesekből indulunk kelet felé, hogy beleszagoljunk a moldvai mindennapokba. A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium igazgatója, Berszán Lajos atya, a papbácsi mellénk ad egy talpraesett csángó fiút, a 17 éves Pogár Cipriant, akivel hamar összebarátkozunk. Jó eszű, nyílt szívű, szeretetre méltó fiú. A Gyimes délnyugat-északkelet irányú völgyét övező harsányan zöldellő hegyek között kanyarog az út a Tatros mentén. Itt is csángók élnek, akik átmenetet képeznek a székelyek és a moldvai csángók között. Gyimes gyakorlatilag három településből, Gyimesfelsőlokból, Gyimesközéplokból és Gyimesbükkből áll, s autóval mintegy fél óra alatt eljuthatunk egyik végéből a másikba.

A Kárpátok keleti gerince után sorra hagyjuk el a magyar jelenlétet bizonyító nevű falvakat, Palánkát, Kökényest, Ágast, Aszót, majd beérünk Kománfalvára (Comanesti). Névelemzőknek érdekes feladat volna kikutatni e város nevének eredetét, tekintettel arra, hogy annak idején e vidéken erős volt a kun jelenlét, s Kunországot Kumániának nevezték egykor. Kománfalván megállunk egy pillanatra, hogy lefotózzuk a vasúti sínek között bánatosan legelésző kecskét. Két perc az egész, de ennyi elég ahhoz, hogy a kapu, amely elé leparkoltunk, kinyíljék, és egy barátságos román néni lépjen ki rajta.

– Jöjjenek be! – invitál lelkesen, anélkül, hogy tudná, kik és mik vagyunk. Ez a jelenet később többször megismétlődik. A moldvai románok rendkívül barátságosak, az emberek közti mindennapos kapcsolatokban nyoma sincs semmiféle magyarellenességnek. Ezt korábban Erdélyt autóstoppal járva is tapasztaltuk. E téren is kiütközik a különbség a moldvaiak és a délrománok között, akik jóval tartózkodóbbak, adott esetben bizalmatlanok a magyarokkal szemben.

Kománfalva után Mojnest (Moinest) következik, itt némi bonyodalom után sikerül lejt váltanunk. Később olyan településnevekkel találkozhatunk, mint Magyarest (Magiresti), Seszúr (Sesuri), Eszkorcén (Scorteni), Szerbek (Floresti – a román név azt jelenti, virágos), majd Bákóba, Moldva Szászvároshoz hasonló nagyvárosába érünk. A nem sokkal utána következő Ferdinándújfalu ma Nicolae Balcescu, az 1848-as román nemzeti mozgalmak egyik vezéralakjának nevét viseli.

Itt keresünk egy vendéglőt, hiszen ebédidő van. Amint a főút mellett ballagunk, egy sportkocsi fékez az egyik mellékutca sarkán, s két fiatalember ugrik ki belőle. Jókedvűen üdvözlik kísérőnket, Ciprit. Mint kiderül, ők is a gyimesfelsőloki gimnáziumban végeztek, innen az ismeretség. Megölelik egymást, szót váltanak. Mi is beszélgetésbe elegyedünk velük. Kiderül, hogy a fiúk testvérek, egyikük, 19, másikuk 20 éves. Csángók, Külsőrekecsinbe valók. Rómában dolgoznak építkezéseken, így próbálnak egyről a kettőre jutni, itthon ugyanis szinte kilátástalan munkához jutni.

A külsőrekecsini fiúk barátságosak, közlékenyek, s még akkor is fülig ér a szájuk, amikor Budapestre terelődik a szó.

– Dolgoztunk ott is, de rosszak a tapasztalataink. Legtöbbször csak büdös románok voltunk, nem tartottak minket semmire – mesélik a dühítő valóságot. Mégis derűsek, nem mérgelődnek ezen a szégyenteljes tapasztalaton. Épp valamiféle bonyolult magyarázatba fognánk, hogy elmeséljük ennek okait, de feleslegesen erőlködünk, a fiúk tisztában vannak mindennel.

– Magyarországot idegenek irányítják, ezért idegen minden. Inkább Rómában próbálunk szerencsét – legyintenek.

A tanulságos beszélgetés után fölséges ebédet költünk el a Nagymama Vendéglőjében (La Bunica Restaurant), ahol ugyan román a tulajdonos, román nyelvű az étlap, de mint kiderül, a pincérlány diószéni csángó. Naná, hogy ő a legszebb mind közül! A konyha is remek, a románok egyik specialitása, a pacalleves éppúgy jelesre vizsgázik, mint a moldvai vegyestál, amelyen puliszka, tükörtojás, juhtúró és hagymás disznótokány pompázik.

Alsórekecsinben hatalmas tömeggel találkozunk, több ezer magyar jött el, hogy a Béke Királynőjéről nevezett csángómagyar iskola alapkőletételét megünnepelje. (Demokrata, 2005/21.) Az ünnepség után továbbindulunk Magyarfaluba. Utunk során egy hatalmas víztározót keresztezünk, amelyet a Szeret mentén alakítottak ki. Leszentülőben a nap, a kéklő hegyektől határolt víztükör, a felhőkkel viaskodó fény és az izmosodó sötétség meseszép látványt nyújt.

A kitűnő minőségű főútról letérve sok helyen hiányos az aszfalt, időnként lépésben lehet csak döcögni. Nem lehet nem észrevenni, hogy Erdélyhez hasonlóan a magyarlakta falvak környékén szinte járhatatlanok az utak, míg a román településeknél, ha nem is első osztályú, de lényegesen jobb állapotú a burkolat. Ez a bukaresti hatalom soviniszta politikájának helyi szintű megnyilvánulása. A Partiumban, Kalotaszegen és Székelyföldön ugyanez tapasztalható, s most Moldvában is ezzel találkozunk.

A Kárpátoktól kelet felé haladva szépen kirajzolódik a domborzat jellegének változása. A zord hegyek dombokká, lankákká szelídülnek. A táj itt Zalához vagy Somogyhoz hasonlatos. Föl-le hullámzik és kanyarog az út, míg egy román település, Gajcsána után megérkezünk Magyarfaluba. A két falu határában feltűnően rossz lesz az út, így Magyarfaluba is lépésben gurulunk be.

Ezen a vidéken egymásra torlódtak az évszázadok. A közeli nagyváros, Bákó épp olyan, amilyennek egy nem túl gazdag, de mégis fejlődő egykor szocialista közép-európai ország bármely nagyvárosának lennie kell, a falvak nagy részében viszont földutak vannak, nincs vezetékes víz, a legfőbb közlekedési eszköz a lovasszekér, s nem ritka, hogy a földet is lóval, ökörrel szántják fel. Európa és a Balkán, a jelen és a múlt határvidéke ez, az ebből fakadó minden bájjal és keserűséggel együtt. Magyarfaluban puliszkával és borral kínálnak minket. A vidéken minden megterem, így a szőlőművelésre is van lehetőség, de a borok jellemzően direkttermők, így élvezeti értékük – csekély. A barátságos fogadtatás, a vendégszeretet azonban elfeledteti ezt, s így majdhogynem élvezettel kortyolgatjuk a nohából készült itókát. A puliszka juhtúróval lenyűgöző.

Szegénység és remény

Magyarfalu háromszáz lelkes település. Ez a legkeletibb őshonos, ma is magyar többségű falu. Budapest innen majdnem ezer kilométer. Gyimesfelsőlok pedig, ahová kísérőnk, Cipri jár iskolába, 160 kilométerre van, így ritkán kerül haza, leginkább csak ünnepekkor. Nem csoda, hogy a szülei örvendenek neki, s a szeretetből nekünk is kijut.

Pogárék jellegzetes csángó család. Négy gyermekük van, három fiú és egy lány. Cipri legidősebb bátyja a papi pályát választotta, jelenleg Rómában tanul. Másik testvére Csíkszeredában él, oda nősült. Húga ugyancsak Csíkszeredában tanul. A csángó családokban mindennapos a bőséges gyermekáldás, nem ritka a hét-nyolc apróság sem. Érdekes módon, bár szociálisan és kulturálisan a csángók vannak a legrosszabb helyzetben minden magyar népcsoport közül, náluk mégis biztatók a népesedési mutatók. Magyarfalu azon csángó falvak egyike, ahol heti három órában már van magyar nyelvű tanítás.

Kiadós alvás után másnap úgy döntünk, járunk egyet a faluban, lássuk, hogy élnek itt a népek. A kicsi települést hamar bejárjuk, ráérősen ballagunk a poros földutakon. Időnként félrehúzódunk egy-egy szekér útjából, s visszaköszönünk a barátságos „adjon Isten!”-ekre.

Az iskolához érve arra gondolunk, benézünk. Éppen óra van. Ahogy nézelődünk, egy nő meglehetősen haragosan kitessékel minket az épületből. Nem értjük, mit mond, hiszen románul beszél, de az világos, hogy nem tetszik neki az ott-tartózkodásunk.

– Azt mondta, nincs, amit keressetek itt – fordítja pár perccel később Cipri a román hölgy szavait. Mint kiderül, a szomszéd román faluból, Gajcsánából van, onnan igazgatja Magyarfalu iskoláját, s nem örül sem a magyaroktatásnak, sem a magyar látogatóknak.

Lopva benyitunk a katolikus templomba is, kihasználva, hogy a pap épp nincs itt. Ő sem örül ugyanis a magyar vándoroknak. Errefelé a jászvásári püspök az úr, ő pedig kézzel-lábbal kapálózik a magyar nyelvű szentmisék ellen, mint ahogy a magyar nyelvű oktatás is szálka a román hatalom szemében. Itt a faluban mégis mindenki tud magyarul, még a fiatalok is, pedig sok helyütt már csak az idősebbek őrizték meg anyanyelvüket.

Lábnyik nem messze északra található Magyarfalutól. Ahogy megállunk, nem is kell keressük az alkalmat, hogy szóba elegyedjünk az emberekkel, mert rögtön megállnak mellettünk, és ők kezdeményezik a beszélgetést. Megkérdik, honnan jöttünk, majd többen elmesélik, hogy ők is jártak már Magyarországon. Az egyik lábnyiki férfi azt is elmondja, hogy a felesége Magyarországon dolgozik, ő maga pedig Ausztráliába készül a testvéréhez. Szó szót követ, végül meginvitál minket a közeli kocsmába, ami a krónikás számára mindig kitűnő munkaterep, hiszen ott mindenki ismer valakit, aki mesélhet.

A kocsmába belépve mintha egy Kusturica-film elevenedne meg. Kedélyes káosz fogad. Cigarettafüst és hangzavar. A bent lévők, főleg öregasszonyok és öregemberek, igyekeznek a manelét (a lakodalmas rock román változata) harsogó televíziót túlordítani. Emberünk meghív egy kávéra, s amíg kevergetjük, körülnézünk. Az egyik öregasszony két gyermekkel tért be a kocsmába. Az egyik tízéves forma szeplős kiskölyök, a másik másfél év körüli. Némileg döbbenten nézzük, ahogy a nagyobbik gyermek egy sörösüveget szorongat és jókora kortyokat húz belőle, sőt a testvérét is itatja vigyorogva. Meg is van a hatása, szerencsétlen gyermek laposakat pislog, feje le-lekókad. A kilátástalanság árad ebből a szomorú jelenetből, ezért nem ellenkezünk, amikor barátságos meghívónk a saját portájára invitál minket, néhány utcával odébb. Varázsigének szánja, hogy jó bora van, de nem ezért tartunk vele, hanem mert kíváncsiak vagyunk.

A jó borról sajnos hamar kiderül, hogy nézőpont kérdése, mit nevezünk jónak, de azért udvariasan belekortyolunk, aztán ki-ki igyekszik olyan helyre rejteni a poharat, hogy vendéglátónk ne lássa, nem ittuk ki. Emberünk közben mesél és mesél. Kiderül, hogy tulajdonképpen románnak született, de korán árvaságra jutott, s egy csángó család nevelte fel, így aztán katolizált.

– Ortodox oláh voltam, s most katolik vagyok! – mondja és nevet hozzá, miközben egy szintetizátort igyekszik használhatóvá bütykölni, ugyanis valamikor kántor volt az istenadta. Valami drótot akar bedugni az alkalmatosságba, ami időnként szikrázik egyet, ugyanis csatlakoztatva van az elektromos hálózathoz. Kicsit aggódunk, nehogy megüsse az áram, de szerencsére nem történik semmi baj, a volt kántor lelkesen játszani kezd. Kétségeink vannak a produkció művészi értéke felől, tekintve, hogy emberünk meglehetősen kapatos, de a jólneveltség úgy kívánja, hogy meghallgassuk a játékát. Ami egyébként egészen ügyes, de hamar ráun, s a beprogramozott zeneszámok közül egy Mozart-darabot indít el, hadd szóljon. Ezután családi és katonafotókat mutat, aminek hatására rémülten szedelőzködünk, mert van még dolgunk másfelé is. Vendéglátónk felírja a telefonszámát, bármikor felhívhatjuk.

Vegyes érzelmekkel hagyjuk el Lábnyikot, ezt a meseszép tájon fekvő falut. Van mit tenni annak, aki vállalja a csángók felemelésének küldetését, annyi szent.

Klézse felé vesszük utunkat, innen csak egy ugrás Nagypatak. Itt sokan már csak törik a magyart, de Böjte Csaba alsórekecsini magyar iskolájának híre ide is eljutott, s egy csángó gyermek románul mondja lelkesen, hogy amint felépül az intézmény, bizony azonnal oda megy tanulni, mert ő magyar nyelven akar okosodni. Megerősítjük ebbéli meggyőződésében, mondván, jól teszi, ha így cselekszik, és nekiindulunk a falunak. A temetőnél lyukadunk ki. A fejfák, a keresztek beszédesek, őrzik a múltat. Bár Nagypatakon ma már alig beszél valaki magyarul, a feliratokon magyar neveket olvasunk. Farcas Mihai, Martin Fodor, Boros Anton. S még ha románosan is írták a neveket, a vezetéknév és a keresztnév sorrendje magyaros.

A templom fakápolnája sajnos zárva van. Találgatjuk, mikor épülhetett. Ránézésre megvan vagy százötven éves. Ajtaján kopott, alig olvasható faragás bizonyítja a magyar jelenlétet: „BÁ-LINT MÁR-TON CSI-NÁL-TA.” Így, szótagonként elválasztva, mivel a rendelkezésre álló felületre csak úgy fért ki a szöveg, ha egymás alá faragják a szótagokat. Talán az egykori alkotók tudták, lesznek, akik kétségbe vonják magyarságukat.

Nagypatakról indulunk vissza Gyimesfelsőlokra, mert megígértük a Papbácsinak, hogy Ciprit, akivel egészen összebarátkoztunk, időre visszavisszük. Nem is késünk, kicsit sem, amiért Berszán atyától dicséretet kapunk. Másnap indulunk haza Budapestre. A hosszú úton azon tanakodunk, mi van messzebb, Budapest Csángóföldtől, vagy Csángóföld Budapesttől. Annyi bizonyos, hogy közeledni kéne, mert élni akarásból mi ott leckét vehetünk, nekik pedig elkél a segítség a megmaradáshoz.

* * *

Kevés olyan hányatott sorsú ősi nép él Európában, mint a zömében a Kárpátok koszorúján túl élő csángómagyarok. Eredetükről, nevükről a legkülönbözőbb találgatások láttak napvilágot, mígnem a tudomány fejlett módszereivel tisztázódott kilétük. Nehezítette a helyzetet, hogy a nagypolitika nem fordított gondot rájuk, mivel lélekszámuk sohasem volt túl nagy. Európában mindig a baszkokat hozzák föl példaként, ha ősi, megvédendő népről esik szó, pedig a csángók legalább olyan jó szimbólumnak számítanak.

A „csángó” név nem egyértelmű jelentésű, de a legutóbbi kutatások szerint a „csonk” szóból ered, kevésbé a „csángálás”, a „csengetés” vagy a „csán” szóból. Mint magyar etnikai kisebbség nevével először 1443-ban találkozunk a csángó megnevezéssel, majd 1553-ban egy erdélyi oklevélben bukkan fel a nevük, külön említve a moldvai magyarokat, a székelyeket és a csángókat. Eszerint már akkor is egy néptöredékre használták az elnevezést, megkülönböztetve a magyaroktól és a székelyektől. A csángók különböző mértékű keveredése szerint igyekeznek a kutatók különbséget tenni köztük. Abban mind megegyeznek, hogy olyan csoportokat jelölnek csángó névvel, akik az anyaországtól távol, idegen környezetben, máig megőrizték a székelységtől sok tekintetben eltérő sajátos etnikai jellegüket, ősi nyelvjárásukat, kultúrájukat. Az utóbbiakban sokat megőriztek ősi magyar elemekből, ezért is igen értékes számunkra a fennmaradásuk amellett, hogy testvéreink. A félreértések elkerülése végett csángómagyaroknak említjük őket, nehogy bárkinek is eszébe jusson megkérdőjelezni hovatartozásukat. Felosztásuk nem könnyű, mert vannak köztük ősibb csoportok és vannak késői, székelyekkel és románokkal keveredett csoportjaik.

A legősibbek és a legtisztábban megmaradt csángók a moldvaiak. Hogyan kerültek mai szálláshelyükre, amely a történelmi Magyarországon kívülre esik, és mi az oka, hogy a XXI. században is ragaszkodnak testvéreikhez, ellenállnak minden asszimilációs törekvésnek? A moldvai csángók (moldvai magyarok, moldvai székelyek, csángómagyarok) magját feltehetően a honfoglaláskor határőrzőként kint hagyott magyarok alkotják. Genetikailag is a honfoglaláskori magyarság összetételét mutatják. Genetikai vizsgálatuk azt mutatja, hogy mai összetételükben is legalább 750 éve, de talán régebben is egy helyben laknak, ami Európában egyedülálló. Később a magyar királyok a tatárok ellen a Szeret folyó partján határőrvonalat telepítettek: a mai Szucsavától Bákóig a Szamos völgyéből, délre pedig a Székelyföldről származókat. A moldvai csángók is több csoportra oszthatók, lélekszámuk összesen 120 ezer lehet. Az „északi csángók” a Moldva folyó-Szeret torkolatvidékén, Románvásár közelében élnek. A legrégebbi csoportot képviselik, sokáig megőrizték anyanyelvüket és katolikus hitüket. A „déli csángók” az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, Bákó közelében laknak. Kultúrájuk jelentős székely jelleggel bír. Legfontosabb településeik: Bogdánfalva, Nagypatak, Trunk, Gyoszény. Bogdánfalva kirajzása Újfalu (1914 után). A székely csángók az Aranyos-Besztercébe futó Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz és Tázló völgyében élnek. A székely csángók kevésbé asszimilálódtak, mint a moldvai csángókhoz telepített magyarok, így ma az anyanyelvüket megőrző moldvai katolikusok mintegy 80 százaléka a székelyes réteghez tartozik (Pusztina, Lészped, Szőlőhegy, Magyarfalu, Klézse, Gyoszény, Külsőrekecsin, Lujzikalagos és más települések).

Bukovinai csángóknak nevezik az 1764-ben, Mária Terézia idején lezajlott madéfalvai vérengzés (siculicidium) után Csíkból, Háromszékből Dévára és Vajdahunyadra menekült székelyeket. A hétfalusi csángók a XI. századi magyar-besenyő határőrzők maradékai, akik a Barcaság délkeleti szegletében, Brassó közelében Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu (ma már egy város, Szecsele néven), távolabb Tatrong, Zajzon és Pürkerec településeken laknak.

A gyimesi csángók Moldva és Erdély határán, a Tatros folyó forrásvidékén élnek. Őseik a XVII-XVIII. században csíki székely és moldvai magyar falvakból vándoroltak ki. Ismertebb településeik Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk. Szétszórt házcsoportjaik betöltik a mintegy 30 km-es völgyet, főfoglalkozásuk a havasi állattenyésztés és a fakitermelés.

Hankó Ildikó