(V)álságos idők Szlovákiában
Szomszédunkban véget érni látszik a lassan két éve húzódó kormányválság. Hogy mindez pontosan miként történik majd, sok szempontból talán mellékes. A lényeg, hogy a globális krízis árnyékában az átlag választópolgár már érzékelhető beletörődéssel várja a két hónapja zajló, utolsónak tűnő felvonás végét. Mindegy, mi jön a függöny és a taps után, csak történjen már végre valami!
Bár kettejük története évtizedes múltra tekint vissza, a korábbi szlovák kormányfő, a most a pénzügyi tárcáért felelős Igor Matovič és az SaS (Szabadság és Szolidaritás) elnöke, a jelenlegi gazdasági miniszter, Richard Sulík konfliktusa második közös kormányzásuk idején érte el csúcspontját. Az anyaországi olvasók minden bizonnyal furcsállják, hogy két politikus kapcsolata ennyire meghatározhatja egy ország politikai életét. Ez talán a szlovák parlamentáris demokrácia fiatal korának tudható be, mindenesetre a Matovič-kabinet 2020. áprilisi megalakulása óta a szlovák belpolitika vagy az előző Fico-féle garnitúra embereinek eltakarításáról, vagy e két, egyaránt vezérszerepre vágyó politikus közti acsarkodásról szólt. Az előbbi, ahogy arról korábban a Demokrata hasábjain is beszámoltunk, látványos kudarcot vallott, az utóbbira pedig rámehet az ország. Matovič és Sulík konfliktusának békeidőben szórakoztató vagy legfeljebb szánalmas jelenetei egy példátlan válság előestéjén inkább rémisztőek.
Ketten kormányon
Négy év botrányokkal, korrupciós ügyekkel, magyarveréssel súlyosbított Smer-kormányzás után 2010-ben Iveta Radičová személyében új miniszterelnöke lett Szlovákiának. Ekkor tűnt fel a szlovák politika forgószínpadán a közgazdász végzettségű, addig minisztériumi pozíciókban dolgozó Richard Sulík. A választások előtt alig egy évvel alapított új pártja, az SaS 12,4 százalékos eredménye házelnöki széket és 22 mandátumot hozott neki. A 22 képviselő között volt Igor Matovič, a választási kampány előtt legfeljebb csak regionálisan ismert vállalkozó, aki erős korrupcióellenes retorikájával és ügyes performanszaival hamar az egyik legnépszerűbb parlamenti képviselővé nőtte ki magát. Kettejük viszonya bár harmonikusnak sosem volt nevezhető, az első pár hónapban kellően pragmatikus volt a közös munkához. Mire a Radičová-kormány a Görögországnak nyújtandó EU-hitel körüli viták miatt szűk másfél év után megbukott, nem kis részben éppen Sulík és Matovič „jóvoltából”, addigra utóbbi már nem volt az SaS frakciójának tagja (kizárásának okairól később még szólunk).
A Radičová-kabinet után kétszer négy év Fico-kormányzás következett. Bár a szlovák–magyar viszony, köszönhetően Budapest kiemelkedő erőfeszítéseinek és erősödő nemzetközi tekintélyének, normalizálódott, ez a nyolc év semmi esetre sem tekinthető nyugalmi időszaknak. Nem túlzás, alig múlt el úgy hét, hogy ne derült volna fény egy-egy banánköztársaságot idéző korrupciós ügyre. Végül a Ján Kuciak oknyomozó újságíró és menyasszonya meggyilkolása nyomán támadt népharag teremtette meg a lehetőséget a kormány leváltására. Az előre hozott választásokat Fico vezéráldozatával elkerülte ugyan a Smer – SD, de Igor Matovič zseniális kampányhúzásainak köszönhetően a baloldal történelmi vereséget szenvedett, pártja az OĽaNO pedig ugyanilyen győzelmet aratott 2020 februárjában. Az új négyes koalíció kényelmes alkotmányozó többségre tett szert a törvényhozásban (ez Szlovákiában 150-ből 90 képviselőt jelent), Matovičból miniszterelnök, Sulíkból gazdasági miniszter lett.
Vihar közeleg
Ha nem jön a járvány, talán sosem derül ki, hogy Igor Matovičot a Jóisten is ellenzéki politikusnak teremtette, de ördögi tréfa volt kormányfőt csinálni belőle. Bár kétségtelenül kritikus időszakban vette át az országot, a járvány első napjaiban, olyan ad hoc jellegű járványintézkedéseket hozott, mint a világszerte példa nélküli kötelező, országos Covid-tesztelés (háromszor) és az oltásra „motiváló” vakcinalottó. A Szputynik–V behozatala körüli, végül miniszterelnöksége elvesztésével végződő történetről (a kormányfő hatósági engedély és koalíciós partnerei támogatása nélkül hozott be Szlovákiába több százezer adag orosz vakcinát, amelyből aztán az engedélyeztetési eljárás elhúzódása miatt alig tízezret használtak fel) még szót sem ejtettünk.
Sulík mindeközben inkább a gazdasági realitásokat szem előtt tartó, megfontolt intézkedésekben látta a kiutat, folyamatosan tiltakozott a túl szigorú lezárások ellen, és számos ponton kritizálta saját kormánya járványintézkedéseit. Végül az orosz vakcina körüli botrány idején jelentette be: mivel Matovič önhatalmúlag járt el a kérdésben, az SaS miniszterei távoznak a kormányból, ha a miniszterelnök nem mond le. Hogy elkerüljék az előre hozott választást, a kormányfő engedett, a kormányrudat saját politikai felfedezettjének, Eduard Hegernek adta át, ő pedig Heger helyét elfoglalva pénzügyminiszterként folytatta.
Matovič tehát ment, az ellentét viszont maradt. A pénzügyi és a gazdasági tárca irányítóiként szinte hetente megtalálták egymást a felek, a magát közvetítői szerepbe manőverező új kormányfő pedig képtelen volt úrrá lenni a káoszon. A jelek szerint kormánybukáshoz vezető konfliktus végül idén júniusban csúcsosodott ki. Miután Zuzana Čaputová államfő megvétózta a Matovič által beterjesztett, de Sulík szerint elhibázott „inflációs mentőcsomagot”, a korábbi kormányfő az SaS támogatása híján ellenzéki képviselők segítségével törte le az elnöki vétót. Sulík számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mivel álláspontjuk szerint az OĽaNO koalíciós szerződést szegett azzal, hogy ellenzéki képviselőkkel egyezett ki, az SaS felmondta a szerződést, majd a pártelnök közölte, miniszterei kilépnek a kormányból, amennyiben augusztus 31-ig Igor Matovič nem mond le a pénzügyminiszteri posztról. Itt tartunk most!
Bár a szlovák sajtó a barikádok mindkét oldaláról igyekszik úgy beállítani, Sulík és Matovič konfliktusa nem ideológiai természetű. Nem egy urbánus, liberális, atlantista (Sulík) és egy jobboldali, lokalista (Matovič) csap össze, csupán két politikusi egó. Szlovákiában eleve értelmezhetetlen a máshol jellemző konzervatív–liberális ellentét, ráadásul Igor Matovič, a magyar sajtóban is uralkodó közvélekedéssel ellentétben, egyáltalán nem konzervatív. A politikájában kétségkívül felbukkanó konzervatív elemek és a Budapestnek tett gesztusok inkább az Orbán-kormány politikai sikereinek „honosításáról” szólnak, semmint valódi meggyőződésről. Ugyanígy, Matovič vélt magyarbarátsága is politikai termék. A választói emlékezet rövid, de 2010-ben épp azért zárták ki az SaS frakciójából, mert kormánypozícióból megszavazta a felvidéki magyarság kettős állampolgárságát mindmáig ellehetetlenítő, akkor már ellenzékből politizáló Robert Fico állampolgársági törvénymódosítását. Ráadásul hiába ígérte meg Matovič, a tavaly elfogadott új törvény sem rendezte a kérdést.
Kisebbségi vagy maffiakormány?
Írásunk megjelenésekor a kabinet sorsa még mindig nem dőlt el. Igor Matovič leszögezte, nem megy sehova, az SaS-elnök viszont váltig állítja, a további kormányzásnak Matovičcsal nincs értelme. Néhány nappal a határidő lejárta előtt úgy fest, Sulíkék mennek, Eduard Heger kormányfő kétségbeesett próbálkozásai lepattannak az SaS-ről. Megmosolyogtató, de Heger például egy a koalíción belüli vitákról döntő „bíróság” felállítását is javasolta, amelyben szavazategyenlőség esetén az SaS-é lenne a döntő szó, úgy, hogy az OĽaNO adja a kormányfőt, a legtöbb minisztert és parlamenti képviselőt, nekik 47, az SaS-nek húsz képviselője van.
Mindeközben a történet minden szereplője azt állítja, nem akarnak előre hozott választásokat. Az SaS minisztereinek és parlamenti képviselőinek távozásával ugyanis a kormánypártok kisebbségbe kerülnek, ad hoc alkukkal egy-egy törvényt elfogadtathatnak ugyan, de az érdemi kormányzás ellehetetlenül. Ha előre hozott választásokra kerül sor, azt a Smer – SD (Robert Fico) és a Hlas – SD (Peter Pellegrini) valószínűleg megnyerik, majd kiegészülve néhány félfasiszta, radikális képviselővel kormányt is alakítanak. Ez sem Szlovákia, sem a határai közé szorult felvidéki magyarság számára nem jó. A Fico-kormányok által képviselt hol puha, hol kemény „államsovinizmus” kordában tartása sajnos megint a magyar kormányra hárulna ebben az esetben.
Hogy a kialakult helyzetért melyik politikust terheli a felelősség, talán mindegy is, az „én csak visszaütöttem” minőségű vitáknak a politikában nincs helyük. Ebben a történetben egyébként sincsenek pozitív szereplők. Tulajdonképpen az sem számít, miként oldódik meg a konfliktus. Új kormány jön-e, vagy marad a régi? Miniszter marad-e Igor Matovič vagy sem? Az orosz–ukrán háború, az energiaválság, a példátlan gazdasági recesszió árnyékában még egy alig harmincéves parlamenti demokrácia számára is óriási luxus kormányválságra fecsérelni az időt. Miközben a két tábor egymást öli, nem látják be, teljesen mindegy, kinek van igaza, győztese úgysem lesz ennek az egésznek, vesztese viszont annál több: 5,5 millió ember, köztük félmillió magyar.
A szerző a ma7.sk munkatársa.
