Az Iparművészeti Múzeum pazar díszletet kölcsönzött a magyar kortárs népművészet legjavát bemutató tárlatnak, ám nem csak az épület különleges atmoszférája miatt rendezték itt a kiállítást. A hagyományos kultúrának helyet kell kapnia a modern kor társadalmának életében, s ez nyitást jelent az iparművészet irányába. Ezért kerülhetett immár méltó helyére, az Iparművészeti Múzeumba a kiállítás – vallják a szervezők. S valóban, a mai kor igényeit is kielégítő, népviseletektől, szőttesektől, rusztikus szobabelsőktől kezdve a legkülönfélébb kerámiákon át a templomi úri hímzéses asztalterítőig számtalan csodaszép tárgy látható a pályázatra beérkezett munkákból.

– Tizennegyedik alkalommal hirdettük meg az Élő népművészet című pályázatot, amit hosszú előkészület előzött meg. A megyei előválogatás két évig tartott, ezt követően a helyi zsűri által kiválasztott munkákat – közel kétezer-ötszáz tárgyat – kellett a budapesti zsűrinek elbírálnia. Az Iparművészeti Múzeum kiállítására a már díjazott munkák kerültek, közel ezer alkotás – mondja Beszprémy Katalin, a rendezvény egyik szervezője. – A pályázók közül huszonnégyen részesültek a legmagasabb elismerésben, a gránátalma díjban, emellett még arany-, ezüst- és bronzokleveleket is kiosztottunk. Szoros volt a verseny, hiszen számtalan kategóriában – bútor, kisplasztika, szaru és csontmunkák, hímzés, viselet, nemez, csipke és még sorolhatnám – Magyarország összes tájegységéről és a határon túli területekről is képviseltették magukat a mesterek – meséli a szervező. Beszprémy Katalin szerint az, hogy a pályázatot ilyen élénk érdeklődés fogadta, azért is örömteli, mert az alkotók jórészt a maguk kedvére dolgoznak, hiszen nagyon kevesen vannak már, akiknek a kézművesség megélhetést nyújt. Egy-egy ilyen pályázat azonban jó alkalom lehet arra, hogy ösztönözze a kézművesmestereket a néphagyomány felelevenítésére és folytatására, bár kellő támogatás hiányában a szervezők csupán a szakma elismerését tudják biztosítani a nyertes pályamunkáknak. Ez alól csupán a gránátalma díj képez kivételt, ami pénzjutalommal jár. A magyar kézművesek sok helyütt már tanfolyamokon tanulják újra őseik kultúráját, számukra önkifejezés a népművészet művelése, mivel egyre kevesebben vannak azok, akik egy kézművesgeneráció tagjaként kapták a mesterségbeli tudást felmenőiktől. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a népművészet sok esetben alkalmazkodott a modern világ elvárásaihoz. A paraszti hagyományoktól eltérő, ám a mai életkörülményekhez alkalmazkodó pályaművek is érkeztek: ilyen volt például a többfunkciós gyermekszoba vagy a különleges öltözékhez szánt kiegészítők gyöngyből fűzve.

Beszprémy Katalin hangsúlyozza, a Hagyományok Háza által szervezett pályázat azért is fontos, mert felhívja a figyelmet arra a szakadékra, amely a minőségi népművészet, és a külföldi turistákat megcélzó, népművészetnek hazudott igénytelen termékek között van. A Népi Iparművészek lektorátusa elvileg azért működik, hogy csak az igényes népművészeti tárgyakat lehessen forgalmazni, ám a magyar folklórt meghamisító, alacsony színvonalú tucatáruk az ország minden pontján fellelhetők. Éppen ezért lenne fontos a népi iparművészeti zsűrizett alkotásoknak és a védjegyeknek a népszerűsítése. Ez a tevékenység azonban – amelyet a Hagyományok Háza vállalt fel – nagyon sok terület szakmai összefogását igényli, hiszen részt kell vállalnia benne az idegenforgalom, a vidékfejlesztés, a kereskedelem és a kulturális területre koncentráló minisztériumoknak is.

-ana-