– Miért van szükség egy ilyen múzeumra és kik a látogatói?

– Magyarországon sajnos sokan még ma sem tekintik a műszaki tudományokat és azok történelmét az egyetemes és a nemzeti kultúra integráns részének. Jómagam művészetkedvelő emberként csodálattal adózóm a festészet, a szobrászat emlékeinek, bárhova is vezessen utam a világban, de azt gondolom, hogy egy ország építészete, természettudományos eredményei legalább annyit mondanak el az illető nép gondolkodásáról, mint mondjuk az adott nemzet irodalma vagy jellemző muzsikája. Ami pedig hazánkat illeti, azt hiszem, a műszaki tudományos alkotások terén sem kell szégyenkeznünk. Elég talán Jedlik Ányos, a dinamó feltalálójának nevét megemlíteni, vagy az éppen most százesztendős transzformátor megalkotóira Déry-Bláthy és Zipernowsky mérnökökre utalni. Ezen jelentős felfedezések nélkül aligha jöhetett volna létre a huszadik századot alapvetően meghatározó csoda, a villamosság.

– Magyarországon már 1884-ben Temesváron megjelent a közcélú energiaszolgáltatás, ami rendkívüli eredménynek számít, ha tekintetbe vesszük, hogy New Yorkban 1882-ben, Európában pedig 1883-ban Milánóban gyúltak ki a villamos fények, Budapesten mégis csak később, 1893-ban alakult meg az első szolgáltató vállalat. Mi ennek az oka?

– Úgy tűnik a politika már a kezdetek idején terepet talált magának ebben, az alapvetően technikailag meghatározott iparágban is. Jóllehet Budapesten az első villamos már 1887. november 20-án megindult, de a közcélú áramszolgáltatásról még csak jogi viták folytak, mivel a Fővárosnak a Trieszt Általános Osztrák Légszesz Társulattal 1878-ban kötött koncessziós szerződése akadályozta ezen szolgáltatás beindítását. A dolog mögött egy magát energiapolitikusnak nevező „szakember” véleménye állott, aki szerint a jövő a gázvilágításé, a villamosság pedig nem nevezhető egyébnek, mint a valóságtól elszakadt értelmetlen kísérletezgetésnek. Sajnos nem ő volt az utolsó, aki a fejlődésnek kicsinyes politikai megfontolásból, hozzá nem értésből próbált gátat vetni.

– Energiapolitikára azért csak szükség van. Éppen a napjainkban tárgyalja a magyar parlament az új villamosenergia-törvény tervezetét. Tud valamiféle útmutatást adni ez a múzeum, a technikatörténet napjaink számára?

– Azt gondolom, és az elmúlt száz év tapasztalatai is ezt látszanak megerősíteni, hogy az Isten óvjon bennünket az energiapolitikától és még inkább az önjelölt energiapolitikusoktól. A politika időhorizontja manapság nem több, mint négy esztendő, az energetikai beruházások pedig legkevesebb huszonöt évre szólnak. Amire igazán szükség van, az egy nemzeti energiastratégia. Olyan stratégia, amely hosszú távon rögzíti az alapvető célokat, amint azt egyébként az Európai Unió országai is teszik. Ilyen célok például az ellátás biztonsága, a környezet védelme vagy a méltányos árú szolgáltatás. A napi élet minden részletét szabályozni kívánó adminisztratív energiapolitika vagy bármilyen más közvetlen beavatkozás több kárt okoz, mint hasznot. Gondoljunk csak bele a 70-es, nyolcvanas évek telefonmizériájába. Roppant részletes szabályok írták elő, hogy ki milyen feltételek mellett kaphat (vagy nem kaphat) telefont, elsőbbségi szabályok, pecsétek és igazolások garmadája volt hivatott az irányt mutatni. A dolog mégsem működött. Ma már mindezen csak nevetünk. Hiszen a normális piaci mechanizmusok, a telefonszolgáltatók versenye ezt a kérdést magától értetődően rendezi. Úgy ahogyan azt semmiféle íróasztal melletti okoskodás nem tudta megoldani. Talán ennek is köszönhető, hogy a hazai 10 millió lakosra 9 millió mobiltelefon-készülék jut megelőzve ezzel sok fejlett európai országot is.

– A telefonálás példája talán nem az igazi. Hiszen ma már, ha mondjuk elégedetlen vagyok a mobilszolgáltatómmal, gyakorlatilag néhány perc alatt válthatok. Ha viszont a villanyt az Elektromos Művektől vásárolom azon egyszerű oknál fogva, mert Budapesten élek, nem igazán látom, hova is válthatnék. Egy monopóliummal szemben sohasem voltak, de nem is nagyon lesznek esélyei az embernek.

– Nagyon érdekes tanulsággal szolgál ezzel kapcsolatban a múzeum egyik kiállító- terme. A villamos áram még a harmincas években is modern, új terméknek számított, egy akkori bemutatóterem, ahol a villamos főzés vagy világítás előnyeit mutatták be, a fényképek alapján alig különbözik egy mai mobiltelefon-szalontól. A reklám, a kedvezmények és mindaz, amit a piacgazdaság jó, vagy legalább is kevésbé rossz elemei közé sorolunk, nem volt idegen ettől a szakmától se. Mindennek az oka a verseny volt, hiszen a már említett budapesti koncessziós szerződések körüli vitákat követően végre a Székesfőváros 1893-ban pályázatot írt ki több szolgáltató számára, amely feltételei között szerepelt, hogy az egyik a külföldön jól bevált egyenáramú rendszerrel, a másik pedig a váltakozó feszültséggel szolgáltasson villamos energiát. A szerződések megkötése után Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság (BÁV Rt.) és a Magyar Villamossági Részvénytársulat (MV Rt.) néven jött létre két egymással versenyben álló vállalat. Az évek során a verseny kedvező hatása miatt a villamos energia viszonylagos ára folyamatosan csökkent és bár a különböző pénznemben és inflációs viszonyok közötti díjak összehasonlítása nagyon nehéz, mégis ha megnézzük azt, hogy egy kilogramm kenyér áráért mennyi villanyt vásárolhatunk akkor azt látjuk, hogy ez a tendencia, bár a viszonyok gyökeresen megváltoztak, mind máig tart, akkor is, ha a sajtóból folyamatosan áremelésekről hallunk.

– Ha a XX. század hajnalán már egyszer létezett verseny ebben az iparágban is, akkor ma miért nincs?

– Hosszú történet a magyar, a budapesti áramszolgáltatás története. A sikeres kezdeteket és a II. világháború kitöréséig tartó eredményes folytatás lendületét csak a háborús pusztítás, majd az ötvenes évek tervgazdálkodása törte meg. Az 1950-es évek nagy áramszüneteinek tapasztalatai, az azokkal kapcsolatos félelmek alapján azonban az iparág később kiemelt figyelmet kapott az állami újraelosztásban. Az áramszolgáltató vállalatok életében a nagy törést és a lehetőségek elmulasztásának időszakát a 90-es évek eleje jelentette. Amíg a Mol Rt. vezetése felismerve az ország igazi nemzeti érdekeit, azt, hogy a megnyíló európai piacon csak a terjeszkedés, a „vagy megeszel mást vagy megesznek téged elv érvényesül”, addig az akkori energiapolitikára jelentős befolyásolást gyakorló MVM , a tervgazdálkodás legrosszabb gyakorlatán szocializálódott egyes vezetői tevékenységének eredményeként az áramszolgáltató társaságok gyakorlatilag kivéreztek. Az akkor éveken keresztül forráshiány miatt elmaradt fejlesztések, a rendszerben létrejött hiányosságok árát fizetjük meg többek között a mai villamos-energia-áremelések során.

– Egyesek azt mondják, hogy az áremelések oka alapvetően a szélsőségesen liberális privatizációban keresendő és hogy azokban az országokban, ahol a villamos szolgáltatók állami kézben vannak olcsóbb az áram.

– Ez az állítás már csak azért sem igaz, mert a közszolgáltatások magánkézbe adása éppen a konzervatív angol kormány kezdeményezésére indult be. Azt gondolni, hogy az állami tulajdon közgazdasági szempontból jobb a magántulajdonnál vagy a magántulajdon eleve hatékonyabb mint az állami, nem liberális, nem nemzeti konzervatív, hanem egyszerűen csak ostoba gondolkodásra vall. A villamosenergia-iparban léteznek olyan országok, ahol a szolgáltatás teljesen állami kézben van (pl. Franciaország) és olyanok is, ahol a teljes magánosítás (pl. Anglia) a jellemző. Az árakat alapvetően azt határozza meg, hogy egy adott ország mennyire szerencsés helyzetű, mennyi vízi energiaforrással, könnyen kitermelhető szénnel, olajjal stb. rendelkezik. Amint az árakat összehasonlító táblázat (2. ábra) mutatja, a jellemzően privatizált cseh villamos áram olcsóbb, mint az állami tulajdon által dominált lengyel energia díja. Hazánk, szerencsére még mindig az egyik legolcsóbb ezen a listán.

– Az állam azonban lemondhat a befektetett tőke megtérüléséről és ezzel olcsóbbá teheti a szolgáltatást.

– Ez valóban így van, bár ez azért csak látszat, hiszen ha az állam a tőkéjét, azaz a polgárok pénzét nem kamatoztatja, akkor az elveszett kamatot máshonnan kell beszednie. Ez egyfajta újraelosztási mechanizmust teremt, amelynek a haszonélvezője általában nem a kisfogyasztó, hanem a szubvencionált termékből sokat vételező nagyfelhasználó. Ezen mesterséges és életképtelen mechanizmusok okozták végül is a tervgazdálkodás csődjét. A szociális kérdések megoldására szükség van, de úgy, hogy az a társadalom számára a lehető legkisebb terhet jelentse.

– Mi az a pozitív üzenet, amit az átlag érdeklődő mégis csak magával vihet a Magyar Elektrotechnika Múzeumának meglátogatása után?

– A legfontosabb talán az, hogy a magyar tudósok, mérnökök a villamosenergia-szolgáltatás terén is kiemelkedőt alkottak és az ország viharos történelmének legnehezebb időszakaiban is sikerült biztosítaniuk azt a szolgáltatást, a villamos energiát, ami nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az életünk. Ezen szakemberek mai követői pedig azon munkálkodnak, hogy legkésőbb 2007-től valami új, valami jobb kezdődjön ebben az iparágban is. Akkor is, ha az ehhez vezető út nem mentes a szakmai vitáktól sem.

JZ