Közeljövő

Olvasom a minap az újságban László Boglár kormányzott szóvivő szavait: „A kormány a közeljövőben egy cselekvési tervről tárgyal, aminek eredményeként 1,5-2 millió tonna új raktárkapacitás létesület.” Drága Boglárka, ha nem tudná, nálunk az aratás nem Mikuláskor, hanem Péter-Pál napján kezdődik és ez a nap már közelebb van, mint a „közeljövő”. Mondatáról jó Hofi Géza szavai jutnak eszembe: a Köztisztasági Hivatal (akkor még így hívták) felkészült a télre. Felkészültek. Állandóan csak felkészülnek és ezért nincs idejük havat hányni. Kónya Béla, Bp.

Koalíció

A köztársasági elnök megválasztásával kapcsolatos parlamenti eseményekről két észrevételem van. Mindkettő az országgyűlés szélsőséges minipártjához kötődik. Két cikluson át, amikor a baloldal alakított kormányt sikeresen dobta be az SZDSZ, hogy nincs működőképes vezetés. Mindkét esetben oly ügyesen szédítettek, hogy egyszerűen a farok csóválta a kutyát. Persze ez az MSZP-t is minősíti. Az SZDSZ vezetése most rosszul taktikázott, a túlfújt léggömb eldurrant. Bár a politikában minden lehetséges a köztársasági elnök választásán tanúsított magatartásuk számomra azt bizonyította, hogy nincs helyük a magyar politikai életben. De bizonyította azt is, hogy megdőlt a sokat hangoztatott álláspontjuk: ők a mérleg nyelve. Bebizonyosodott, hogy nélkülük is döntésképes parlamentünk van. (Sőt nélkülük tud igazán dönteni az országgyűlés!). Parlamenti szereplésük és egész jelenlétük fölösleges, sőt káros a nemzet egésze szempontjából. Remélem, ezt 2006-ban a magyar választópolgár szem előtt tartja. Feltételezem, hogy az MSZP-ben is vannak reálpolitikusok, akik meggyőzik a pártvezetést, hogy az SZDSZ megbízhatatlan „szövetséges”. Bármennyire is hangoztatták, hogy ők következetesek – nem kívánnak pártpolitikust támogatni – a tény mégis az, hogy hátba szúrták koalíciós partnerüket. Ezért sincs helyük a politikai közéletben. (Számomra már csak egy kérdés maradt. Maradhat-e ennyi baklövés, tévedés, botrány stb. után az oktatási a tárca élén Magyar Bálint?) Paál István,Bp.

Fegyverbe!

Az 1919-es gyalázatos események idején volt egy plakát, egy pucér vörös alak rohant egy marha nagy kalapáccsal és ordított, hogy Fegyverbe! Aztán változtak kicsit, felöltöztek, nyilaskeresztes egyenruhát kezdtek hordani, aztán megint változtak, újra levetkőztek és újra átöltöztek és most vöröscsillagos zubbonyt húztak. Ez azóta is rajtuk van. Most a köztársaságielnök-választás után törik a fejüket, hogy mégiscsak a nyilaskeresztes egyenruha állt jobban nekik, levetkőztek, kivetkőztek emberi formájukból is, pucérok lettek és veresek, fogták a marha nagy kalapácsot és kirohantak a Kozma utcába. Fegyverbe! Huszár Tamás, Bp.

Nézzünk szét…

Mára már, az 1990 utáni, határon túli magyar vezetők nagy többsége és holdudvaruk, módfelett meggazdagodott a határontúli álmagyarságból. A „határon túli magyar vezetők” zöme nem forszírozza Trianon gazemberségeit, a Benes-dekrétumok kollektív emberi jogokat sértő passzusait, jól érzik magukat saját gazdagságaik disznóságaiban, „kuckóikban” és limuzinjaikban, amit nagyrészben magyar, kisebb részben pedig román, tót, szerb, ukrán, osztrák, szlovén, horvát pénzekből határontúloskodtak össze, amihez foggal és körömmel ragaszkodnak, miközben az érdekképviseletünket immel-ámmal, tessék-lássék módon teszik, és hangosan dicsekednek, hogy végzik. Ha nem nézzünk szét komolyan és felelősen az udvarunkon, akkor az a látszat vehet körül, hogy minket kimondottan csak a nagyhatalmak, a „jó” szomszédok veszejtenek el. Nagy részben saját vezetőink kapzsiságának és felelőtlenségeinek áldozatai vagyunk. Rendes „nemzetek”, a román, a tót, a rác és a többiek, meg tudják védeni lopott holmiaikat is, mi a ránkhagyott örökséget se ! TO., Mikháza

Frázisok

Ha a hazai közélet, de főként az újságírás rákap valamire, akkor mint a buldog, ki nem ereszti a fogai közül. Szitokszóvá vált, megszoktuk mind a jobb-, mind a baloldalon, hogy ha valami nem tetszik nekünk (s persze általában az, amit az ellenoldal tesz vagy mond), akkor azzal véljük ledorongolni, hogy: „mintha visszajöttek volna a pártállami idők”. Vagy „ez engem kísértetiesen emlékeztet a Kádár-korszakra”. Itt van az a kisfiú, akit bírósági döntés után vissza kellett adni az apjának. Meg nem ítélem a dolgot, nem ismerem a körülményeket. A bíróság és a rendőrség nem hagyta magát befolyásolni a galamblelkű közvélemény által – ez utóbbi meg halálra sértődött, s ennek következményeképpen minden médiában elhangzott, hogy az eljárás a pártállami időket idézte. Egy ideig tűri az ember, csak amikor már az agyára megy ez a frázis, akkor gondolkozik el rajta. És csak arra lyukadhat ki: egy-egy rohadt dolgot csak azért hasonlítunk a kommunizmushoz, mert még benne van a zsigereinkben, az emlékeinkben, olyannyira benne, hogy ilyenformán sem tudunk megszabadulni tőle. Hiszen a hatalom, a terror, az erőszak mindig és mindenütt nagyrészt egyforma: igazságtalan és agresszív. Persze úgy is fel lehet fogni a dolgot: ha az embernek alkalma nyílik rá, akkor rúgjon egyet a kommunistákba. Frázis vagy sem, az mindegy – csak fájjon! K. J., Budapest

Nemzeti hős

Egy közeli példa arra, hova jutott, züllött ez a nemzet. Egy álló hét állt a média rendelkezésére, hogy méltó módon megemlékezzék az elhunyt Pongrátz Gergelyről – de semmi! Kivéve a híradások néhány perces közléseit. Az MTV ugyan bejelentette V. hó 26-án a 20.00 órás műsorváltozást (ígérve a megemlékezést), de semmi sem lett belőle, ment az akkorra programozott amerikai film. Aztán meg egyetlen közszolgálati sem közvetített sem a bazilikai szertartásról, sem a Korvin közi búcsúztatásról, sem a kunmajsai sírba tételről, pedig oda még Szili Katalinnak is volt képe odaállítani. S bár nem illő egy temetésen az ilyesmi, de kifütyülték. Mi egyebet várhatott az elvtársnő? Még jó, hogy nem maga Ferike ment oda posztumusz letegezni a halottat, mint tette ezt Imre bácsival. Hát, kedves feleim, Pongrátz Gergely többet érdemelt volna! Kijárt volna neki egy katonai dísztemetés. Ágyútalpon, sortűzzel, ahogy az minden nemzeti hősünknek kijár! Id. Miskolci Ferenc, Nagymaros

Jó, menjenek!

Egyre gyarapszik azoknak az orvosoknak a száma, akik külföldön, nyugaton szeretnének dolgozni. Engem felháborít ez a hír, bárkitől előbb elfogadnám ezt a felfogást, de azt hittem, az orvosoktól áll a legtávolabb a hazafiatlanság, a pénzéhség (mert az ő részükről annak tartom). Most ne beszéljünk a múlt rendszerről, amelyben kényszerűen kialakult a paraszolvencia rendszere, de jelenleg is reménytelen a helyzet (hála a rendszert nem váltóknak). Nem keres eleget a boltos, a villanyszerelő, a pék, a tanár. Ezért kiugróan sokat az orvos sem kereshet, mert ez erkölcstelen lenne. Az elvándorlásuk pedig nemcsak lenne, hanem az is. Én nem szívesen mennék gyógyíttatni magam olyan orvoshoz, aki csak azért lett az, mert sok pénzre vágyott. Egyébként a társadalomnak rengeteg pénzébe került a taníttatásuk s emiatt sokkal kevesebb jutott fizetésre, jólétre, tisztes megélhetésre a most itthon, cserbenhagyott embereknek is. Jó, menjenek, de akkor fizessék meg a képzés árát, ami esetükben jóval borsosabb volt, mint egyéb szakmáknál. Elmennek, mert keveset keresnek? De mondják meg: ki kap ebben a szerencsétlen, sokszor kifosztott országban tisztességes bért? Kinek ne lenne száz és száz anyagi oka elhagyni ezt a hazát? És mégis marad. Gazdasági emigráns orvosaink, miért hiszitek magatokat felsőbbrendűnek, kiválóbbnak, egyedüli kihasznált megalázottnak? A Szózat, a Himnusz és nem utolsósorban az eskü számotokra semmit sem jelent? Vagy legalábbis a pénznél kevesebbet? Kocsis Sándor, Bp.

Lenni, vagy…

Nem lenni, ez itt a kérdés. Választani kell és nem is olyan sokára. Ha visszagondolunk a 2002-es választásokra és az „oszd meg és uralkodj” elv alapján megosztott jobboldalra, el kell ismerni: ügyes! A tények. MDF 5,6%, MIÉP 3,9%, Centrum 3%, KDNP 2%, meg a töredékszavazatok. Ez összesen 15 százalék fölött van, ami elég lett volna a további kormányzásra. Választási egység kell! Utólag hogy külön frakciót alakít-e egy-egy párt vagy sem, az már részletkérdés, de először is választási egységre van szükség a nemzeti oldalon. A következő választáson elsősorban a magyar nemzetben és a magyar érdekek mentén gondolkodó államférfiakat és politikusokat kell választani. A megélhetési politikusok, mert sajnos van ilyen, azok maradjanak otthon. A suszter maradjon a kaptafánál. A baloldal a parlamentből ne csináljon viccházat, mert az egész ország rajtuk röhög. Azért a pénzért, amit a képviselők kapnak, végre le kell már tenni valamit az asztalra. Egyesek fennen hangoztatják, hogy hazafiak, holott a tetteikkel egészen mást igazolnak (ez december 5-én kiviláglott). A következő kormány kiköszörüli ezt a csorbát is. Valahogy meg kellene mozgatni azt az apátiába süllyedt választóréteget, amely kiábrándult a politikából és nem megy el szavazni. „Ébredj, hazám, mert ha most nem ébredsz/ soha többé nem lesz ébredésed!” Lovasi Attila, Csákvár