Magyarországon a bérlakások aránya alig néhány százalék. Az Európában egyedülálló lakásszerkezet bő egy évtizede alakult ki. A kilencvenes évek elején az azonnali forrásszerzésben érdekelt önkormányzatok jellemzően a piaci érték töredékéért eladták ingatlanjaik jelentős részét addigi bérlőiknek. A korábbi bérlők, az újdonsült lakástulajdonosok az hitték, jól jártak, pedig valójában hatalmas terhet vettek a nyakukba. Az épületek túlnyomó többsége elavult, erősen felújításra szoruló állapotban volt. Az ezredforduló táján, uniós csatlakozásunk közeledtével az addig igencsak nyomott lakásárak hirtelen megindultak felfelé. A soha nem látott mértékű lakásár-emelkedés következtében egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sok százezer család lakhatási gondjaira csak a bérlakásrendszer jelenthet megoldást. Állami akarat híján azonban meglehetősen felemásan indult el a „magyar bérlakásrendszer”. A kedvező lakáshiteleknek köszönhetően 2000 és 2003 között magyar vállalkozók nagy számban vásároltak ingatlanokat befektetési céllal. Ekkoriban a felvett hitel törlesztőrészletét a bérleti díj teljes mértékben fedezte. Érdemes volt bérbeadás céljából lakást vásárolni, mert a lakás piaci értékének tíz százaléka befolyt az éves bérleti díjból, így a befektetés tíz év alatt megtérült. S a Magyarországon megjelenő külföldi menedzserréteg fizetőképes keresletet biztosított a nívós belvárosi lakások és budai kertek iránt is. Azóta azonban lecsengett a felső kategóriájú bérlakáspiac fénykora. A bérlők rájöttek, hogy érdemesebb az ingatlanokat megvásárolni. A kereslet nem bővült, miközben jelentős túlkínálat keletkezett az ingatlanpiacon. Mai körülmények között viszont már a lakás értékének 5-6 százalékára rúgó bérleti díj is jónak mondható, így a megtérülési idő 15-20 évre tolódott ki. A 2003 decemberében bekövetkezett hitelmegszorítások és a kamatok megugrása következtében ma már nem éri meg bérbeadási céllal lakást vásárolni, mert a havi törlesztőrészlet kétszeresen is meghaladja az elérhető bérleti díj összegét. Az előrejelzésekkel ellentétben a külföldi kereslet az EU-csatlakozással sem élénkült. A külföldiek jellemzően továbbra is inkább megvásárolják az ingatlanokat, amelyeket az otthon felvehető kedvezőbb kamatozású hitelekből törlesztenek. Nem jobb a helyzet a szociális bérlakások terén sem. A jelenlegi 1-1,2 százalékról legalább az Európai Unió átlagos szintjének megfelelő másfél százalékra kellene növelni a költségvetésből lakáspolitikai célokra szánt keretösszeget.

A bérlakások aránya Nyugat-Európában Németországban a legmagasabb. Ott az összes lakóingatlan mintegy 60 százaléka bérlakás. Norbert Russ, egy gössnitzi ingatlanügynökség vezetője a Demokratának elmondta, az újraegyesítést megelőzően a bérlakások aránya a keletnémet területen meghaladta a 90 százalékot. Az elmúlt tizenhat évben ez az arány 60 százalékra csökkent, de még mindig jellemzően magas. A lakások magánbefektetésként épülnek, bérleti díjuk napi 4 eurótól 12 euróig (havi 30 ezertől 90 ezer forintig) terjed. Russ úr szerint már Németországban is megtorpant a lakásépítés lendülete, az állami támogatások csökkenése miatt egyre kevésbé éri meg befektetési céllal lakást építeni.

Ausztria lakástámogatási rendszere követendő példa lehetne. Az osztrák támogatási rendszer egyik legfontosabb elemét a közhasznú építési egyesületek jelentik. Ausztriában az állomány 20 százaléka, mintegy 700 ezer lakás van közhasznú építési egyesületek kezelésében. Az állam jellemzően e társaságokon keresztül támogatja a bérlakás célú lakásépítést. A szerződések nem négy évre köttetnek, hanem átnyúlnak a választási cikluson, így a lakáspolitikai támogatások nem válnak politikai vita tárgyává. A társaságok forrásainak 72 százalékát az állam biztosítja, a többi a lakáskölcsönökből, illetve tartományi hozzájárulásokból tevődik össze. A közhasznú építési egyesületek szövetségbe tömörültek, amely felügyeli a tagok működését, ellátja érdekképviseletüket és lobbitevékenységet is végez. A szövetkezeteknek szigorú gazdálkodást kell folytatniuk, nyereségüket teljes egészében újabb lakáscélú beruházásokra kell fordítaniuk. Talán ennek a rendszernek is köszönhető, hogy a szomszédos Ausztriában kimagasló a lakásellátottság: egy főre 38 négyzetméter lakóépület jut, a lakások pedig átlagosan 75-80 négyzetméteresek.

A kilencvenes évek kótyavetyéje miatt Magyarországon csak néhány bérlakás épült, jellemzően vidéki önkormányzatok által, a Széchenyi Terv vagy a Medgyessy-kormány által indított speciális program forrásait hasznosítva. Ezeket a lakásokat a szabadpiaci bérleti díj kb. feléért bérelhetik a családok, s maximum 10-15 évig tartózkodhatnak az ingatlanban. A legújabb kormányzati tervek az osztrák mintát hívnák segítségül: a költségvetés a beruházás értékének 8-10 százalékával támogatná a bérlakások építését, a többit önkormányzatoktól, építési szövetkezetektől várná. Az első évben 11 milliárd forintot szánnának e célra. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bérlakásrendszer csak úgy működtethető, ha a fenntartásra is komoly forrásokat biztosít az állam. Hollandiában például egymillió család lakik bérlakásban, s havi 600 eurós jövedelem alatt csupán 90 eurós (22 500 forint) havidíjat engedélyez az állam. Cserébe viszont a központi költségvetés évi másfél milliárd euróval támogatja a bérlakások fenntartását.