Budapesttől egyáltalán nincs messze a varázslatos Palócföld, Madách és Mikszáth szűkebb pátriája. A jó palóc írófejedelem kúriája még mindig büszkén áll Horpácson, amelyen áthajtva hamarosan megérkezünk Ipolyvecére.

– Elég nehéz megérteni, hogy nem épülnek hidak a környékünkön, pedig a szlovákok és a magyarok már egy csapatban fociznak. 2005 nyarán az Európai Unióban ez szinte felfoghatatlan – tárja szét karját Ipolyvece főutcáján Kocsi István nyugalmazott szövetkezeti osztályvezető. – Jelenleg ugyanaz a helyzet, mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, ugyanis körbe kell még mindig utazni, 35-40 kilométert megtéve ahhoz, hogy az egyik szomszédos faluból eljussunk a másikba. Pedig még talán az sem lenne fontos, hogy autóval átjárhassunk az Ipolyon. Elég lenne nekünk egy kerékpáros-gyalogos átkelő ezen a viszonylag keskeny folyón. Egyébként legalább minden harmadik faluban szükség lenne hídra, különösen azokon a településeken kéne átkelőt emelni, ahol szemközt is található település. Márpedig szinte mindenhol úgymond párban sorjáznak az Ipoly mentén a palóc települések. Ráadásul sok embernek él odaát rokona. Egyszerűen nem értem, mi tart ennyi ideig, hiszen 15 éve volt a rendszerváltás, már majdnem másfél éve az unió tagjai vagyunk, de még híd-alapkőletételre sem került sor a környékünkön, ami óriási méltánytalanság és hiba. Nézzenek csak körül! Ez a környék, az Ipoly völgye és egyáltalán Palócföld Közép-Európa egyik legidillibb tája. Kérdezem én: miért jár gyerekcipőben a falusi turizmus errefelé? Pedig a szennyvíz- vagy a telefonhálózat már kiépült, így az igazán lényeges infrastrukturális beruházások közül már csak a hidak hiányoznak, azok viszont rettenetesen. Így elég periferiális helynek számítunk, hiszen a vidék természetes vérkeringése még nem állt helyre.

A 20 kilométerre lévő Balassagyarmaton kivételesen áll egy Ipoly-híd, amelyen olykor jó nagy a forgalom, hiszen úgymond monopolhelyzetet élvez a környéken. Gyarmattól csupán 8 kilométer Őrhalom, gondolhatnánk, itt nincs különösebb igény egy hídra.

A lenyűgöző környezetben fekvő település egyik mellékutcájában két idősebb férfi beszélget. Odamegyünk hozzájuk, érdeklődvén, merre találjuk az Ipoly-hidak maradványait. Egyből dől belőlük a panasz.

– Őrhalom és a szemközti Ipolyvarbó lakói közül sokan rokonságban állnak egymással, és odaát is szinte mindenki magyar – mondja egyikük. – Nekünk, időseknek is jólesne, ha végre megépülne legalább egy híd, de ez elsősorban a fiatalság számára lenne fontos. Se a rokonok, se az újdonsült barátok nem tudják úgy tartani a kapcsolatot, ahogy szeretnék. Én is átmennék a rokonokhoz kvaterkázni, meginni egy-két jófajta szlovák vagy cseh sört.

– A két falu között egy kilométer a távolság, mégis nagyot kell kerülni Balassagyarmat felé. Az ipolyvarbóiaknak különösen szerencsétlen ez a helyzet, mert így elhagyatott zsákfaluban élnek – vág közbe Fábián György gazda. – Pedig a háború alatt még templomba is oda jártunk. Szerencsére azért a fiatalok ismerik egymást, csak arra panaszkodnak, hogy ritkán találkoznak. És a vidék fejlődésének is gátja, hogy nincs híd a szomszédos települések között. Pedig ez borzasztó fontos kérdés, amikor az emberek egy része átjár a határon dolgozni, a másik része viszont nem tud a híd hiánya miatt. Még a vendéglátás is megsínyli ezt az állapotot. Most bizony ezek a legfontosabb szempontok, mert a mezőgazdaság évek óta halódik, tönkretették teljesen. A falu határában egyre több a parlagfű, és nem azért, mert lusták az itteniek, hanem mert kész csőd, ha valaki gazdálkodásból akar élni. Nem azt kéne büntetni, aki nem kapálja a parlagfüves földet, hanem akik oda juttatták a népet, hogy nincs értelme szántani, ültetni meg vetni.

Fábián György szerint a falun belül lassan csak a turizmussal érdemes foglalkozni, és erre van is hajlandóság a közép- és a fiatal korosztályban. Őrhalomban álláslehetőség nem nagyon akad, leginkább Balassagyarmatba és Szécsénybe járnak dolgozni a helybéliek, már aki nem munkanélküli.

– Nem tudom, a szlovákiai politikusok hogyan viszonyulnak az Ipoly-hidakhoz, de a budapesti kormány gyakorlatilag 60 éve nem csinál semmit. Leginkább azonban a mostani garnitúrát hibáztatom, mert az unióban aztán tényleg nincs sok akadálya néhány híd megépítésének – mondja komor tekintettel az idős gazda. – Ezeknek az volt a legfontosabb, hogy száz százalékkal megemeljék a saját fizetésüket. Csak játszanak a milliókkal, a százmilliókkal, sőt a milliárdokkal, sorra lecserélik a luxusautóikat meg az irodabútoraikat, de nincs néhány 10 millió forint arra, hogy a legfontosabb helyeken megépítsék a hidakat.

– Nemcsak az idősebbek szeretnének hidakat látni a folyón, hanem mi, fiatalok is – mosolyog a bájos arcú, ifjú Menyhárt Éva. – Most elég elhanyagolt a folyópart környéke, ha átívelne egy híd az Ipolyon, sokkal szebb lenne minden, sőt gyakrabban találkozhatnánk szemközti barátainkkal. Megpezsdülnének a szórakozási lehetőségek, és akkor még talán közösen is belevághatnánk a falusi turizmusba. Itt aztán minden adott ehhez: az idilli táj, a megfizethető árak, a finom palóc ételek, a hangulatos falvak, a régi tornácos házak, a megannyi vár, és akkor még nem beszéltünk a Mikszáth-, Madách-emlékhelyekről. Úgy hallottam, hogy az Európai Unióban úgy is lehet pályázni, ha összefog kettő vagy több település, de ehhez a mi esetünkben szükség lenne legalább egy olyan átkelőre, amely a gyalogosokat és a kerékpárosokat kiszolgálja.

Innen húsz kilométerre, a pöstyénpusztai Ipoly-parton április végén Szili Katalin magyar házelnök és Bugár Béla szlovákiai parlamenti alelnök lerakta egy új híd alapkövét a régi átkelő megmaradt hídfőjén. Bár magyar oldalon az alapkő valóban látható, de a pöstyénpusztaiak, legalábbis a parti büfé ifjabb vendégei mégsem igazán bíznak abban, hogy 2006 szeptemberében átadják a hidat, mert eddig az égvilágon semmilyen munkálatokat nem folytattak itt.

Ha Pöstyénpusztától Ipolytarnócnak vesszük az irányt, az Ipoly innenső oldalán eljuthatunk a szlovák-magyar „szárazföldi” határhoz. Ludányhalászi, amely állítólag Közép-Európa leghosszabb faluja, és telis-tele van takaros régi és új portákkal. A vidék pedig több mint gyönyörű, nem véletlenül volt belészerelmesedve Mikszáth mester az általa girbegurba országnak is becézett Palócföldbe. Innen már csupán húsz kilométer – és egy húsz másodpercnyi útlevél-ellenőrzés -, és átléphetünk az unió belső határán. Ám még két falut vagyunk kénytelenek magunk mögött hagyni, hogy – már javában Szlovákiában – átguruljunk egy Ipoly-hídon. Innen kell visszafordulnunk, hogy megtegyük ugyanazt az utat, mint idefelé, csak éppen a folyó másik oldalán.

Így érünk oda egy igézően szép környezetben lévő, de jelen állapotában Isten háta mögötti településre, amelyet szinte csak a művészettörténettel foglalkozók ismernek. A rárósmúlyadi szecessziós templom ugyanis egészen egyedülálló a maga nemében, nem véletlenül szerepel a korszakkal foglalkozó művészettörténeti szakkönyvekben. A magyar szecesszió egyik legnagyobb mestere, Medgyaszay István tervei alapján épült 1910-ben az Isten háza, amelyre jócskán ráférne egy kis tatarozás.

– Menjenek le a folyópartra, nézzék meg a híd maradványait! Szomorú látvány… – legyint egy hölgy a templom előtt. – Tudom, hogy a pénz nagy úr, de amilyen pazarlás folyik mindenütt, szerintem biztos akadna erre is. Több mint 60 éve véget ért a háború, nekünk meg 40 kilométert kell utaznunk ahhoz, hogy az innen egy kilométerre lakó rokonainkhoz ellátogassunk! Hát normális állapot ez? Ha valamikor megépül a Pöstyénpusztát és Petőt összekötő híd, akkor is 20 kilométert kell kerülni majd, hogy ellátogassunk a szomszéd településre. Autója persze nincs mindenkinek, busszal és vonattal pedig csak átszállással, hosszú idő alatt juthatunk el a túlpartra. Szó volt arról, hogy megépül egy másik híd is a közelben, de most nagy csend van e körül. Pedig nagyon szeretném még megérni, hogy vagy itt, vagy a mellettünk lévő faluban végre nyílik egy átkelő. Jó lenne újra látni, hogy a fiatalok az Ipoly másik partjáról találnak maguknak párt. Erősödne ezzel a magyarság, itt számban, ott meg talán lélekben.

A rárósmúlyadi folyópartra jó karban lévő aszfaltút vezet le. A látvány megdöbbentő. A 61 éve még működő híd két pillére kikandikál a vízből, szomorú mementóként, ugyanakkor két felkiáltójelként. A magyar oldalról látszik, illetve áthallatszik, ahogy elmegy egy-egy gépkocsi, amely éppen csak elhagyta a szemközti Nógrádszakált. Az ember a két pillérre és a mindkét oldalon oldalon meglévő aszfaltozott útra pillantva lelki szemei előtt látja az új hidat és a kis épületet, amelyben két határőr üldögél, akik várják 2007-et, amikor már rájuk se lesz szükség itt Schengen miatt. Szemlélődésünket egy biciklijét toló horgász köszönése akasztja meg.

– Szép kis politikusaink vannak, ugye? Annyira se képesek, hogy betartsák az ígéretüket. Nem hiszem el, hogy ennyire nem futja. Még egy ötéves gyerek is át tud dobni egy követ a túlpartra, olyan keskeny itt az Ipoly. De ha esetleg gumicsizmában átmennék a szomszéd faluba, akkor jól megbüntetnének, talán még ki is tiltanának Magyarországról egy időre.

A szlovákiai Ipolyvarbó és a magyarországi Őrhalom időről időre közös falunapot tart, amelyen európai uniós kérdésekről vitát, vetélkedőt, és egész napos szórakoztató programot celebrálnak.

– Ezeken a rendezvényeken összebarátkoznak a határ két oldalán élő fiatalok, akik sok esetben rokonok – ecseteli az Ipoly menti szövevényes kapcsolati hálót Zólyomi Károly ipolyvarbói polgármester. – A falunk, valamint Őrhalom és Hugyag népe évszázadokon keresztül keveredett, és még a háború alatt is több házasság köttetett a különböző falvakból származó emberek között. A lehető legelevenebb kapcsolat jellemezte az Ipoly két partján élőket egészen 1944-ig. Ráadásul sokaknak a túlsó parton volt a szántóföldje vagy a gyümölcsöse. A kapcsolattartás végtelen egyszerűnek bizonyult, ugyanis az Ipolyon két híd is átívelt. Végül azért szüntették meg ezeket az átjárókat, mert Csehszlovákia és Magyarország között a hivatalos retorika ellenére hűvössé váltak a kapcsolatok, és az is indokolhatta ezt az intézkedéssorozatot, hogy a térség magyarsága kevésbé érezze az együvé tartozást. Ma már más a helyzet, mert a határok tökéletesen átjárhatók, igaz, csak Balassagyarmatnál és Ipolytarnócnál. Ezért jókora, 25-30 kilométeres vargabetűt kell megtennie annak, aki a mintegy másfél kilométerre lévő, szemközti falvakba akar átruccanni a barátokhoz vagy a rokonokhoz, vagy akár dolgozni, bevásárolni, szórakozni. Nem csodálkozhatunk, hogy a fiatalok áthágják a szabályokat, mert ők nehezen tudják megemészteni, hogy ezek a hidak még mindig nem épültek meg. Hallottam már több olyan esetről, hogy az egyik oldalról a másikra átmentek gumicsizmában, vagy úgy, hogy ledöntöttek egy fát és azon átgyalogoltak. Tehát az élet már felülírta ezt a teljesen mesterségesen fenntartott állapotot. Egy szó mint száz, az idősektől a fiatalokig óriási igény mutatkozik legalább egy hídra e falvak között. Mostanság 8-10 új híd megépítéséről esik szó még a pozsonyi kormány részéről is, de állandóan a pénzhiányra lyukadunk ki. Pedig körülbelül 50 millió forintnyi euróból megépíthető lenne egy egyszerűbb híd, amely a gyalogosokat és a kerékpárosokat megfelelően kiszolgálná. Mondom ezt végzett építésztechnikusként is. Mindemellett persze az unió által esetlegesen előírt gépkocsiforgalommal is számolni lehet, viszont a tervekkel minél hamarabb el kellene készülnie az illetékes hivataloknak. A megyei szervek által erre a célra elkülönített pénz kevésnek bizonyult, ezért két híd terveinek a kidolgozásához igényeltek most uniós pályázati pénzeket. A legnagyobb gond viszont az, hogy a magyar és a szlovák fél már évek óta képtelen nyélbe ütni az államközi egyezményt az Ipoly-hidakról. Állítólag főleg Budapest a ludas. Anélkül pedig elég nehéz közösen pályázni az unióban.

Hazafelé tartva a szlovákiai oldalon jó néhány, nagy nyugalmat árasztó palóc falun keresztül elkocsikázunk Ipolyságig, hogy a Krakkó-Budapest főútra rákanyarodva átlépjük a határt. A magyar és a szlovák határőr – természetesen az utóbbi is magyar anyanyelvű – kíváncsian kérdezősködik, merre kószáltunk. Amikor a felsorolásban Ipolyvarbóhoz érünk, a felvidéki fiatalember szomorúan legyint.

– Varbónak szép a fekvése, de nagyon elhagyatott környék. Mi itt érezzük az unió kedvező hatásait, nem úgy, mint odavalósi ismerőseim. Az EU már igazán adhatna egy kis pénzt a hidakra!

Az ifjú határőr minden ipolysági ember szívéből szól. Csakhogy ahhoz, hogy Brüsszel segítséget nyújtson, Budapestnek és Pozsonynak végre komoly koncepcióval kellene előállnia. Vajon meddig várhatunk erre?