Született Brian Warner nem egy tehetséges feltalálója saját arculatának, hanem csupán egy másoktól ügyesen összelopkodott folytatás. A rémisztő arcfestést, a színpadi közönségességet és durvaságot Alice Coopertől, míg a hímnős megjelenést David Bowie-tól nyúlta le. Ezt a transzvesztita külsőt hangsúlyozza a névválasztással is, amely a színésznő Marilyn Monroe és a tömeggyilkos Charles Manson elegye. Már ez is tükrözi eredeti szándékát, amellyel 1990-ben belevetette magát a látványipar világába, azazhogy kipróbálja a társadalom tűrőképességének határait. Ennek keretében a zene helyett kezdetektől fogva a botrányokra összpontosított, fellépésein fenekéhez dörgölte az amerikai nemzeti lobogót, bibliákat tépett darabokra, a színpadról kábítószert osztogatott a fiataloknak, összevagdosta magát, egyik lemezének az Antichrist Superstar címet adta, magát pedig Luciferként állította be.

Mindez akár magánügye is lehetne, hiszen hozzá hasonló széltolókkal tele van a (művész)világ, azonban egy dologról nem szabad megfeledkeznünk. Amíg lemezeire odaírják „atyai tanácsként” (parental advisory), hogy a szöveg, úgymond „gyerek fülébe nem való”, addig koncertjein, ahol csak úgy röpködnek a „fuck” és „suck” kifejezések, ezzel a kutya sem törődik, és korhatár nélkül látogatható. Ezzel el is értünk a Marilyn Manson-jelenség lényegéhez, azaz a fiatalkorúakra gyakorolt kedvezőtlen, sőt veszélyes hatására, hiszen ugyanúgy korlátlan befolyása alá kerítette őket, mint Charles Manson.

A budapesti Arénában adott koncert látogatóinak többsége is a 15-18 év közötti, ráadásul elsősorban tini lányok köréből került ki. Ruházatuk megegyezett imádottjukéval, azaz fekete csizmabakancs, fekete neccharisnya, felkarig érő fekete necckesztyű, fekete kombiné, fekete száj és szemöldökfesték, más szín lényegében nem is létezik számukra. Ez szerencsére csupán külsőség, ami a divat alakulásával minden bizonnyal változni fog, a mögöttes szemlélet, az agyakba vert értelmetlen, a zenével köszönő viszonyban nem lévő zaj és ricsaj, Manson éneket helyettesítő rikácsolása, a sátánista, valamint az igaz szerelem helyett csupán a testiséget hangsúlyozó dalszöveg, környezet és eszmeiség azonban maradandó károsodást okoz a még tapasztalatlan, olykor rendkívül fiatal agyakban.

Az előadó erre épít és jól számít. A nagyjából félig telt Aréna közönségének java része a színpad előtt zsúfolódott össze és szinte önkívületi állapotban nyújtogatta kezét elérhetetlen hőse felé. És mi még nem panaszkodhatunk, mert a látványból ezúttal kimaradt a bibliaszaggatás, valamint az amerikai koncerteken gyakori önvagdosás, amit Manson ifjú hívei természetesen magától értetődően utánoznak a tengerentúlon. A korlátlan (?) szabadság hazájában ugyanis a ravaszul számító alak ezt büntetlenül megtehette. Persze ott is előfordult (ahogyan a budapestit megelőző napon az isztriai Pulában), hogy helyi keresztény közösségek és gyermekvédő szervezetek meg tudták akadályozni fellépését, de ezek a tiltakozások még inkább hőssé emelték rajongói szemében.

A jelenséget vessük össze két hasonló, a közelmúltban történt eseménnyel. Amikor kiszivárgott, hogy az amerikai börtönökben azzal akarták megtörni a muzulmán foglyok önbecsülését, hogy a Koránt az árnyékszékbe dobták, mohamedán tüntetéshullám söpört végig Ázsián Iraktól Indonéziáig. Ugyanekkor Manson színpadi bibliatépkedése csupán néhányak egymástól elszigetelt zúgolódását váltotta ki. Hasonlóképpen nem volt hathatós következménye az amerikai csillagos-sávos zászló, a Union Jack megszentségtelenítésének sem. Ezzel szemben Budapesten bírósági tárgyalás lett a vége annak, amikor egy fiatalember a Tilos Rádió kereszténygyalázását követő tiltakozó gyűlésen elégette az izraeli lobogót.

Manson saját közönségét is próbára teszi, bár úgy tűnik, annak akár fát is vághatna a hátán. Néhány éve Bécsben tervezett fellépésére több országból gyűltek elhivatott barátai, azonban példaképük minderre fittyet hányva, németországi koncertje után minden értesítés nélkül hazarepült Amerikába. Csúful rászedett hívei ezen még csak meg sem botránkoztak, azóta is töretlen kitartással figyelik minden lépését.

A budapesti koncert is kurtán, furcsán ért véget. A 6900-11 000 forintot leszurkoló hallgatóság kapott egy alig hetvenperces tiszta játékidőt és egyszámnyi ráadást, ami után a rendezők azonnal elkezdték lepakolni a berendezést. Manson és társai még csak el sem köszöntek. Úgy tűnik, ez a bunkó magatartás is az idomítás része a bárdolatlan amerikai társadalom kulturálatlan fattyától, ami szintén nem lepte meg a jelenlévőket.

Az viszont annál inkább e sorok íróját, hogy a koncertek után a távozók körében máskor tapasztalt, és a látottakat, hallottakat lelkesülten kitárgyaló beszélgetések is elmaradtak. Az aréna fényeinek kigyúlása után a kipingált és maskarába öltözött fiatalok hangtalanul, futólépésben indultak a járművek felé, katarzisnak, beszélgetésnek nyoma nem volt. Az embertelen, érzéstelen, durva hangzavar ezt nem is idézhette elő, az ifjú lelkekbe pedig már amúgy is befészkelte magát a gonosz.

Szaki