A természetvédelem és a vízgazdálkodás mára szoros kapcsolatba került. Nem is lehet másképp, hiszen naponta hallunk híreket egészségre ártalmas vízszennyezésekről. Legtöbbször nem akad gazdája a felelőtlen tettnek, egymásra mutogatnak a legnagyobb vízszennyezők: a vegyi üzemek, a mezőgazdasági vízszennyezők, a szennyvizeket tisztítatlanul az élővizekbe engedő kommunális létesítmények. Bolygónkon a víz mintegy négymilliárd éve megjelent.

Földünk távolsága a Naptól olyan szerencsés, hogy a víz mindhárom halmazállapota – a gőz, a víz és a jég – megtalálható. A teljes földi vízkészlet mintegy 1400 millió köbkilométer, ennek körülbelül 2,5 százaléka édesvíz: folyók, tavak, felszín alatti vizek formájában. Ennek a mennyiségnek csupán 0,6 százaléka hasznosítható. Az általános vízigény a megújuló készleteknek alig egy százaléka, ami körülbelül 5000 köbkilométer vizet jelent; ennek négyötödét elöntözzük.

Az óceánok statikus vízkészlete 1,33 köbkilométer, a szárazföldeké 20 millió köbkilométer, a légtér 20 ezer köbkilométer vizet tárol, a sarki jégtakaró (jégben és hóban) 27 millió köbkilométert, a földkéregben 650 millió köbkilométer kémiailag kötött víz van. Az édesvízkészlet a szárazföldön, a légtérben és a sarki jégben 47 millió 20 ezer köbkilométer, a folyók medrében 1200 köbkilométer, állóvizekben 750 ezer köbkilométer. A számokat azért írtuk le, hogy érzékeltessük, milyen drága kincset fogyasztunk nyakló nélkül. A Föld felszínének háromnegyedét borítja víz, de az óceánok sós vize alkalmatlan emberi használatra. A tengervíz sótalanítását nagyobb volumenben máig nem oldották meg, ugyanis az eddig ismert módszerek nagyon költségesek.

A vízkészletnek mindössze 2,5 százaléka édesvíz, de ennek is nagy része a sarkokon lévő jéghegyekben áll befagyva. A tavak és a folyók édesvízkincse egy százalék – ezt szennyezi az emberiség immár évszázadok óta. A lehullott csapadék háromnegyed része elpárolog, és csak a maradék táplálja a felszín alatti vízkészleteket, amelyek a fő ivóvízforrást jelentik. A felszín alatti vizek eloszlása egyenetlen a földfelszínen.

A források kétharmadát Brazília és az északi félteke országai birtokolják, a többi országnak vízhiánnyal kell számolnia. Ebből következően a számítások szerint 2025-re hárommilliárd embernek nem jut majd ivóvíz. Szakértők szerint a vízfelhasználás lassan olyan fejlettségi mutató lesz, mint az egy főre jutó hazai össztermék, a GDP.

Kárpátok kincse

Magyarország a Föld egyik legzártabb medencéjének a legmélyén helyezkedik el. A lefolyástalan vagy elöntésnek kitett területek aránya igen nagy. Vízjárása szélsőséges: árvíz, belvíz, aszály egyaránt jellemzi. Az egy főre vetített felszíni vízkészlet az egyik legnagyobb Európában, de túlnyomóan külföldi eredetű a trianoni diktátum (1920) óta. Az ivóvízellátás döntően a felszín alatti vizekre épül. Kiépítettsége jó, de ettől messze elmarad a csatornázás és a szennyvíztisztítás színvonala.

Az országba 24 folyón keresztül érkezik a víz és három folyón távozik (Duna, Tisza, Dráva). A felszíni vizek 95 százaléka most éppen külföldi eredetű, és csupán négy olyan vízgyűjtő van – például a zalai -, amelyek teljes egészében az országon belül helyezkednek el. Éghajlatunk mérsékelt, erős kontinentális hatással. A csapadék nagy ingadozásokat mutat, 300-1200 mm között változik, átlagosan 600 mm eső esik évente. A klímaváltozás azonban az egyenletes eloszlást felborította, néha özönvízszerű felhőszakadás zúdul egyes területekre, máskor meg aszály alakul ki.

A vízgazdálkodásban éppen ezért elsősorban arra kellene figyelmet fordítani, hogy a vízben gazdag időszakokban eltározzák a vizet a szűkösebb napokra, amik a globális melegedés következtében egyre szélsőségesebbe váltakoznak majd. A tározás jelenleg mintegy 500 millió köbméter évente és alig fejleszthető, a bázisok nagy része Trianon után a határainkon kívülre került. Jelentős tartalékok vannak Szlovákiában, Romániában és főleg Ukrajnában.

Magyarország vízgazdálkodása tehát alapvetően nemzetközi tényezőktől függ. A természetes vízgyűjtők és az államhatárok mesterséges szétválásának eredményeként az ország vízkincse szinte kizárólag osztott vízgyűjtő területekből áll. A lefolyási viszonyok is a környező országok területhasználatától függnek, ami igen nagy kockázatot jelent. Mint annyi mást, ezt sem vették figyelembe az osztogató nagyhatalmak a békediktátumban. Ezért a hatásos vízgazdálkodás érdekében jóval többet kellene tudnunk a szomszédos országok területhasználatáról (például erdőirtás), valamint a meglévő és a tervezett tározók üzemeltetéséről, a meglévő és a potenciális szennyezőanyag-kibocsátásokról.

A felszín alatt

A legértékesebb vízkészletek a föld alatt találhatók. Ezek fajtáit aszerint különböztetik meg, hogy hol tározódnak, milyen a hőfokuk és milyen ásványi sókat tartalmaznak. A szilárd kőzetek pórusaiban és hajszálrepedéseiben tárolt rétegvíz igen fontos vízkészlet. A földtani fölépítéstől függően a víztömeg egymás alatt több rétegben is felhalmozódhat. Ha a rétegvíz teljesen kitölti a két vízzáró réteg közötti teret és így nyomás alá kerül, artézi víznek nevezzük. Magyarország rendkívül gazdag artézi vizekben (nevét a francia Artois-ról kapta, ahol először fúrtak ilyen kutat).

Az Alföldön 1880-ban fúrták az első artézi kutat és mivel a víz mélyről tör föl, tiszta. Hazánk gazdag karsztvizekben is. A mészkő felszínére hulló csapadék 20-30 százaléka beszivárog a talajba, és itt hatalmas tömegben gyűlik össze. A karsztvíznek nagy szerepe van az ivóvízellátásban. Sajnos az elmúlt évtizedekben komoly károkat okoztak karsztvízkészletünkben a Dunántúli-középhegység szén- és bauxitbányái. Óriási mennyiségű karsztvizet szivattyúztak a felszínre, hogy a vízszint alá került vágatokat megvédjék. Ezzel sokkal több kárt okoztak a hazai karsztvízkészletben, mintha a bányákat bezárták volna. A vízszintcsökkenés következtében elapadtak a források, veszélybe került a természeti környezet, a növény- és állatvilág, a fürdőgyógyászat, az idegenforgalom. Szomorú sorsra jutott a tatai Fényes-forrás, a Tapolcai Tavas-barlang és a világhírű Hévízi-tó is.

A mélyből érkező forrásvíz meleg; a 20 Celsius-foknál melegebb vizet hévíznek (termálvíznek) nevezik. Hazánk idegenforgalmát az egyre nagyobb számban épülő termálfürdőkre lehetne alapozni, mivel ilyen gazdagságban másutt nem törnek a felszínre hévizek. Azt a forrásvizet, amelynek oldottanyag-tartalma több mint egy gramm literenként, ásványvíznek nevezik. Ebben is nagyhatalomnak számítunk, hát még ha az erdélyi ásványvizeket is beszámítjuk. Ennek ellenére a magyarok a nagy ásványvízfogyasztó nemzetekhez képest még mindig kevés ásványvizet isznak. 1998-ban az egy főre jutó hazai ásványvízfogyasztás 22,7 liter volt, azóta nőtt a fogyasztás.

Világviszonylatban is jó minősítést kapnak ásványvizeink. A Szentkirályi víz 2004-ben és 2005-ben is aranyérmes lett, a Veritas pedig 2005-ben érte el a legjobb ásványvíz minősítést. Sajnos a vízszennyezés lassan a mélyebb rétegeket is eléri, amit máris jelez, hogy némelyik ásványvízben megjelent a nitrát. Az ásványvizek és a hévizek között vannak gyógyhatásúak is, ezek a gyógyvizek.

A budapesti gyógyfürdők forrásai meleg vizű karsztforrások. A Budai-hegység peremtörése mentén fakadnak, több száz méter mélyről törnek föl, és útjuk során föloldják az ásványi anyagot. Külön téma lenne gyógyvizeinkről és hasznosításukról értekezni; ebben is élen jár hazánk. Mindent egybevetve hazánk az ivóvíz minőségét tekintve több uniós országot leköröz. A vízművek jó munkájának köszönhetően még a hőségnapokon sem volt fennakadás a vízszolgáltatásban.

Az átlagos vízigény a fővárosban például a nyári hónapokban 700-800 ezer köbméter, de egy-egy napon, amikor a hőmérő higanyszála 35 Celsius-fok fölé is kúszik, jóval több víz fogy. Egy átlagos napon a kiépített vízbázisok kapacitásának mintegy 50-60 százalékát használják el a fogyasztók. Eredendően jó minőségű vízkészleteinket mára elszennyezték „fejlődésünk” kellékei.

Az esővizet évtizedekkel ezelőtt lágy, tiszta, iható víznek tartották. Napjainkra elsavasodott és más módon szennyezett. Elpusztult, élettelen tavak figyelmeztetnek például a gépjárművekből kijutó finom olajos por kártevéseire. A csapadékvízben is megjelent a nitrátion, jelenleg hazánkban 3-8 mg literenként. Környezetünkben feldúsul, és az emberi szervezetbe jutva nitritté alakul, amely gátolja a sejtlégzést. Nagyobb koncentrációban fulladást, halált okoz, különösen csecsemők esetében.

Az ivóvízben a megengedett nitrát mennyisége nem haladhatja meg az 50 mg/liter értéket; ez már komoly gondot okoz szerte a világon – nálunk is. A fő bűnösnek a mezőgazdasági tevékenységet tartják (műtrágyázás), illetve a szennyvíztisztítás elégtelenségét, holott legalább annyi kárt okoznak a felesleges szállításokból adódó környezeti ártalmak. Termelés helyett ugyanis Magyarország nagyon sok esetben – feleslegesen – importál. A spanyol, portugál, olasz, lengyel, izraeli mezőgazdasági termékeket ide kell szállítani, s közben a gépjárművek kipufogógáza ontja a nitrogén-monoxidot, amely a levegőben nitráttá alakulhat és bekerül a vizekbe. Csak a repülőgépek évi egymillió tonna nitrogén-monoxidot juttatnak a levegőbe.

Katasztrófa a láthatáron

 

A hatalmas árvizek, a lezúduló víztömegek ne tévesszenek meg senkit: a vízkészletek szerte a világon csökkennek, a „vízstressz” leglátványosabb bizonyítéka a talajvízszint süllyedése. Az 1,3 milliárd lakosú Kína fővárosa, Peking környékén évente egy-két méterrel lesz alacsonyabb a vízszint. A gyenge politikai akaratnak köszönhetően a világ példátlan vízhiánnyal néz szembe. A vezető hatalmak eddig igyekeztek a szőnyeg alá söpörni a riasztó híreket. Az ENSZ jelentése szerint az egy főre jutó ivóvízkészlet az elkövetkezendő húsz évben várhatóan harmadára csökken.

A XXI. század háborúit nem az olajért, hanem az édesvízért fogják megvívni. Évek óta alkudoznak például arról, hogy Törökország 50 millió köbméter vizet szállítson Izraelnek tartályhajókon. A vizet külön erre a célra épített új vízművekből vennék a Manavgat folyó vízgyűjtő területén. Az ilyen üzletek nem lesznek ritkák, a jó vízkészlettel rendelkező országok jól profitálhatnak az éltető aranyból. Ügyes üzletemberek máris elkezdték a palackozott vizek árusítását az Egyesült Államokban, ahol a legtöbb a napi vízfogyasztás, fejenként évi 600 liter; az EU-ban ez 200 liter, Magyarországon 140 liter, Afrikában átlagosan 30 liter. Megfelelő környezet- és vízgazdálkodással hazánk elkerülheti a vízkatasztrófát, mivel vízkészleteink elegendőek.

A Pannon-medence területe körülbelül 160 ezer négyzetkilométer, a Felső-Pannon rétegek közel 50 ezer köbkilométer vizet tárolnak, a kicserélődési idő 5000 év. Ehhez jönnek még a felszíni vizek és a csapadék. Hogy drámai következmények nélkül vészeljük át a XXI. század fenyegető vízhiányát, vizeinkre éppúgy kell vigyázni, mint a termőföldre. A felszín alatti és feletti vizek kitermelését stratégiai ágazatnak kell tekinteni, ezért hazai kézben kell maradjon; csakúgy, mint az energiaforrások. Nehogy a következő generációknak szomjas szemmel és kicserepesedett szájjal kelljen nézni, ahogy ivóvizünket élelmes vállalkozók kiszállítják az országból.