– Szili Katalin, a magyar országgyűlés elnöke nemrégiben Marosvásárhelyen járt, ahol négy erdélyi fiatal egy-egy szál leforrázott – forró vízzel kezelt – szegfűt adott át a házelnök asszonynak, a következő megjegyzéssel: „Ez a mi véleményünk.” A magyarországi elektronikus média nem szentelt különösebb figyelmet ennek a szimbolikus megmozdulásnak, a Duna Televízió a ritka kivételek egyike volt…

– Az esemény napján, az esti híradásban említődött ez az aprócska közjáték nálunk.

– Megengedheti magának egy közszolgálati médium vezetője, hogy ilyesféle történetekre reagáljon?

– Mindenre szabad és mindenre kell reagálnunk. Számomra teljes mértékben érthető a határon túli magyarok elkeseredettsége, ugyanakkor úgy látom, hogy időnként olyanokat is bántanak, akik ezt a bántást nem érdemlik meg, vagy olyan mértékben bántják őket, ahogyan igazából nem szeretnék.

– A finom különbségtételnek az a foka, amit hiányol, talán nem is igazán várható el a lelkük legmélyéig megsértett emberektől.

– Nem akarok Szili Katalin fogadatlan prókátora lenni, de mindnyájan jól tudjuk, hogy a jelentős posztot betöltő szocialista politikusok közül ő éppenséggel a lelkiismereti szavazásra biztatott mindenkit, amennyire a pártszabályok ezt lehetővé tették a számára.

– Mindenesetre ez a kis történet jelzi, hogy a határon túli magyarok nem felejtenek olyan könnyen.

– Szerintem az indulatok mára már lecsillapodtak.

– A „szegfűügy” utórengés volna csupán?

– Igen, úgy gondolom. Hiszen annyi egyéb gondjuk-bajuk van. Elég csak a szörnyű nagy esőzéseket, a számos halálos áldozatot, a hajléktalanná lett embereket említeni…

– Az MSZP elnöke, Hiller István és Gyurcsány Ferenc az ősz folyamán Erdélybe látogat. Állítólag.

– Nehéz út lesz. Ugyanakkor jónak tartom az elgondolást, mert ha valaki valami kárt okoz, akkor annak a következményeivel nézzen szembe. A párbeszédet mindenképpen folytatni kell. A magyarországi embereknek egyébként is illő volna belátniuk, hogy a határon túli magyaroknak a mindenkori magyar kormány tud a támasza lenni. Jó lenne, ha ez mihamarább tudatosulna. Ehhez azonban fel kell nőnie mindkét nagy hazai tábornak. A határon túliak között kezd eluralkodni a szkepszis, és már némi rosszhiszeműség is felütötte a fejét. Egyre többen vélik úgy, hogy a pártok kizárólag a magyarországi választási kampány részeként akarnak „bú”-t vagy „bá”-t mondani a határon túli magyarság ügyében, és igazából csak keveseket érdekel az ő sorsuk.

– Kicsit meglep, amilyen könnyed határozottsággal elemezget politikai folyamatokat…

– Ugyan már! Aki könnyed és határozott ezekben a kérdésekben, az becsapja önmagát. És másokat is. Két dolog viszont nem rejthető véka alá, még akkor sem, ha az a megtiszteltetés ért, hogy egy közszolgálati, és ha úgy tetszik, párt- és ideológia-semleges televízió elnöke lehetek, amely pozícióban az ember tudvalévőleg csak igen behatárolt keretek között mozoghat, szóval két dolog nem rejthető véka alá, és elég nagy szégyen is lenne takargatni. Az egyik, hogy én Erdélyben, Kolozsváron, egy konzervatív szemléletű családba születtem. Felmenőim mindkét irányban javarészt református papok voltak – bár apám katolikus -, tehát kimondottan nemzeti-konzervatív szellemben nevelkedtem, és ezt soha nem fogom megtagadni. A másik, amiről nyíltan kell beszélni, hogy a Duna Televízió pedig nem lehet hűtlen azokhoz, akikért létrehozták, nem tagadhatja meg a határon túli magyarságot semmilyen körülmények között. Miközben fontos tisztában lenni azzal is, hogy a Duna TV nem egy kínai átnevelő állomás, nem egy gettó, ahol mi meg akarnánk változtatni az emberek politikai hovatartozását, világnézetét, istenfélelmét… A Duna Televíziónak erősen, tisztességesen nemzeti szellemű, hagyományokat feltáró, hagyományőrző és -ápoló, történelmi szemléletű, konzervatív életérzést választó-kínáló televíziónak kell lennie. Az én megítélésem szerint mindez nem jobb- vagy baloldal kérdése. És akinek ez nem tetszik, az ne bántson minket, hiszen nézhet mást. Innen nem lehet eltántorítani, ellökni engem semmilyen irányba. Úgy gondolom, hogy egyre több magyarnak, és ennélfogva egyre több nézőnek is elege van abból a fajta megosztottságból, amiben két párt egymás torkát marcangolja, és olykor úgy tűnik, semmi nem eléggé drága. Ebben a küzdelemben a Duna Televízió nem foglalhat állást, nem vehet részt, nem engedheti beleszorítani magát semmiféle lövészárkokba, nem lövöldözhet sem erre, sem arra. Ehelyett hódítani kell, mégpedig az eszmékkel. Az eszmék nyerjék meg maguknak az embereket. Nem szabad hagyni, hogy a gyűlölet eluralkodjék. Kell lennie egy tévének, amelyik a közös nevező megtalálásán fáradozik. Ha ez egy agyonpolitizált televízió lenne, soha nem találnánk meg a közös nevezőt. Márpedig értelmes népeknél van közös nevező…

– Nálunk mi volna az?

– A határok nélküli nemzeti együvé tartozás. Ez áll a Duna Televízió értékrendjének a középpontjában.

– Ezzel egyértelműen állást foglalnak az MSZP-vel és az SZDSZ-szel, valamint a kormánnyal szemben…

– Inkább úgy mondanám: akinek nem inge, ne vegye magára…

– Nem lehet másként, az említett két párt és a kormány ugyanis a kettős állampolgárság, a külhoni magyarok ellen uszított a december 5-ei népszavazást megelőzően. Igaz, nem minden szocialista és szabad demokrata fogadta el pártja és kormánya álláspontját, de ez nem menti azokat, akik nemzetük ellen fordultak.

– A Duna Televízió nem engedheti meg magának, hogy a nézői akaratával, a határon túli magyarok vágyaival szembe menjen. Történt, ami történt. Ismert a népszavazás eredménye. A mi feladatunk, hogy vigasztalást nyújtsunk, és érzékeltessük, a köztársasági elnök gondolatainak szellemében is, ez nem lefutott ügy. Hangot kell adnunk annak, hogy azok a határokon belül élő magyarok, akik december 5-én „nem”-mel szavaztak, nem magyargyűlölők.

– Onnantól számítva, hogy kiderült, ön lesz az elkövetkezendő néhány esztendőben a Duna Televízió elnöke, mennyi idő telt el addig a pillanatig, amikor az első támadások érték?

– Nem sok, néhány hét talán.

– Eltöprengett azon, hová is keveredett, hol áll, honnan jönnek a támadások? „Kik lőnek, miért lőnek? Miért ők és miért rám lőnek?”

– Első pillanattól világos a számomra, hogy alapvetően egyéni sérelmek és érdekek állnak a háttérben. Valaki valakinek a barátja, és ha az egyik valakit valamilyen vélt vagy valós sérelem ér, akkor a másik valaki, ha megfelelő eszközök állnak a rendelkezésére, megpróbálja tönkretenni azt, aki az ő barátjának sérelmet okozott. Néhány embernek nem tetszett, hogy komolyan gondolom a pártoktól független közszolgálati televíziózást. Tiszta szívvel akartam demonstrálni, hogy ennek a televíziónak felül kell emelkednie a pártérdekeken, ilyenformán váltam meg a korábbi alelnököktől is.

– Merthogy ők pártérdekek kiszolgálói voltak? Borsányi-Gyenes András mondjuk az MSZP-é, Belénessy Csaba meg a Fideszé?

– Egyáltalán nem akarok ilyen súlyos szavakat használni, de kétségtelenül a két nagy párt alkudozásának az eredményeként vette fel őket az elődöm. Abban a reményben, hogy béke lesz. Egy ide, egy oda. És akkor őt megerősítik az elnöki pozícióban, meghosszabbítják a mandátumát.

– Ez nem jött be.

– És az alelnököknek se jött be. Egyébként közös megegyezéssel vettünk búcsút egymástól. Nem tartozik feltétlenül az olvasóra, de mindkét alelnök jól járt. Sok médiában dolgozó szeretné, ha valaha is olyan jól járna, mint ők. Mert az ugye nem nagyon rossz, ha valahol egy pár hónapot kapirgál, dolgozik jól-rosszul az ember, majd egy vidéki családi ház árával léphet le. Én lettem volna az első elnök, akinek hozott anyagból kellett volna dolgoznia. Minden elnöknek szíve joga volt megválasztani a közvetlen munkatársait. És ezzel nem akartam ítéletet alkotni, de még csak véleményt sem formálni a két korábbi alelnök hozzáértéséről vagy hozzá nem értéséről.

– Gondolt arra, hogy megkímélhette volna magát sok kellemetlenségtől, ha nem távolítja el Belénessy Csabát a Duna TV-től?

– Persze, ez hamar egyértelművé vált a számomra. De világosan elmondtam mindenkinek, már a megválasztásom előtt, hogy én tényleg egy pártoktól független nemzeti televíziót képzelek el.

– A Heti Válasznak adott interjújában nemrégiben úgy fogalmazott: „Egy kézben van egy televízió és egy napilap. Televízió televíziónak nem tör borsot az orra alá – régi szokás, betyárbecsület. A lap viszont elvégezheti a piszkos munkát.”

– Kérem, az interjúban maradjon benne, hogy ezt nem én hoztam szóba, hanem ön. Én nem akarom előásni a csatabárdot. Már csak azért sem, mert már rég nincs a földben, de mások kaparták elő. Megjelent vagy harminc cikk ellenem a Magyar Nemzetben. Amivel, szerintem, igen komoly zavart okoztak sokakban. Mert az emberek rögtön kombinálni kezdtek, mi állhat mindennek a hátterében.

– A vádak sorában ott van, hogy ön embereket csábít el a Hír TV-től…

– Virágozzék minden virág. Soha, semmivel nem akartam megrövidíteni, tönkretenni őket. A Hír TV magából induljon ki, ha húszasával-harmincasával akarják otthagyni a munkatársak. Arról én nem tehetek.

– De hát nem hagyják ott…

– Mert nincs hová menniük. Inkább hálát érdemelnék, hogy nem veszem át csoportosan az embereket a Hír TV-ből. Bár az kétségtelen, hogy hosszas töprengés és huzavona után két embert szerződtettünk. Kitartó ostrom után. Tőlünk pedig egy régi, összeszokott, igen szeretett és tisztelt párosunk került át oda néhány hete, Farkas Boglárka és Rabb Ferenc. Ez a tény. Ezenkívül vegyük végre tudomásul, hogy ez egy szabad ország, ahol a televíziós alkotók időnként mennek egyik helyről a másikra. Farkas Boglárka például vélhetően részben azért, mert gyermekének apja is igen illusztris munkatársa a Hír TV-nek.

– Bayer Zsoltról beszél?

– Igen, Bayer Zsoltról beszélek.

– Békés körülmények között zajlott a két egykori munkatárs távozása?

– Olyannyira békés körülmények között, hogy Boglárka a nyakamba borult, és könnyes volt a szeme. Régi, kedves baráti viszony van közöttünk. Azt mondta, nem tudott ellenállni az ajánlatnak, amit a Hír TV-től kapott.

– Nem próbált meg rálicitálni a konkurens csatorna ajánlatára?

– Megpróbáltam marasztalni, de nem úgy, hogy több pénzt ígértem neki. Ilyesmibe én amúgy sem megyek bele. Azt mondta, már elkötelezte magát, a szavát adta. Én ezt akceptáltam. Annyit mondtam neki, hogy visszavárjuk, bármikor jöhet, ha úgy gondolja, csak szóljon.

– Csáky Zoltánt szintén hírbe hozták, mint aki „vette a kalapját”.

– Szamárság! Csáky Zoltán elnöki főmunkatárs lett. Elég sok méltánytalanság érte őt az elődöm idején, mindentől megfosztották, miközben ő egy felkészült, igen kellemes orgánumú televíziós személyiség, imádja a Kárpát-medence és a nyugati magyarság is. Kértem, legyen a Duna Televízió arca, vegyen részt minél több közönségtalálkozón. Kérte, hogy kevesebbet kelljen dolgoznia. Gödöllőn él, onnan jár be, teljesen elhanyagolta a családját – mint minden televíziós egyébként, aki komolyan veszi a munkáját. Kérdeztem, mennyit szeretne dolgozni. Azt mondta, hogy hetente egy Esti kérdést és kéthetente egy Hírmondót szeretne vezetni. Mondtam, ám legyen, rendben van. Mondta, szeretne egy titkárnőt. Mondtam, rendben van. Ennyi történt. Aki nézi a Duna Televíziót, az rendszeresen találkozhat vele. Némi túlzással szólva azt mondhatom, amióta én vagyok a Duna Televízió elnöke, a csapból is Csáky Zoltán folyik.

– Meteorológust is váltottak…

– A meteorológusok rugdossák egymást, amióta létezik a meteorológia, mint televíziós szolgáltatás, és igyekeznek egymás fejére hatalmas barackokat nyomni, de engem ez a része a történetnek nem érdekel. Kaptunk több ajánlatot, és egy olyat választottunk, amelyik 35 százalékkal olcsóbb, mint amennyiért Vissy Károly vállalta volna.

– Szekeres László gazdasági alelnök maradt…

– Nem terem minden utcasarkon jó gazdasági alelnök. Márpedig Szekeres László kiválóan ért ahhoz a területhez, amit irányít.

– Gondolom, nem tőlem hallja majd először, hogy a két új alelnök sem mindenki számára testesíti meg a függetlenséget…

– Határozottan állítom, hogy egyikükre sem nehezedik nyomás semmiféle párt részéről.

– Mérget erre nem vennék… Senkivel nem egyeztetett, mielőtt kinevezte őket?

– Nem akarok dicsekedni, de én tényleg úgy neveztem ki az alelnökeimet, hogy előtte nem futottam köröket a különböző pártoknál, és így senki nem szabta meg, hogy kit válasszak és kit ne válasszak magam mellé közvetlen munkatársnak. Elég nagy meglepetést okoztam ezzel.

– Nem erre számítottak… Pomezanski Györgyöt az MDF emberének tartják, Pörös Gézát pedig SZDSZ közeliként emlegetik.

– És akkor engem hová lehet kötni?

– Egyrészt olyan embernek ismerik, aki nem bír sok diplomáciai érzékkel, gyakorta él az „ami a szívemen, az a számon”-elvvel, ugyanakkor elnöki ténykedése némelyekben azt az érzetet kelti, hogy bal felé próbálja kormányozni a Duna Televíziót, az egyensúlyteremtés hangoztatása pedig álca csupán.

– Ezek elméletek…

– Amelyek leírják vagy elfedik a valóságot?

– Ha valaki úgy látja, hogy bal felé kormányzom a tévét, akkor az azt jelenti, hogy korábban túlságosan jobbra állt.

– Nem csak a jobbra álló hajót lehet balra kormányozni…

– Ez igaz, csak éppen nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy én a balra kormányzással a baloldali térfélre akarom átirányítani a Duna Televíziót. Még valamit a két alelnökről. Pörös Géza egy barátságos, konszenzuskereső, kiváló televíziós-filmes szakember, akit minden irányból elfogadnak. Ő felel alelnökként a kultúra, a művészetek megjelenéséért. Pomezanski Györgyöt egyedülállóan nagyszerű szervezőnek tartom, akinek mintha röntgenszemei volnának, átlát a falon, pontosan érzékeli, hol, kit-mit, mikor kell megmozdítani. Legfőbb feladata az innováció. A megjelenéssel, a mozgékonysággal foglalkozik.

– Lassúnak gondolta a Duna Televíziót?

– Nagyon lassúnak. És még mindig nagyon lassúnak érzem. A Duna Televízió amolyan „kazettás-televízió” volt. Mindenki biztonságban érezte magát, és ha tehette, akkor hetekkel az adásba kerülés előtt elkészítette az anyagot. Az elevenséget, az azonnal reagálás képességét hagyták háttérbe szorulni. Ezen feltétlenül szeretnék változtatni. Az unalmas televíziót nem nézik sehol a világon, lehet bármilyen tulipántos kerete. Nem büszkélkedhetem azzal, hogy fél év alatt sikerült volna a kedvünk szerint dinamizálni, bár már vannak nagyon biztató jelek.

– Balogh Júlia, Érdi Sándor, Heltai Péter. Hármójuk személyes sorsa, a Duna Televízióhoz fűződő viszonyuk alakulása különféle irányból világítják meg elnöki működésének első fél évét.

– Bár nem értem, hogy most miért pont ezt a három nevet említi, válaszolok. Balogh Júlia alapítása óta vezető munkatársa, meghatározó személyisége – főszerkesztője, felelős szerkesztője, jelenleg igazgatója – a Duna Televíziónak. Érdi Sándor elnöki tanácsadó volt, elnökségem első napján mondtam föl neki és még, ha jól emlékszem, a másik tíz elnöki tanácsadónak. Megszüntettem az elnöki és az alelnöki tanácsadói posztot. Ez a poszt semmi egyebet nem szolgált, mint valami kis védelmet a politikával szemben. Cserébe ugyan tanácsot nem adnak, de viszik a „kunát”. Az ember kaphat tanácsot ingyen is. Heltai Péter nem tagja a Duna Televíziónak.

– A keze nyomát viszont szeptember 12-étől már érzékelhetik a nézők a Duna Televízió műsorán…

– Számomra nagy gondot jelentett a reggeli műsor, és vezető munkatársaimmal sokat tanakodtunk, mit lehetne kezdeni vele. Az „Indul a nap” nézettsége rettentően alacsony volt, mérni is alig lehetett. Sok embert megkérdeztem, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a nézőszám emelkedjen. A legjobb receptet, a legszebb elgondolást a média világában kétségtelenül nagy tapasztalattal és tekintéllyel rendelkező Heltai Pétertől kaptam.

– Megkérdezte tőle?

– Már nem emlékszem. Mindenesetre hallott a problémáról, megkeresett, és felvázolta az elképzelését. Ezen sokat finomítottunk, és a nézők már idáig is szép számban igazolták vissza azt az előzetes várakozásunkat, hogy érdemes változtatnunk a reggeli műsor szerkezetén. Jelentősen megnőtt a fiatalabb korosztályok érdeklődése például.

– Túl azon, hogy a változtatás fő irányát megszabta a Duna Televízió számára, „a média világában kétségtelenül nagy tapasztalattal és tekintéllyel rendelkező” Heltai Péter milyen szerephez jut a konkrét műsorkészítésben, a „legjobb recept”, a „legszebb elgondolás” megvalósításában?

– Szellemi mozgatója, éceszgébere, „imidzsalakítója” lesz a reggeli műsornak.

– Fizetett embere a Duna Televíziónak?

– Külsős munkatársként igen. Egyelőre egy évre. Meglátjuk, beváltja-e a hozzá fűzött reményeket.

– Nem jelent gondot, hogy Heltai Péter dolgozik a Magyar Televíziónak, némelyek szerint a Fidesz bizonyos köreivel kimondottan jó kapcsolatokat ápol, igaz, mások meg kifejezetten liberálisnak gondolják…

– Engem ez nem érdekel. Neves médiaszemélyiségnek tartom, aki egy remek elképzeléssel jelentkezett. Ennyi. Miért ne dolgozhatna nekünk?

– Csak a reggeli sávban lesz változás?

– Nem engedhetjük meg magunknak, nincs meg rá az anyagi fedezet, hogy egy nagy, gyökeres arculatváltást hajtsunk végre, nem kaptuk meg pártunktól és kormányunktól, amit kértünk.

– Szükség lenne a váltásra?

– Feltétlenül. De csak fokozatosan jelentkezünk új műsorokkal. A Reggel mellett ott van a hétköznap esténként látható közéleti háttérműsor, a Közbeszéd, aztán a kéthetente, vasárnap délután képernyőre kerülő Törzsasztal…

– Szűnnek is meg műsorok?

– Természetesen. Például a Bekezdések, a Kulturális híradó, a Gong és még ez-az.

– Mind kulturális műsor…

– Nem kell megijedni, lesznek új kulturális műsorok. Több, mint eddig bármikor. Naponta fél órában jelentkezik majd egy új, elegáns művészeti-kulturális magazinműsor, a Kikötő. És szemben azzal, ahogy politikai kérdésekben a Duna Televízió nem foglalhat állást, kulturális-művészeti témákban nagyon is határozott álláspontot képviselünk majd. Az alkotók remélhetőleg nagyon is figyelembe fogják venni a Duna Televízió felkért ítészeinek a véleményét. Vissza akarjuk hozni azt a világot, amikor a kritikus szava még jelentett valamit. Úgy érzem, hogy létrejötte után tizenhárom évvel a Duna Televízióban valóban demonstratív módon előkelő helyhez jut a kultúra.

– Az elkövetkezendő időszakban rendez két olyan filmet az ORTT támogatásával, amelyek bemutatására a Duna TV nevében ön vállalt garanciát.

– Ez igaz.

– Furcsának találom.

– Nincs semmi törvénytelen abban, hogy azokat a filmeket, amiket készítek, a Duna Televízió majd bemutatja.

– Furcsát mondtam, nem törvénytelent. Nem lett volna elegánsabb a készülő filmeket megpróbálni elhelyezni a másik közszolgálati televízióban, az MTV-nél, vagy megpróbálkozni esetleg valamelyik kereskedelmi adóval?

– Érdekes elgondolás, talán kipróbálom. Nem tudom, mit szól majd hozzá az a bizonyos napilap, hogy a Duna Televízió elnöke más televízióknak dolgozik. Egyébként ez az egész történet nem nagyon érdekelne senkit, és csak azért vert némi visszhangot a nyilvánosságban, mert az ORTT-támogatásokról szóló döntés előkészítésével megbízott bizottság élén az általam elbocsátott Belénessy Csaba állt. Nevezzük nevén. Kicsi csalódottság, kicsi bosszú, belefér a média világába. Még csak nem is haragszom érte. Az egészhez hozzátartozik még, hogy a készülő filmek producere által benyújtott pályázati anyag első oldalán nagy betűkkel ott szerepel, hogy én ezekért a filmekért nem fogadok el pénzt. Amennyiben mégis számfejtésre kerül valami tiszteletdíj, azt fordítsák jótékonysági célra. Ezt a tényt azonban az engem támadók nem tartják említésre méltónak.

– Belénessy Csaba meg tudta volna akadályozni, hogy megkapja az ORTT-támogatást?

– Egyedül kevés volt ehhez, de „nem”-mel voksolt.

– Volt egy Markó-Tőkés-vita, az erről készült riport lement a Duna TV-ben, meg is ismételték, de az ismétlés nem ugyanaz volt, mint az eredeti. Miért?

– Mind a két fél elégedetlen volt vele, leginkább az RMDSZ. Másnap, egy nem túl jelentős dokumentumfilmet félretéve, negyvenpercnyi műsoridőt biztosítottam a vitának, szinte teljesen vágatlan formájában ment le. Ezzel már mindenki elégedett volt.

– Koltay Gábor nyílt levelet írt önnek a Magyar Nemzet hasábjain annak apropóján, hogy a Duna TV nem rögzítette a Megfeszített című előadást Csíksomlyón. Erre ön a következőképpen reagált: „nehogy már Koltay Gábor szerkessze a Duna Televíziót!” Védhető álláspontnak tűnik. Markó Béla vagy akár Tőkés László szerkesztheti a Duna TV-t?

– Senki nem szerkesztheti helyettünk. Természetesen. A Duna Televízió tavaly kétszer sugározta a Koltay-darab öt évvel ezelőtti, Budapesten színre került ősbemutatójáról készült felvételt. Nem költhetünk minden alkalommal milliókat rá, ahányszor bemutatják. A Duna Televíziónak nyolc és fél millió forintjába került volna kitelepülni Csíksomlyóra és rögzíteni az előadást. Neki semmi nem drága? Mintha nem tudná, hogy sóval és vízzel főzünk. De Koltay Gábort egyébként is elkapta a mohóság. A Trianonról készült filmjének a tizennégy részes változatát akarta eladni nekünk, én viszont a rövidebb, mozifilmes változatot kértem tőle. Nekem nem kellett a hosszabb verzió, ő meg nem adta a rövidebbet.

– Határon túli politikusok szerkeszthetik a Duna TV-t?

– Ezt nem is értem. Egyébként teljesen más egy művészeti produkció és más egy olyan riportfilm, aminek politikai visszhangja lehet.

– Talán félreértem, amit mond. Ugye, nem azt állítja, hogyha legközelebb is lemegy egy beszámoló, tudósítás, riport valami politikai eseményről és ez az anyag nem tetszik valamelyik politikusnak, akkor ön utasítja a munkatársait, készítsenek egy olyan változatot, ami elnyeri a politikusok tetszését?

– Ez egyedi eset volt, és nagy jelentőségű találkozó, nyilvános vita. Demonstrálni akartam, hogy a Duna TV jól zanzásított és a rövidebb változat visszaadta az eredeti, ötször-hatszor hosszabb vita lényegét. Az előző este sugárzott változat ugyanis nyolcperces volt.

– Miként értékeli elnöki működése első hat hónapját? Van-e valami, amit megbánt, másként tenne, ha lehetősége volna visszamenőleg beleavatkozni a történelem menetébe?

– Többé-kevésbé eredményesnek tekintem ezt a fél évet. Nem igazán tettem olyat, amit utólag meg kellene bánnom.

– Nyugodtan alszik?

– Nem alszom nyugodtan. Egyrészt – és ezzel hadd okozzak egyeseknek kaján örömet – megviselnek a támadások. Olyan, mintha drótkefével tartanák karban az idegszálaimat. Azt gondolom, hogy a mi nézőink szép számban azonosak a Magyar Nemzet olvasótáborának tagjaival. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a Magyar Nemzet olvasótábora is minket néz jórészt. Nem tudom, miért jó az valakinek, hogy zavart okoz az emberek agyában. Mert azt kár volna vitatni, hogy amit a Magyar Nemzet az elmúlt hónapokban velem és a Duna Televízióval tett, az sokakat megzavart. De azért sem alszom nyugodtan, mert nemrég jutottunk túl egy nagyon fájdalmas munkaügyi procedúrán. Csoportos létszámcsökkentés keretében kilencvenkét embert bocsátottunk el. Nem kilencvenkét gazembert küldtem el a tévétől, hanem kilencvenkét kollégát. Tudom, hogy ezzel jót tettem a Duna Televízióval, mert olyan ez is, mint a lift, bizonyos számú embert elbír, ha többen próbálják meg használni, leszakad. De akár a mentőcsónakkal is előhozakodhatnék, mint sántító példával… Ha végigmegy a folyosókon, és megkérdi, hogy hiányoznak-e azok az emberek, akiket elbocsátottunk, azt fogják válaszolni, hogy nem. Mint emberek, valószínűleg hiányoznak. De nem hiányzik a munkájuk. Nem lett rosszabb, nem lett kevesebb a Duna Televízió műsora, hogy ez a kilencvenkét ember már nem dolgozik itt. Szeretném komoly mértékben, mintegy harmadával leépíteni a külsős munkatársi állományt is, és agyondolgoztatni, agyonfizetni a Duna Televízió belsős munkatársait.