A jövőből még maradt egy darab, a baloldal most akarja eladni

1989-ben nem hivatalos magyar delegáció járt Londonban, amelynek tagja volt több SZDSZ-es politikus, sőt Surányi György későbbi MNB elnök is. Hol volt még az 1994-es koalíció? De már akkor kialakult az az összjáték, amelyben a későbbi MSZP-sek a gyakorlati munkát végezték, az SZDSZ pedig a külföldi politikai és pénzügyi kapcsolatait működtette. Egyébként semmiféle hivatalos felhatalmazása sem volt ennek a delegációnak, mégis megállapodott külföldi pénzügyi körökkel a magyar privatizáció lebonyolítási rendjében. Főként abban, hogy az ország elsősorban külföldi befektetőknek értékesíti a magyar vagyont – mondta a Demokratának Boros Imre független országgyűlési képviselő, az Orbán kormány PHARE-minisztere, amikor a magyarországi privatizáció hosszú történetéről és megdöbbentő sajátosságairól kérdeztük.

– Milyen politikai és gazdasági indokokkal kezdték meg az állami vagyon privatizációját a rendszerváltó pártok 1990-ben?

– Azzal, hogy egy jól működő, magántulajdonon alapuló piacgazdasági környezet jöjjön létre. Antall József akkori miniszterelnök mindig hozzátette, hogy nem egyszerűen piacgazdaságot, hanem szociális piacgazdaságot akar. Aztán persze egészen más irányba indultak meg a folyamatok.

– Ez volt a hivatalos privatizáció kezdete, de előtte már lezajlott az úgynevezett nem hivatalos előprivatizáció, amelyben a pártállami elit igyekezett átmenteni a gazdasági hatalmát.

– Az 1980-as évek második felében már különféle „rendszerváltást előkészítő törvényeket” készített a pártállam. Ezek a jogszabályok segítették a kádárista elit vagyonátmentését, ezzel a céllal is születtek. A társasági törvény például lehetőséget adott kft.-k alapítására, az elit ebbe csúsztatta át az általa vezetett vállalatok, intézmények értékesebb vagyonrészeit. Persze fillérekért. Szándékosan nem alkották meg ugyanis azt a modern számviteli törvényt, amellyel tisztességesen fel lehetett volna mérni a magyar állam vagyonát, az üzemek, vállalatok értékét. Így minden kivásárlásnak szóbeli ármegegyezés lett az alapja, amelyet ráadásul Gipsz Jakab gyárigazgató kötött önmagával, vagyis Gipsz Jakab kft.-ügyvezetővel.

– Állítólag 12 ezer milliárdnyi vagyon úszott ki a spontán, majd az azt követő nyilvános privatizáció folyamán. Pont ekkora ma a magyar államadósság…

– Ez csak becsült szám, a szocialista Magyarország vagyonát nem mérte fel senki sem, nem is volt erre megfelelő jogszabály, ahogy már mondtam. A „fogd, ahol éred” elve érvényesült. A magyar társadalom azt hitte, a sorra alakuló kft.-k a közelgő változás, a szabadság előszelét jelentik, közben dehogy. A külföld viszont látta, mi folyik nálunk, s az ország igen kemény bírálatokat kapott Nyugatról. 1989-ben a Financial Times-ban például kifejezetten rendreutasító cikkek jelentek meg erről.

– Mit követelt volna a gazdasági logika, hogyan kellett volna a privatizációt levezényelni?

– Tőzsdére kellett volna vinni a magyar állami vagyon jelentős részét. Ez egyébként megkövetelte volna a teljes vagyonfeltárást és vagyonértékelést is, s minden a nyilvánosság előtt zajlott volna. Ez a privatizáció tiszta és etikailag is elfogadható formája.

– Akkor nem ismertük volna meg a garantált profit fogalmát sem, amelyről korábban az autópálya-építéseknél, legutóbb pedig az áramvásárlásokkal kapcsolatosan hallott a társadalom?

– Még a banki szektorban dolgoztam, amikor arról folyt a szó, hogy külföldi befektetők érdeklődnek bizonyos magyar újságok iránt. És hogy ez milyen jó dolog, mondták. Csak egyetlen követelésük van a külföldieknek, az, hogy adjunk nekik úgynevezett hozamgaranciát. Azaz biztos lehessen a profitjában a befektető. Sőt garantáljuk azt is, ha a külföldi cég sikertelen lesz a magyar piacon, akkor a befektetett pénzét is fizesse vissza az állam, dollárban, kamatokkal együtt. Azt hittem, viccelnek.

– Érdekes a cseh példa. Már csak azért is, mert a hazai politikusok sokszor figyelmeztettek arra korábban, hogy a cseh vezetés a teljes összeomlás felé kormányozza az országot a privatizáció késleltetésével, óvatosságával… És ma jóval erősebbek, mint mi.

– Igen, ráadásul a cseh kuponrendszerrel kapcsolatosan is egy sor lesújtó és ironikus kritika jelent meg hazai liberális szerzőktől, noha az teljes mértékben bevált. A kuponrendszer mellett beengedték a külföldi tőkét is, ami viszont csak zöldmezős beruházásokba foghatott, vagy olyan nagy gazdasági egységeket vásárolhatott meg, amelyeket még részleteiben sem tudott volna megvenni a cseh nemzeti tőke. Az egyik ilyen nagyüzem a Skoda volt. Próbáltak ügyeskedni a németek, nem akarták teljesíteni például a Skoda tőkeemelésére vonatkozó cseh előírásokat. Prága viszont szigorúan vette a privatizációs szerződést és megrendszabályozta a Volkswagent. Kierőszakolta a német cégből a szerződésben vállalt tőkeemelést és modernizációt is. Ebből lett a Skoda Octavia, világszerte kedvelt, kényelmes és megbízható autó, afféle kerekeken guruló sikertörténet. Nemhogy az összeomlás maradt el Csehországban, hanem négyszer nagyobb bevételük keletkezett a privatizációból, mint nekünk.

– Ma Magyarországon körülbelül tíz százalékra zsugorodott az állami vagyon mértéke. Nyugaton ez harminc százalék…

– Ami az arányokat illeti, nincs aranyszabály. A legtöbb nyugati országban azonban a vagyon valamivel több mint 50 százaléka van csak magánkézben. S ezen belül is a nemzeti tőke képezi a nagyobb részt. Magyarország nagy gondja viszont most éppen az, hogy az exportunk 80-90 százalékát a nálunk tevékenykedő külföldi cégek és vállalkozások termelik meg és bonyolítják le. Ez is a külföldieket előnyben részesítő privatizációnak köszönhető. A hasznot persze kiviszik. Növekszik az exportteljesítményünk, de valójában alig jut nekünk ebből valami. Sajnos azt is ki kell jelentenem, hogy az 1989-es és a mai jövedelmek értéke azonos szinten áll, tehát csak a tulajdon szerkezete alakult át nálunk, de nem lettünk gazdagabbak.

– Vannak olyan stratégiai szereppel bíró területek is, például az energiaipar, amelynek az eladása teljes kiszolgáltatottságba sodorhatja az országot…

– A gázágazat az egyik legjobb példa erre. Ezen a területen folyamatosan konzerváltuk az Oroszországtól való függőségünket, nemrég pedig a külföldi EON kezébe adtunk mindent. Most elvileg bármilyen idegen gazdasági és politika követelésnek eleget kell tennünk, különben elzárják a csapot. Ugyanez vonatkozik az olajellátásunkra is. Mindeközben esze ágában sincs a kormánynak, hogy fejlessze az alternatív energiatermelést, ami sok áldása mellett egyben a függetlenségünket is biztosíthatná. A szomszédos Ausztriában vannak városok, például Linz vagy Güssing (Németújvár), amelyek teljes egészében alternatív energiaforrásokból látják el magukat. Szélkerekek, bioerőművek, egyebek. Atomerőmű nincs az országban. Nálunk viszont minden a feje tetején áll. Hangos készülődés folyik például, mert gáztárolókat akar építeni az állam. Minek? Hogy a külföldi szolgáltatónak könnyebb legyen a dolga?

– Vannak területek, ahol megsemmisítő károkat okozott a privatizáció. Szinte teljes mértékben külföldi kezekbe került a magyar élelmiszeripar és ez megrengette a magyar gazdatársadalmat. Visszaszerezheti-e valaha az ország az itt elvesztett értékeket?

– Nem engedték be a feldolgozóipar terepére a kárpótlási jegyeket, az üzemeket külföldi befektetőknek adták el. Nemsokára kiderült azonban, hogy a legtöbb befektető csak a piacot akarta megszerezni, ezért hamarosan leépítette a magyarországi vállalatát, ennek következtében pedig rohamosan csökkenni kezdett a magyar agrárium termelése is. Tudni kell viszont, hogy mindenütt nyereséges a mezőgazdaság, ahol a feldolgozóipart a termelők tartják a kezükben. A legjobb példa erre Izrael vagy Dánia. Itt egy láncban van a termelés, a feldolgozás, a kereskedelem, sőt a finanszírozó szervezet, azaz a bank is. Így megélhet egy-egy családi gazdaság akár 20-25 hektárból is, míg Magyarországon még 200 hektár is kevés ehhez. Visszaszerzés helyett inkább újra kell építenünk mindent.

– Az MSZP még nem fejezte be a privatizációt, nem húzta le ennek a teljes hasznát. Nyilván ezért is akarja még négy évvel meghosszabbítani mandátumát a kormány…

– A választási törvény egymillió forintot enged költeni képviselői kerületenként a kampányban. Ha a plakátokat, hirdetéseket, CD-ket, miegymást összeszámoljuk, akkor az MSZP ennél már jóval többet költött. Sajnost ezt nem ellenőrzi senki. Pedig óriási a tét. Ha győz az MSZP a választásokon, akkor ez a magyar kis- és középvállalkozások elhanyagolását, a multinacionális cégek alázatos támogatását, a magyar vidék tönkretételét, a termőföld korlátlan áruba bocsátását jelentené. A komprádorok, vagyis az MSZP-s helytartók pedig magabiztosabbak lennének, mint valaha. Jópofa kis dél-amerikai állammá válnánk itt Európa közepén.

– Ha már Dél-Amerika: az autópálya-építés olyan kartellszerűen működik a szocialisták vezetése alatt Magyarországon, mint odaát a kokainbárók szövetsége.

– A szocialisták tudják, a privatizálandó vagyon elfogyott, de a jövőt is el lehet adni, s levenni belőle a járandóságukat. A világ legdrágább autópályáit építjük, noha építhetnénk talán a legolcsóbbakat is, ugyanabban a minőségben. Az EU kohéziós alapja kifejezetten infrastruktúra fejlesztésre szól. Mi nem vesszük igénybe, még akkor sem, ha ezáltal 50-70 százalékkal olcsóbban építhetnénk a pályáinkat.

– Ez megdöbbentő…

– Olyan gyakorlat alakult ki Magyarországon, amely nem a pályaépítési költségajánlatokat, hanem a koncessziós szerződéseket versenyezteti. A koncesszor tehát nem arra ad ajánlatot, hogy mennyiért építi meg az autópályát, hanem arra, hogy mennyiért veszi meg a pályaépítés és üzemeltetés jogát, azaz a koncessziót. A nyertesnek ettől fogva szabad a keze, ő szerzi meg a finanszírozást, attól, akitől akarja és azzal építteti meg az utat, akivel akarja. Az út elkészülte után viszont az állam a koncesszió időtartamára (25-30) évre elkötelezi magát, azaz fizet mint a „katonatiszt”. Ha a 30 év alatt kifizetett díjakat vesszük alapul, akkor ez a világ legdrágább hitele. Hogy aztán milyen sikerdíjak, valamint egyéni és csoportjellegű háttér-megállapodások húzódnak e kelevény mögött, azt az olvasó fantáziájára bízom. Ezzel az úgynevezett PPP-eljárással azonban nem tudjuk felhasználni az EU kohéziós alapjának pénzeit, azok tehát Brüsszelben maradnak, ez persze senkit nem érdekel a jelenlegi vezetésből. Csak az EU szabályainak megfelelő, teljesen nyílt nemzetközi versenyeztetési eljárásban lehetne felhasználni őket, de mivel Brüsszel nyomon követi a kohéziós pénzek sorsát, nem lehet azokba csak úgy belenyúlkálni, mint egy mézesbödönbe. A kormány tehát marad a méregdrága pályaépítésnél.

– Mire használná a polgári oldal azt 22 milliárd eurós összeget, ami kohéziós támogatás címén érkezik Magyarországra Brüsszelből az elkövetkezendő hét évben?

– Elsősorban a kis- és középvállalkozások, valamint az infrastruktúra fejlesztésére. Ráadásul e tőke fedezetével olyan gazdasági, pénzügyi stratégiát építhetne föl, amelyben csökkenthetné az adókat és az egyéb terheket.

– Adócsökkentés? A szocialisták most azt mondják ez az ő találmányuk, Horn Gyula volt az, aki elsőként csökkentette a társasági adót.

– Ugyan kérem! Szabó Iván, a Boross-kormány pénzügyminisztere csökkentette először a társasági adót 32 százalékról 16 százalékra. És persze azt is ő fedezte föl, hogy a csökkentés következtében kétszer annyi bevétel folyt be ezen a téren az állam kasszájába. Különben egy évvel ezelőtt Szlovákia is csökkentette az adóit, s Pozsony is jelentős többletbevételre tett szert. Az ottani csökkentés egyébként csábítja a magyar vállalkozásokat is, sajnos több cég átköltözött már Szlovákiába. Sokan már nemcsak az esküvőt, de a keresztelőt is külföldön tartják emiatt, hogy a ruhavásárlásról, s egyebekről ne is beszéljek. Az adókból is látszik, mennyire mohó a magyar állam, a kötelességeit viszont nem teljesíti. Azaz maga mutatja meg, hogyan kell csibésznek lenni. A polgárai pedig követik a példát, akiknek nem is tehet szemrehányást ezért. Úgyhogy az az új gazdasági rendszer, amelyről Orbán Viktor beszél, nemcsak piaci, pénzügyi és foglalkoztatási reformokat ígér, de a magyarság gondolkodását is meg akarja változtatni.

Sinkovics Ferenc