A tiltás ellenére tovább pusztítják a bálnákat

A „dübörgő gazdaság” melléktermékeként szerte a világon katasztrófákat idéz elő a környezetpusztítás. A jelennek élő, minél nagyobb profitot besöprő multinacionális cégeket, de még a gazdagabb országokat sem nagyon érdekli, hogy élőlények tűnnek el örökre, egyre szegényesebbé téve a valaha oly változatos, színpompás természetet. A környezet védelmére még mindig lassan „mozdulnak rá” az ebben illetékesek, de léteznek üdítő kivételek is: életbe lépett a Kárpátok növény- és állatvilágának védelméről szóló egyezmény. Hazai hír: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a tövisszúró gébicset választotta az év madarának. Mindeközben a hatóságok tudtával japán bálnavadászok tizedelik a veszélyeztetett tengeri emlősöket.

A japán bálnavadászok már jó ideje szembemenetelnek a törvényekkel. Különböző álfeladatok mögé bújva folytatják öldöklésüket. A Nemzetközi Bálnavadászati Tanács 1986 óta tiltja a veszélyeztetett bálnafajok vadászatát, de Japán, Norvégia és Izland igyekeznek rést ütni a rendeleten. Mivel a bálnavadászati tanács kutatási céllal engedélyezi bizonyos keretek között a vadászatot, minden évben több száz csukabálnát ölnek le úgymond „tudományos” céllal, hogy aztán a bálnahús megjelenjen az éttermek és szusibárok étlapján.

A japán bálnavadász flotta még 2005 novemberében hagyta el a kikötőket a JARPA-2 fedőnevű „kutatóprogram” keretében: céljuk 935 csukabálna és 10 barázdásbálna levadászása. Japán ragaszkodik a vadászathoz, mondván, az állatok kifogása elengedhetetlen ahhoz, hogy megfigyeljék a sarki vizek ökoszisztémáját és a bálnafajok közti versengést. A környezetvédők szerint a kutatási cél csak mese, a vadászat a bálnák húsáért folyik. Karácsony napján megdöbbentő fordulatot vett a „bálnakutatás” az Antarktisz térségében. A feldolgozóüzemként is működő hatalmas bálnavadászhajók egyike súlyosan megsértette a nemzetközi hajóközlekedés szabályait, veszélyeztetve ezzel a fegyvertelen Farley Mowat hajót, amely 43 önkéntessel a fedélzetén érkezett a térségbe, hogy megnehezítse a bálnák elpusztítását. Csak a kapitány jelenlétén múlt, hogy nem történt végzetes baleset, miközben az óriási bálnavadász hajó oldalán ott díszelgett a hamis „Research” felirat.

Az említett három legnagyobb bálnavadász ország által okozott kár felbecsülhetetlen, hiszen az elejtésre kerülő állatok a különösen veszélyeztetett fajokból kerülnek ki, például a csukabálnák, óriási ámbráscetek, trópusi bálnák és a Földön már csak néhány száz egyedet számláló szürke bálnák közül.

Évtizedek óta tudják a kutatók, hogy igen nagy bajban vannak a világ kétéltűállományai. Egy 2004-ben végzett általános felmérés szerint a békák, a foltos kétéltűek és a lábatlan kétéltűek mintegy 5700 fajának egyharmada veszélyeztetett, 170 pedig már kihalt. Fő ok az élőhelyek megszűnése, ám erős a gyanú, hogy egy bizonyos gombafertőzés is csökkenti az állományt. A pusztulás mértékét némely kutató a dinoszauruszok kihalásához méri, pedig az sem hozott jót. Közismert, hogy a kétéltűek megmaradása vízhez kötött, mivel egyedfejlődésük első szakasza vízben zajlik, de később is szükségük van párás levegőre. A fajok rohamos pusztulása sok kutató szerint olyan környezeti ártalmat jelent, amelynek hatását még nem ismerjük. A békamentesítés hazánkban is program, amelyre a szaporodási időszakban önkéntesek is jelentkezhetnek, különösen azokon a vidékeken, ahol forgalmas utak keresztezik a békák vándorlását.

Életbe lépett a Kárpátok növény- és állatvilágát védő nemzetközi egyezmény. Végre egy olyan nemzetközi szabályzat, amely hazánkat is érinti. A Kárpátok védelméről szóló megállapodás még a 2002. esztendőben körvonalazódott; azt az évet az ENSZ a hegyek nemzetközi évének nyilvánította. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának igazgatója – Klaus Toepfer – kulcsszerepet játszott a megállapodás tető alá hozásában. Az ésszerű erdőgazdálkodást, valamint a Kárpátok hegyeiben élő különleges növény- és állatfajok védelmét szolgáló egyezményt még 2003-ban írta alá a régió hét országa: Magyarország, Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Lengyelország, Románia, valamint Szerbia-Montenegró. Az aláírók két éve abban állapodtak meg, hogy a megállapodás akkor is hatályossá válik, ha a hét ország közül legalább négy ratifikálja. Ez megtörtént, negyedikként hazánk hagyta jóvá, így az egyezmény hatályos.

A természetvédők szerint a Kárpátok Európa legnagyobb őserdeje; menedéket nyújt barnamedvéknek, bölényeknek, hiúzoknak, farkasoknak és kétszáz olyan növénynek, amelyek csak abban a régióban élnek. Ez a sokszínűség az ott élő tizennyolcmillió ember kulturális öröksége, ami a csodálatos tájat illeti. Az egyezmény figyelembe veszi az erdőgazdálkodáshoz, a bányászathoz és a turizmushoz való jogot, de ezek nem érvényesíthetők a környezet kárára. A megállapodás részesei az idén júniusban tartják meg első találkozásukat, ahol elfogadnak egy közös munkaprogramot.

Máris örömteli eseményről számolnak be a vadászok: 2005 novemberében a Duna-Ipoly Nemzeti Park természetvédelmi őre friss hiúznyomra talált. Tíz éve ez az első hiúznyom a Börzsönyben. Az állandó állomány csak néhány egyedet számlál, a Zemplén-hegységben, az Aggteleki-karszton és a Mátrában. Magyarországon a hiúz fokozottan védett faj, 1970-ben a farkassal együtt jelent meg az Északi-középhegységben; a szlovákiaiak nagyobb állományból vándoroltak át. A kutatók remélik, hogy hamarosan elterjednek az egész Kárpát-régióban, bár az orvvadászok erősen fenyegetik a ritka hazai ragadozók életét.

A Kárpátok védelméről szóló egyezményhez hasonló készülhet Európában a balkáni országok részvételével, a Kaukázus és Ázsiában a Himalája, Dél-Amerikában pedig az Andok országai számára, amíg nem késő.

Az elmúlt év madarává a parlagi sast választották hazánkban, de ezt a fajtát védő program már több éve fut európai uniós támogatással. Ez a gondoskodás azt eredményezte, hogy a világszerte veszélyeztetett faj a nyolcvanas évekbeli 20 párról mára 75 párra emelkedett. Két éve a házi rozsdafarkú viselte „az év madara” kitüntető címet, előtte a sárgarigó és a bíbic. A Magyar Madártani Egyesület a 2006. év madarává a tövisszúró gébicset választotta, amely ugyancsak bizonytalan jövőjű madara Európának.

Számos nyugat-európai országban a hetvenes évektől meginduló intenzív mezőgazdasági művelés hatására drasztikusan lecsökkent az állomány. Angliából szinte teljesen eltűntek, szerencsés években észlelnek még egy-két párt, Hollandiában 150-200 párra tehető számuk, amelyeket szigorú intézkedéssel védenek. Magyarországon még igen jelentős az állomány, mintegy 600 ezer párat tartanak nyilván; ez az európai állomány 30 százaléka. Az EU földalapú agrártámogatása sajnos nagyban hozzájárul az élőhelyük megszűnéséhez, a vegyszerezéssel pedig a gébicsek és más madarak rovartápláléka is lassan elfogy. A fészkelőhelyeket, bokrokat, fasorokat sövényeket is jobbára kiirtották.

A tövisszúró gébics (lanius collurio) mintegy 18 cm hosszú, nyáron a neki megfelelő helyeken gyakori. A hím háta gesztenyebarna, feje teteje és tarkója finom világosszürke, fehér testalja enyhén rózsaszínű, pofacsíkja mély sötétfekete. A tojó színe egyszerűbb, barnás. Tipikus vártamadár, valamilyen kiemelkedő helyről les a zsákmányra, majd célbiztosan szerzi meg. Rovarokat, kisebb gyíkokat, fiatal békákat, madárfiókát, sőt egeret is elkap. Csőrük kampós, zsákmányát gyakran fölszúrja valami kiálló ágra vagy akár szögesdrótra. Ezzel nemcsak elraktározza, föl is darabolja zsákmányát.

Későn, április utolsó, május első hetében Afrika felől érkeznek hazánkba. Májusban költenek, a fészket bokrokra rakják, 5-7 tojást tojnak. Őszi vonulásuk augusztusban indul, először az öregek kelnek útra, aztán a fiatalok; utóbbiak néha még októberben is láthatók-hallhatók. Gyakorlati védelmüket elsősorban élőhelyük biztosítása, a bokorsávok védelme jelenti.

(hankó)