Kíváncsi voltam az elődeimre, ezért családfakutatást végeztem, sikerült is visszamennem az 1800-as évek elejéig. Kiderült, hogy már akkor itt tevékenykedtek a felmenőim, Mezőkövesdnek ezen a részén.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Jó helynek számított ez a városon belül?

– Ez volt a város széle. Néprajzi ismereteimből tudom, hogy itt az úgynevezett kétbeltelkes építés volt jellemző, ami azt jelenti, hogy ahol laktak, nem volt elég hely az állatoknak, ezért itt alakítottak ki még egy telket nekik. Ez a rész még belterület volt, nem a határ. Az anyai ág az 1700-as évek elején került ide Kassa környékéről, Szesztáról. Pár éve elmentünk megnézni családommal és édesanyámmal, tiszta magyar falu most is. A polgármester szívesen fogadott, és beavatott a település múltjába. Erről az ágról szájhagyomány útján fennmaradt, hogy itt, ahol most lakom, százférőhelyes lóistállójuk volt, bértartásban neveltek lovakat. Ezt a mintegy száz lovat az 1849-es kápolnai csatához igénybe vette a honvédsereg. Az istálló még az én gyerekkoromban is itt állott, az ötvenes években. Szomorú története, hogy Guba nagyapám a II. világháború utolsó hetében az állatoktól kifelé jövet kapott szilánkot, és pár nap múlva belehalt. A háborús körülmények miatt a papon kívül csak nagymamám állt a sírja mellett, el nem mondható érzés lehetett a lelkében. Attól kezdve egyedül nevelte a hat gyereket. Asszony létére szántott az egyetlen megmaradt lóval, ha kellett, kaszált, gyűjtött, dolgozott keményen.

– Az ön gyerekkora milyen volt?

– Akkor még sok állatot tartott mindenki, reggelenként négy nyájat és két csordát hajtottak el az utcánkban – arra ébredtünk. Bugyborékos esők estek, mezítláb rohangáltunk a vízben. A családokban több nemzedék élt együtt, így ismerhettem meg olyan szokásokat, hagyományt, amelyet ma már nem tartanak. Az öregek elbeszélései, a régi történetek is mindig érdekeltek. Innen tudom, hogy amikor egy legény udvarolt a szomszéd utcába, csak lopva mehetett át, különben a másik utca legényei megverték. Nagy verekedések voltak, nem múlt el húsvét halál nélkül. Ha véletlenül mégis, arra azt mondták, ez nem is volt igazi húsvét. Ez amolyan matyó virtuskodás volt. Akkoriban még hordták a gazdag matyó viseletet, de már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján lassan kivetkőztek. Előbb az emberek, aztán az asszonyok is.

– Az apai ágról mit gyűjtött össze?

– Apai nagyapám mindig igyekezett öszszefogni a családot, mindenkit szeretett és tisztelt. Csak jó emlékeim maradtak róla. Hét évig volt katona. Az első világháború kezdetén gyomorlövést kapott, hadifogságba esett, 1920-ban tért haza. Megvan az elbocsátó levele, Irkutszkban kelt.

– Az Szibériában van.

– Bizony. Egyszer kíváncsi voltam, milyen messze is van valójában, rátettem a földgömbre a körzőt, kinyitottam Irkutszkig, és húztam egy kört. Délen lement egészen egyenlítői Afrikáig, nyugaton Kanadáig. Öt évig élt ilyen messze a hazájától, kilenc-tízezer kilométer távolságban. Hihetetlen nagy az az Oroszország… Miután hazajött, nehezen épült fel, sokat küzdött, amíg rendbe jött. Mikor végre összeszedte magát, eladott itt mindent és Miskolc környékén vett egy tanyát a jobb élet reményében. Rengeteg munkával lassanként összevásároltak 41 hold földet. Onnan a Rákosi-rendszerben szó szerint úgy rugdosták ki őket, minden papír nélkül. Szüleim igen nehezen éltek, amit gyerekkoromban éreztem is, mert bizony a többi gyereknek meg-megkerült az a zsíros kenyér cukorral, nekem ritkán. Még a villanyt sem tudtuk bevezetni az ötvenes évek végén, pedig itt már majdnem mindenkinek bent volt. A szegénység ellenére jó gyerekkorom volt, nem olyan ingerszegény, mint a mostaniaknak. Akkor nem sejtettem, hogy a politika beszivároghat a mi gyerek életünkbe is, mert például a magyartanár, akármilyen jól feleltem, rossz jegyet adott, mert jártam ministrálni. Kegyetlen dolog ez egy gyerekkel szemben, és akkor nem is tudtam, hogy ez az oka, csak felnőtt fejjel jöttem rá. Édesapámék sohasem beszéltek politikáról, annyira meg voltak félemlítve. Őt elvitték munkaszolgálatra az ötvenes években, de ezekről a dolgokról annyira hallgatott, hogy csak egy-két évvel a halála előtt nyílt meg – 1998-ban veszítettük el.

– Tovább tanulhatott?

– A tanárok lebeszélték a szüleimet, hogy gimnáziumba adjanak, és ezt ők komolyan is vették, így aztán csak felnőtt fejjel szereztem diplomát. Mezőgazdasági gépszerelőnek adtak, de második év után ezt a szakmát egy tollvonással megszüntették, ezért általános lakatosként szabadultam fel. Nem dolgoztam egy percet sem ebben a szakmában, elmentem autószerelőnek, aztán leérettségiztem, úgy kerültem a Volánhoz gépkocsivezetőnek. Ott megvolt a rangsor: billentsen kezdte az ember, aztán apránként eljutott a buszig. Nagyon szerettem volna tovább tanulni, de a forgalomvezető azt mondta, csak akkor lehet, ha olyan beosztásban vagyok. Olyan beosztásba meg csak úgy kerülhetek, ha megvan a végzettségem. Ügyesen kitalálták. Ha beléptem volna a pártba, ez mindjárt megoldódott volna. Viszont pár hónap múlva egy barátom felhívott a vállalaton belüli közúti ellenőrzési osztályról, hogy átmehetek oda, onnan engednek tovább tanulni. Életem legszebb négy évét töltöttem ott. Forgalombiztonsági előadó voltam.

– Az mit csinál?

– Sokféle feladata van a gépjárművek műszaki ellenőrzésétől a létesíteni kívánt új buszmegállók forgalombiztonsági bejárásáig. Aztán ott van a balesetvizsgálás – az mindig az igazság keresése. Sokat tanultam belőle. Az utolsó munkám egy miskolci négysávos útkereszteződés forgalmi rendjének meghatározása volt, ebben persze sokan vettünk részt, különböző hatóságok emberei, mai napig is aszerint működik. Közben elvégeztem a győri távközlési és műszaki főiskolát, de még, hogy a keresetemet kicsit kipótoljam, gépjárművezető szakoktató lettem másodállásban, majdnem tíz évig tartott. Később garázsmester lettem, azt is szerettem. 1989. április 4-én eljöttem a cégtől, az volt számomra az igazi felszabadulás.

– Ha jól számolom, ez már harminchat éves korában történt, és a fához még hozzá sem szagolt. Hogyan lett a következő tíz évben egy sor kitüntetése, köztük a Népi Iparművész cím, vagy az Ezredforduló Kézműves Remekei különdíj? Egyáltalán, mért jutott eszébe a fa?

– Meg kellett éljünk valamiből. Bérfűrészelő lettem felsőfokú végzettséggel. Tetőszerkezeteknek való anyagot fűrészeltem két éven át. Közben műszaki ismereteimet felhasználva elkezdtem faipari gépeket készíteni, és egy négyfejes gyalugéppel lambériagyártásba fogtam.

– Még mindig nem ott tartunk, ahol szeretném. Mára szebbnél szebb oromfalak, díszkutak, tornácok, kerítések, kapuk őrzik a keze nyomát. Most már tényleg mondja meg, mi vitte rá, hogy faragjon!

– Nem elégített ki a lambériagyártás. Valami motoszkált bennem, gondolkoztam, mit kéne, és a véletlen segítségemre sietett. Észrevettem, hogy a házak oromfalán, tehát a nyeregtető egyik végén érdekes kialakítású fadíszek vannak. Az egyik legszebbet alaposan megfigyeltem, lerajzoltam, és attól kezdve egyre jobban érdekelt, kutatni kezdtem. Bementem először itt a Matyó Múzeumba, aztán Miskolcon a Herman Ottó Múzeumba, ott Fügedi Márta néprajztudós segített, Isten nyugosztalja szegényt, nagy tudású néprajzos volt, legtöbbet neki köszönhettem. Szépen fel van gyűjtve a kiegyezéstől Trianonig épített házakon lévő összes díszítés.

– Miért csak azt a fél évszázadot gyűjtötték?

– Mert sem előtte, sem utána nem készültek ilyen faragások – illetve ezek többsége nem is faragás, hanem fűrészelés -, ami készült, az is döntően a századforduló utáni. Sokat kutattam és gyűjtöttem én is a környéken, négy évet töltöttem ezzel. Mezőkövesd Mátyás királytól kapta a szabad királyi város rangot 1464-ben, tehát már korán jelentős helynek számított, amiben biztos benne van a matyóság fontossága is. A néprajztudomány igazából nem tud hova tenni minket, jobb híján besorolnak a palócokhoz, talán nem is alaptalanul, de nyilvánvaló, hogy nem teljesen ugyanaz a két népcsoport. A matyók az összes tárgyukat díszítették, az egyiket jobban, a másikat kevésbé. Ez nekem azt jelzi, hogy sok gondolkodni való idejük volt. Nem úgy éltek, mint ma élünk, ilyen kapkodva. Például amikor egy kapu elkészült, a módosabb gazdák tort ültek rá. Régen az a tudás, ami nekem megvan, vagy a fazekas barátomnak, vagy a kovácsolt vasakat készítő ismerősömnek, általános volt. Csak lassan elmerült, és akik még őrizzük, azokat ma népi iparművészeknek hívják, pedig csak olyanok vagyunk, mint a régi átlagember. Idáig süllyedt a világ. Régen nem voltak szellemileg gyötrött emberek, mint manapság. Súlyos lelki beteg ez az ország, és ebben a sajtónak nagy bűne van. Nekem beszél a becsületről egy olyan politikus, aki gazember módjára jutott a pénzéhez? Nekem ne beszéljen, nekem édesapám megtanította, hogy mi a becsület!

– Mekkora „Matyóország”?

– Négy településen élnek matyók, ebből a néprajzosok hármat ismernek el: Mezőkövesd, Tard, Szentistván. Én azt mondom, van egy negyedik is, Dolya. A Partiumban van, románul Doleának hívják. Úgy jött létre, hogy a múlt század elején, mikor divat volt a kivándorlás, egy hirdetés alapján elindult egy család, tizenhatan, megnézni azt a területet Margitta és Berettyószéplak között. Kút is volt rajta, tele vízzel, gondolták, jó lesz, odamentek lakni. Még néhány család követte őket, körülbelül százan alapították meg az új falut, azonban hamar kiderült, hogy ott nincs víz, soha nem is volt, az ingatlanspekuláns telehordta a kiásatott száraz kutat vízzel, így szedte rá őket. Keservesen éltek, de visszajönni már nem volt pénzük.

– Ha ön nem élesztette volna újjá a magyar népművészetnek ezt a darabját, ma csak a néhány megmaradt évszázados díszt nézhetnénk?

– Valószínűleg igen. Ezzel nem foglalkozott más rajtam kívül, de hamar népszerű lett. Ma százötven zsűrizett termékem van szerte a városban, de azon kívül is, Németországban, Franciaországban, Partiumban, Erdélyben, Ausztriában is. Egyre több ház gazdája kap kedvet, hogy a hagyományt őrizze. De ahhoz, hogy a kultúra éljen, az ember alkothasson, kiszámítható gazdaság, tisztességes politika kell. Hogy a magyar végre magyar lehessen, s ne nyomorítsa meg lelkét a félelem, a gyűlölet, a hazudozás, az idegen pártideológia. Bízom benne, hogy egy változás helyére teszi még a dolgainkat, hogy ne legyen szégyen magyarnak lenni.