– Hány éves volt, amikor először gondolt rá, hogy orvos lesz?

– Mindig olyan kis helyes, jó tanuló kislányka voltam, a szüleim büszkesége. Érdekes, hogy már nagyon korán pontosan tudtam, hogy orvos szeretnék lenni. Ezt az elhatározásomat édesapám – aki igen erős egyéniség volt, elvárásai nagyon hatottak rám – teljes szívével támogatta, hiszen egy ilyen „szépokos” kislánynak doktor néninek kell lenni, mert az nagyon szép pálya, és különben is nekem való. Ebben a szerepben éltem már gyerekkoromban is: gyógyítottam a macikámat meg a babáimat. De komolyra fordítva a szót, mindig erős vágy élt bennem, hogy segítsek az embereken, és már akkor is úgy gondoltam, hogy az orvos az, aki legtöbbet tud tenni. Gimnáziumban már tudatosan készültem a pályára, biológiából, kémiából sokkal több mindent elolvastam, mint ami az ötöshöz kellett. Bár a történelem és a magyar is nagyon érdekelt, azonkívül elég jól sportoltam, mégis tudatosan lemondtam arról, hogy ezeken a területeken menjek tovább.

– Az egyetemen is megmaradt a kitűnő eredménye?

– Nem, bár dicsérettel végeztem, de nem summa cum laude, mert a kórbonctan és a kórszövettan nemigen vonzottak. Ezek a tárgyak túl véresek voltak nekem. Emlékszem, hogy fizikai fájdalmakat keltett bennem, amikor láttam gyakorlaton a szétszedett emberi testet, amikor a beleket hegedültük, meg az agyvelőt szedtük szét. Furcsa, hogy anatómia gyakorlaton ez nem jelentett gondot, mert ott csak testrészekkel dolgoztunk, de egy egész embert látni szétszedve, az én lelkemnek sok volt. Amikor már a klinikai tárgyakat kezdtük tanulni, a belgyógyászatot, nagy örömmel tanultam újra.

– Miért vonzotta a belgyógyászat?

– Mert az az egész emberrel foglalkozik, nem csak egy szűk területen mozog, és engem mindig a teljes ember érdekelt, és mindig élt bennem képesség, hogy meglássam az egészben a lényeget. A belgyógyászat kezdettől a szívem csücske volt. Az orosházi kórház belgyógyászati osztályára kerültem, a kardiológiára, és ez a szűkebb szakterület, hogy stílszerű legyek, azonnal szíven ütött.

– Fordíthatjuk ezt a szakkifejezést szívgyógyászatnak?

– Igen, ez szép elnevezés lenne. Miután a belgyógyász szakvizsgát is, a kardiológusit is letettem, férjem kérésére, aki Zircről származik és hiányoztak neki a hegyek itt a sík vidéken, elköltöztünk Dunántúlra. A balatonfüredi szívkórházban kezdtem dolgozni, amit ideálisnak gondolna az ember, de nekem annyira hiányzott ez a táj, hogy csak fél évet bírtam ki ott. Néha vizit közben néztem ki az ablakon, látszott a Balaton, gyönyörű volt, mégis folyton hazavágytam. Az osztályvezető főorvos kérdezte is, hogy mi nem lehet szép az itteni tájban, ő ezt nem érti. Én sem értettem, csak azt vettem észre, hogy napról napra szomorúbb vagyok és egyre inkább erősödik bennem az elhatározás, hogy haza fogok jönni. Itt vannak a gyökereim, a szüleim, a barátaim, itt van a nyomorúságom, a szegénységem, az örömeim és mindenem, amit a tájjal együtt itt hagytam. Így kerültem Mezőkovácsházára, ebbe a rendelőintézetbe, ahol azóta is dolgozom. Ahogy belegondolok, nem lehetett ez véletlen, hiszen csak itt teljesedhettem ki, kezdettől önálló szakrendelést vezetek, és hamarosan én lettem a rendelőintézet ügyvezető igazgatója.

– Hogyan került a politika közelébe?

– 1999-ben beléptem a Fideszbe, mert a közvélemény-kutatások szerint csökkent a népszerűsége, és valahogy úgy éreztem, hogy amivel tudom, erősítenem, segítenem kellene a helyi Fidesz-szervezetet, mert azt tapasztaltam, hogy az a kormány, minden hibájával együtt is alapvetően jó felé vitte az ország szekerét. Az volt az első kormány, amelyik valóban olyan értékek mentén politizált, amelyek az én értékeim is. A szülőföld szeretete, a családom, a munkám, az istenhit. Most az európai parlamenti választások előtt kineveztek választókerületi elnöknek, tulajdonképpen hamarabb eldöntötték ezt, mint ahogy engem megkérdeztek.

– Miért mondott igent?

– Ez nagyon szegény környék. Az én betegköröm ezekből a nehéz sorsú emberekből kerül ki, velük élem az életemet nap mint nap, és miközben a szíveket gyógyítom, belelátok az életükbe. Őszintén beszélnek a gondjaikról, nemcsak a test bajaival kell foglalkoznom orvosként, és éppen ettől olyan szoros a kapcsolatunk – ez nagyon jó.

– Kiöntik a lelküket?

– Így van. Tudomást szerzek családi gondjaikról, anyagi bajaikról, mindenről, tehát nemcsak betegségükben, hanem azon túlmenően is mindenben kérnek tőlem tanácsot, és egyre inkább éreztem, ahogy az idő haladt előre, hogy orvosként csak bizonyos korlátok között tehetek értük. Felírhatok gyógyszereket, adhatok tanácsokat, hogy mit tegyenek vagy ne tegyenek az egészségük érdekében, ez mind jó és hasznos dolog, de egy határon túl az orvos lehetőségei véget érnek. A betegségek gyökerei, különösen a szív betegségei esetében beszélhetünk erről, bizonyos értelemben a társadalom bajaiba ereszkednek. A legkülönbözőbb élethelyzetek vezethetnek a rendelőmig. Ebben a társadalmi gyógyító munkában a politikus kezében vannak valódi eszközök. Békéscsabáról 13 éve járok át ide Mezőkovácsházára, mindennap ugyanabba a kátyúba szoktam belemenni a kocsimmal. Tizenhárom éve nem változott az emberek élete, sőt azt mondhatom, hogy még romlik is. Nincs ennek a vidéknek valós képviselete. Ma is két betegem jött hozzám vissza azzal, hogy doktornő, én ezeket a gyógyszereket nem tudom kiváltani, legyen szíves, gondoljon ki nekem valamit, ami még jó és ki is tudom fizetni. Naponta szembesülök ilyesmivel. Ilyenkor leülünk, elkezdünk beszélgetni és ma már a rendelési időm nagy részét az ilyen beszélgetések töltik ki, azon kell gondolkoznom, hogy melyik az az azonos hatástani csoportba tartozó gyógyszer, amelyikkel helyettesíteni tudnám az eredetileg felírtat, és még meg tudja venni. Szomorúan tapasztalom, hogy teljesen megváltoztak a gyógyítás feltételei, és nem jó irányba. Amikor az orvosi pályámat elkezdtem, volt a beteg, voltam én, meghallgattam őt, és csak azon kellett gondolkoznom, hogy mit tehetek a gyógyulása érdekében. Manapság ott tartunk, hogy belép hozzám a beteg, és én azon kezdek el gondolkozni, hogy egyfelől megfelelek-e a társadalombiztosítás elvárásainak, az ÁNTSZ elvárásainak, vajon nem teszek-e olyat, ami sérti a beteg jogait, tehát egész szemléletem, gondolkodásmódom védekezővé alakult. Olykor azt veszem észre, hogy már magamat védem mindezekkel szemben. Másfelől bevonult az üzlet az életünkbe, tehát gondolkodnom kell rajta, hogy ha ezt és ezt a vizsgálatot végzem el, akkor azért ennyi és ennyi pontot kapok, ha meg azt, azért amannyit, melyik fog több pénzt hozni a rendelőintézetnek. Ez is részévé vált az egészségügynek, erre is gondolnom kell, amikor döntök, hogy milyen segítséget adok valakinek. Ez így együtt nagyon rossz. Megzavarja az orvoslást, ennek a hivatásnak a nemes voltát megcsúfolja, és lehúzza egy alacsonyabb szintre. Fájdalmas ezt megélni.

– Ugorjunk egy kicsit előre! Mondjuk, hogy megválasztják képviselőnek, bekerül az Országgyűlésbe, gondolom, az egészségügyi bizottságban fog feladatot vállalni, ön elé kerül egy törvénytervezet. Korunk egyik nagy kérdése, hogy vajon a szolidaritás, az együttérzés elvére építsük-e a nagy társadalmi ellátórendszereket, az egészségügyet és nyugdíjrendszert, vagy pedig üzleti alapra. Hogyan látja, merrefelé kellene mozdulni?

– Egyértelműen úgy gondolom, hogy az együttérzés felé. Az, hogy manapság az üzlet is része az egészségügynek, bizonyos szűk területeken nem baj. Természetes, hogy a gazdaság is keretet szab a gyógyító munkának, hiszen az orvostudomány ma már olyan ütemben fejlődik, amit csak megfelelő anyagi háttérrel lehet követni, de természetellenes, ha az emberi életet pénzben mérjük. Számomra az élet megmentése a legfontosabb, erre esküdtem föl, ezért lettem orvos. Ha az egészségügyet üzleti alapokra helyeznénk, akkor nagyon széles réteg, valószínűleg több millió ember kiesne az ellátásból. Ez végzetesen megosztaná a társadalmat.

– Részben már ezt tapasztalhatjuk az előbb említett esetben, amikor valaki nem tudja megfizetni a legjobb gyógyszert.

– Így van, pontosan így van. Meg kell találni a megfelelő arányt. Nyilván vannak területek, ahol a magánosítás nem okoz gondot. Például ilyen a háziorvosok vagy a gyógyszerészek esete. Egészen pontosan meg lehet mondani, mikor nem lesz baj a magánosításból. Akkor, ha azok kezébe kerül az intézmény, akik dolgoznak benne, hiszen nekik nem céljuk, hogy minél több pénzt vegyenek ki, ők tisztes polgári életet szeretnének élni. Ami pénz ezen túl befolyik, azt pedig érdekük a betegellátás színvonalának emelésére fordítani. Ezeknek az embereknek az egészségügy, a gyógyítás az életük, a lételemük, azonkívül ne felejtsük el, hogy itt nem egy akármilyen szakmáról van szó, hanem, ha szabad így fogalmazni, egy nemes hivatásról, amelyet elkötelezett emberek folytatnak. Egy orvos csak akkor járhat jól a magánosítás után, ha mindent megtesz a betegéért, ezzel szemben egy befektető csak akkor járhat jól a magánosítás után, ha mindent kivesz az üzletből, amit csak lehet. A két érdek örök ellentétben áll egymással, tehát beteg és orvos kibékíthetetlenül szemben áll a befektetővel, akinek az egészségügybe való beengedése súlyos hiba lenne. Itt van a példa, a rendelőintézetünk, közösen működtetjük mi, benne dolgozó orvosok, azóta egyre jobb a műszerezettségünk, korábban az önkormányzat nem költött erre. Ellenpéldának mondhatnám a gyógyszerpiacra való befurakodási kísérletet, amikor erőltetni kezdték, hogy a benzinkutakon is lehessen gyógyszert árulni. Cinikus módon még azzal érveltek, hogy csak aszpirint és egyéb veszélytelen orvosságokat lehessen. Az aszpirin nagyon veszélyes gyógyszer. Honnan tudja azt egy benzinkutas, hogy például egy gyomorfekélyes betegnek nem lehet adni, mert gyomorvérzése lesz.

– Ha megválasztják, mi lesz a betegeivel?

– Hú, ez nagyon nehéz kérdés. Sok betegem fél is emiatt, olyanok is, akik rokonszenvvel fogadták, hogy politizálni kezdtem. Én magam is félnék attól, hogy csak politikával foglalkozzak, mert nagyon szeretem a szakmámat, de a tapasztalat azt mutatja, hogy össze lehet egyeztetni a kettőt, vannak erre példák a mai képviselők között. Ha belegondolok, nekem nem is lenne szükségem külön képviselői fogadóórára, hiszen mindennap rendelés közben találkozom az emberekkel, eddig is elmondták a gondjaikat, ezután is el fogják mondani, ennél jobb fogadóóra nem kell. Eddig csak orvosként tudtam rajtuk segíteni, most szeretnék ennél tágabb keretek között is.