A határ felett egy nagy csavarhúzó szelleme lebeg

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az elmúlt másfél évtizedben, ahogy mondani szokás, sokat fejlődött, de ahogy szintén szokás mondani, még mindig nem eleget. Magas a munkanélküliség. Nem véletlen, hogy az elmúlt években rengetegen kirándultak át tankolni, bevásárolni a határ túloldalára, Kárpátaljára, amelynek lakossága a legszegényebb Közép-Európában, így az árak elég alacsonyak. Jön és megy tehát a szegény magyar a még szegényebb magyarhoz és bevásárol. Ezt úgy hívják, csempészet. Enélkül ezek az emberek éhen halnának. Na, de ezt már Gyurcsány Ferenc nem tűrhette. És nyakukra küldte a csavarhúzós urológusokat.

A fővárosból körülbelül 330 kilométert autózva begördültünk a Tiszabecs-Tiszaújlak határállomásra. Őszintén elcsodálkozunk, mert a magyar oldalon hat kocsi áll előttünk, és mindegyikkel 2-3 perc alatt végeznek a határőrök. Az ukrán oldalon szintén kellemes meglepetésben van részünk. Normális tempó, európai hangnem. Igaz, ki kell tölteni egy kis cédulát a személyes adatokkal és az úti céllal, de ezzel három perc alatt végzünk, pláne, hogy az ukrán határőrök és vámosok is segítenek.

– Maguk nem értenek ukránul? – kérdezi segítőkészen az egyik ukrán határőr. – Mi tudunk magyarul.

– Magyarok? – kérdezzük.

– Azok vagyunk bizony, de Magyarország megtagadott minket – utal a hírhedt december 5-ére -, most meg a határátkelést is nehezítik. Mindkét állam polgáraival kitolnak.

Felpaprikázódunk egy kicsit a budapesti kormánypártokat emlegetve, mélyen egyetértünk, aztán padlógáz és irány az első település, Tiszaújlak. Na, legyintünk, ez a riport elúszott, nem kell itt olyan sokat várni. Íme a valóság milyen más. Tévedünk, de erre később.

– Nálunk nincs munkalehetőség. Néhányan dolgoznak csak a boltokban, a benzinkutaknál, a kocsmákban és az iskolában. A fiam novemberig a benzinturizmusból élt. Ő mindig csak kis tételekben gondolkozott – hallhatjuk M. L.-től. – De ennek is vége, így hárman két nyugdíjból élünk. Kérdés, meddig húzzuk ki így.

– A környező településeken is 90 százalékban magyarok élnek, akik többnyire szegények, és most még nehezebb, mint néhány hónappal ezelőtt – magyarázza S. S. – Pedig a sorozatos árvizek után végre fellélegezhettünk, és bíztunk a narancsos forradalomban. Persze az ukrajnai viszonyok egyáltalán nem egyértelműek most sem, mégis tapasztalható valamicske fejlődés. Nézzenek csak körül ebben a boltban, öt éve még nem láthattak ilyen választékot! Még Kucsmáék voltak az urak Kijevben, a magyarországiak már elkezdtek ide járni vásárolni. Sokan örültek ennek ideát, hiszen itt költik el a pénzüket, másrészt kicsit büszkék lehetünk végre arra, hogy milyen jók a csokoládéink, a sajtjaink, a söreink. De hogy mi lesz ezután, arról fogalmam sincs. Néha üres a határ, és aki gyalogosan jár, azt nem cseszegetik annyira. De sokszor eszméletlen állapotok uralkodnak a kocsisorok miatt. Az egész olyan megalázó! Mintha mind bűnözők lennénk.

Erről másnak is van véleménye.

– Nem tudom, mit keménykednek a magyarok. Minket, kárpátaljaiakat még jobban meg tudnak alázni, de a maguktól érkező fordulhat akár kétszer egy nap, mert annak sincs munkája, ráér – vág közbe egy bevásárló. – A csoki itt harmadannyiba kerül, mint odaát, a benzin meg alig a fele. Lehet, hogy fognak valamit a nagy ellenőrzésekkel, de az is biztos, hogy a gyerekeink még jobban elidegenednek a mostani Magyarországtól, úgyhogy máshová mennek majd dolgozni, Nyugatra vagy Kijevbe, Moszkvába. Nem tudom, miért kell ez Budapestnek. Egyre inkább elöregszik az anyaország, mi, határon túliak biztosítjuk már most is az utánpótlás egy részét. Aztán mi lesz, ha a gyerekeink máshová mennek, nem magyarba? Talán a többi nép jobb lesz majd a magyaroknak? – mondja ékes magyar nyelven, lelkében éktelen tudathasadással.

– Eddig legalább volt egy kis remény, hogy ha Magyarországon dolgoznak, akár legálisan, akár feketén, akkor egyik lábuk itt, a másik ott, tehát megmaradnak majd az unokák is magyarnak – mondja M. L. – Messzi idegenben azonban nem maradnak meg apáink nyelvén a gyerekek. Aki ott talál magának párt, annál egyértelmű lesz a helyzet, de az sem egyszerű, ha mindkét fiatal magyar, mert sem Nyugaton, sem a keleti szláv vidékeken nincs magyar iskola. Tolmács kell majd az unokáinkkal való beszédhez.

– Vagy elmegy valaki Pestre építkezésekre kubikolni, vagy olykor átvisz 3-4 karton cigit a vámon és túloldalt eladja – állítja S. S. – Üzemanyagot már nagyon bajos átvinni, mivel bevezették azt a szisztémát, hogy a magyar vámosok nézik a tankot, felírják a kilométeróra állását. Ha kiderül, hogy valaki eladott valamennyi üzemanyagot, akkor azonnal több tízezer forintnyi helyszíni bírságot kell fizetni. De ezzel csak a megélhetésükért küszködő kisembereket tudják eltántorítani egy ideig, a nagyhalak megvariálják a kilométerórákat és eleve több autóval dolgoztatnak, és egy csomó trükköt találnak ki. Nagyon el vagyunk keseredve, hogy a budapesti urak az eddigi megélhetési forrásuktól is megfosztják a kárpátaljai magyarok egy részét.

A kuruc hadak egykori hátországában tényleg nehéz az élet. Ha valakinek egyáltalán van munkahelye, előfordul, hogy csak 14 ezer forintnyi grivenyt kap havonként. Egy 30 éve a pályán lévő pedagógus 30 ezer forintnak megfelelő ukrán pénzt keres. Egy kiló sertéshús viszont átszámítva 1300 forintba kerül. Igaz, hogy Beregszászon egyre több hangulatos, békebeli házat újítanak fel, de ha kilátogatunk a patinás város központjában pulzáló piacra, akkor láthatjuk csak igazán, mennyi nyomorúságosan szegény ember él ezen a vidéken.

– Nem értem, mit akarnak a magyar hatóságok – legyint az ódon házban működő Szelena kávézóban egy középkorú hölgy. – Hányszor akarnak még megalázni minket? Először a maffiózókat kapják el, ne a kisembereket forgassák meg a porban!

Hasonló véleményen van Kovács Miklós is, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, akivel a magyar főiskola vendégházában találkozunk.

– A határon elfogadhatatlan módszerekkel fékezik a forgalmat – hangsúlyozza a KMKSZ elnöke. – Sokszor kinyittatják a csomagtartót, aztán a vámosok elmennek melegedni vagy étkezni, hogy fél óra múlva jöjjenek vissza. Egyértelmű, hogy fentről kiadták a parancsot: lassítani kell a forgalmat, nehogy már annyian átkeljenek az olcsó ukrán áruk miatt. Természetesen az okkal nem lehet vitatkozni, hiszen évi mintegy 20 milliárd forintra becsülik azt a veszteséget, amely az ukrán-magyar határ menti kereskedelemből adódik. Ebben egyesek szerint a csempészet csakúgy szerepet játszik, mint a legális bevásárlóturizmus.

Durva, amit a magyar hatóságok művelnek, de hatásos. Hiszen a 20 milliárdos veszteség egy bizonyos számú gépkocsi után keletkezik. Amennyiben ugyanazon időegység alatt ezt a gépkocsimennyiséget lecsökkentik az ötödére, akkor értelemszerűen jóval kisebb lesz a veszteség. Szóval logikus a módszer, de mindez az elemi erkölcsnek és mindenféle emberi jogi normának ellentmond. Ám azért kényszerül erre a magyar fél, mert ennél bonyolultabb dolgokra nem képes a magyar államapparátus, amely kevéssé hatékony, ráadásul egy része korrupt. Ugyanis ha mindenáron meg akarnák szüntetni a benzin- és cigarettacsempészetet, akkor azt nem ilyen módon kellene megpróbálni, hanem például úgy, hogy néhány jól képzett ellenőr vagy nyomozó feltérképezné, hová rakják le az árut, és így felgöngyölíthetnék az ügyeket. Elég lenne néhány raktárt lefoglalni, kiosztani a megfelelő büntetéseket az orgazdáknak, a cigarettaraktárosoknak és a fekete-benzinkutasoknak, aztán tisztázható, ki rakott le náluk árut, ezeket ki kellene tiltani, azokat a vámosokat pedig, akiknek a szolgálata alatt a csempészek átjöttek, komoly vizsgálatnak kéne kitenni, és indokolt esetben lecsukni, mondja a KMKSZ elnöke.

– Néhány ilyen akciónak komoly elrettentő hatása lenne a csempészekre és az orgazdákra nézve. Ami viszont most folyik, az igazolhatatlan. Azzal a céllal, amiért az egészet csinálják, nem vitatkozom, mert nem mondom, hogy a magyar hatóságok tűrjék meg a csempészetet. A magyar állam támogasson minket, kárpátaljai nemzettársakat alanyi alapon, amennyire tud, és számoljon le legelsősorban a nagy halakkal és a megvesztegethető vámosokkal. A határ magyar oldalán alkalmazott fűnyíró akciókkal azonban nem értünk egyet.

Kovács Miklós emlékeztetett arra, hogy ez ügyben nemrégiben a KMKSZ levelet intézett Gyurcsány Ferenchez, ám egyelőre nem kaptak választ. A kárpátaljai politikus szerint világos, hogy miről van szó: nagyon komoly rések mutatkoznak a magyar költségvetésben, így kell az a pár milliárd, amire ily módon lehet szert tenni.

Úgy döntünk, hazafelé az Asztély-

Beregsurány átkelőt választjuk, mivel Beregszászról azon keresztül vezet a legrövidebb út Budapestre. Már kezdünk örülni, hogy alig van kocsi az úton, és az ukrán oldalon is csupán néhány járgány áll előttünk. Ám ahogy gyorsan araszolunk előre, úgy ismerjük föl vesztünket, mivel kezd felderengeni a senki földjén kanyargó hosszú sor. Az ukránok ügyintézése európai, az előttünk álló hét kocsival együtt összesen 12 perc alatt átjutunk az ő oldalukon. De jön a feketeleves, az ukrán és a magyar határállomás közötti senki földjén való várakozás. Előrerohanunk az autók mellett, osztunk-szorzunk és fotós kollégámmal együtt megtippelünk egyórányi várakozást. Lesz belőle négy és fél óra… Hogyan? Erre akkor kapunk választ, amikor már csupán ötautónyira állunk az útlevél- és vámellenőrzéstől.

Az élmény több mint döbbenetes. A közvetlenül előttünk álló kocsikat egyenként fél órán át vizsgálják, de olyan tüzetesen, hogy a fehér kesztyűben kajtató vámosok leginkább egy ambiciózus urológusra emlékeztetnek. A közegek olykor egészen bebújnak az aktuális kocsiba. Vérlázító látni, ahogy a vámosok egy középkorú, jól szituált hölggyel levétetik a télikabátot és megmotozzák a fagyos hidegben.

Az sem növeli nemzeti büszkeségünket, hogy a vámosok minden autósnak adnak egy csavarhúzót: a megalázott tulajdonos azzal feszegesse le saját kocsija kárpitját. A szerencsétlen nép mit tehet, feszeget.

A Demokrata munkatársai a nemzetközi újságíró-igazolvány védelme mögé bújnak. Nem eredménytelenül. A csavarhúzós urológusok a keblükre ölelik lapunk munkatársait, és szívélyesen megkérdezik, ej, miért nem jövünk gyakrabban. Őszintén kibökjük, hogy nem csinálnak valami nagy kedvet hozzá.

– Erre most mit mondjunk?

És hát tényleg. Mit mondjanak?

Zsebők Csaba