Újabb taggal bővült a nagy magyar égi színtársulat, mi pedig ismét egy színészóriással lettünk szegényebbek. Életének 84. évében, 2006. január 19-én elhunyt Agárdy Gábor, Kossuth-díjas színművész, a Pesti Magyar Színház tagja, a Nemzet Színésze. 67 évet töltött színpadon.

A szegedi születésű színész 1938-ban végzett az Országos Színészegyesület iskolájában. Pályáját 1937-ben táncos-komikusként kezdte a Szegedi Városi Színháznál, ahol 1941-ig maradt. 1941-től 1952-ig megjárta a vidéki társulatokat, mielőtt Budapestre jött volna, három évig a Miskolci Nemzeti Színház színésze volt. Fővárosba érkezése után három évet töltött az Operettben, majd kilenc évet az Ifjúsági Színháznál és a Petőfi Színháznál. A Petőfi megszüntetése után irányították a Nemzeti Színházba 1964-ben. Állítólag nem szívesen ment, nem tartotta magát odavalónak. Mégis, vagy inkább nagyon is, de több mint negyven évre ott ragadt.

Szerencsés ember volt, hisz hosszúra nyúlt pályája során eljátszott szinte mindent. Még 83 évesen is több erőt próbáló, táncos szerepet kapott, és csak betegsége parancsolta le a színpadról. Olyan színész volt, aki az operettől a prózáig minden szerepben otthonosan mozgott a színpadon. Remek táncos és vérbő komikus, de megdöbbentően drámai is tudott lenni, ha a szerep úgy kívánta.

Felsorolhatatlanul sok figurát megformált. Címszerepet játszott Szigligeti Liliomfijában, kiváló alakítást nyújtott mint Bicska Maxi Brecht Koldusoperájában és mint Sipos úr Molnár Ferenc Üvegcipőjében. Eljátszotta Molnár Ferenc Liliomját, és emlékezetes alakítást nyújtott Bartha Lajos Szerelem című drámájában mint Szalay. A Svejkben ő volt Katz, Gogol Éjjeli menedékhelyében Bubnov, és Lebovics nagypapa a nyolcvanas években többször is betiltott Kornis Mihály-darabban, a Hallelujában. Folytathatjuk a sort a halhatatlan Shakespeare Flaviusával vagy Móricz remekeivel, a Légy jó mindhalálig Valkayjával, a Rokonok polgármesterével, illetve a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Lajos bácsijával. S nem felejthetjük Szép Ernő Vőlegény című darabjából a Papa, illetve Márai Sándor Kassai polgárok című drámájából Dyles szerepében nyújtott alakítását sem. Ő volt Zetelaki Dániel az Ádvent a Hargitánban, Sütő András sok vihart kavart és éveken át átütő sikerrel játszott darabjában, továbbá Schuller Mózes a másik Sütő-darabban, az elmúlt években nagy sikerrel játszott Balkáni gerlében. Számtalan filmben szerepelt, láthatjuk Fábry Zoltán szinte minden nagy játékfilmjében, amelyekben felejthetetlen szerepeket alakított. Ki ne emlékezne az Egri csillagok Sárközi cigányára, vagy az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán Kutyfalvi Bandijára? A történelmi filmek mellett játszott Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjében, A dunai hajósban, a Kakuk Marciban, az Ismeri a szandi-mandit?-ban és a Puskák és galambokban is.

Zamatos, borízű hangját kamatoztatta a Magyar Rádióban is, hisz közönségkedvenc volt számtalan rádiójátékban, és az egyik legnagyobb nevettető a rádiókabaréban. Utolsó szerepei is mutatják sokszínűségét, hiszen operett, musical és dráma egyaránt található bennük. A Magyar Színházban tavaly szeptemberig játszotta Alfred Doolittle-t a My Fair Ladyben, Pomponiust Huszka Bob hercegében, az Orfeusz az alvilágban Styx Jankóját, Mrozek Tangójának Eugeniuszát, és feledhetetlenül csodálatosat alakított Konrád szerepében Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényéből írt darabban is. Utolsó filmes szerepe is a Márai-regényből készült film egyik főszerepe volt, amelyet a kollégák elmondása szerint vasfegyelemmel, fájdalmait összeszorított foggal leküzdve forgatott végig. A film bemutatója az idei filmszemlén lesz, ahol Agárdy Gábort életműdíjjal tüntették volna ki.

Sokrétű tehetséggel megáldott, ízig-vérig művészember volt. Talán a Jóisten vezette egy bulgáriai filmforgatás alatt egy ortodox templomba, ahol az ott látható ikonok olyan mély benyomást tettek rá, hogy örökre eljegyezte magát az ikonfestészettel. Munkáiból több önálló kiállítást rendeztek 1967-től kezdve. Több műve került a pannonhalmi apátságba, és ajándékozott ikont II. Alekszij orosz pátriárkának, amit az oroszországi Danyilov-kolostorban őriznek. A II. János Pál pápa számára festett, Szent István királyt ábrázoló ikonja pedig a Vatikánban van. A festészet mellett kézműveskedett is, a Nemzeti Színház több előadásához alkotott számos, remekbe szabott kelléket. A VII. Hadrián című darabhoz például a címszereplő számára ő készítette el a pápai korona hű mását.

Számtalanszor kitüntették, díjait, csakúgy, mint szerepeit, még felsorolni is sok. Két alkalommal kapott Jászai Mari-díjat (1958, 1962), 1968-ban érdemes, 1980-ban kiváló művész lett. 1985-ben Kossuth-díjat kap, majd 1989-ben a Nemzeti Színház örökös tagjának választják. A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét 1995-ben, a Középkeresztet a Csillaggal 2002-ben ítélték neki oda. A Halhatatlanok Társulatának 1998-ban lett örökös tagja, és elsők között választották a Nemzet Színészévé 2000-ben.

A sors kifürkészhetetlen szeszélye folytán majdnem napra pontosan öt évvel előbb, 2001. január 18-án ment el kollégája és lelki jó barátja, akivel öltözőjét is megosztotta a Nemzetiben, Sinkovits Imre. Halála nagyon megviselte, hiszen felesége mellett Sinkovits volt az, aki visszacsalogatta az életbe, amikor több mint húsz évvel ezelőtt előadás közben szívinfarktust kapott. Köszönet azért a húsz évért, amivel így még megajándékozhatta szeretett közönségét. Vigasztaljon bennünket az a tudat, hogy most már örökre együtt játszhatnak ott, az égi társulatban.

Reiter Szilvia