Azt hihetnénk, hogy az európai népek eredete és kultúrája napjainkban már nem okoz problémát a kutatóknak. Pedig koránt sincs így, még az úgynevezett nagykultúrájú népek eredete sem mindig bizonyított. Nehézséget okoz, hogy csak különböző tudományágak összehangolt kutatásának eredményeként közelíthetőek meg a válaszok. Márpedig a vizsgálódók egy-egy szakterületen jártasak, így érveiket és bizonyítékaikat kizárólagosnak vélik, mindent egy szemüvegen át látnak. Mást mond a nyelvész, mást a történész, mást a régész és megint mást az antropológus. Az említett diszciplínák közül csak az utolsó tartozik a természettudományok közé, tehát eredményei objektívek, semmiféle „behatásra” nem változnak meg, csak a valóság, a tényleges történés nyomait hordozzák az emberi maradványok. Különösen problematikus a nyelvészet, ez a szakterület okozhatja a legnagyobb gondot. Kiváltképp akkor, ha eredményeiből biológiai kapcsolatokra, népek keveredésére, beolvadására, származására vonnak le következtetéseket. Márpedig majdnem mindig ez történt a múltban, főleg azért, mert a nyelvészet kutatási „alanya” mindig adott volt, nem úgy, mint a régészeté és az antropológiáé. Nyelvészettel már igen korai idők óta foglalkoztak kiváló és kevésbé kiváló kutatók, régészettel és antropológiával meg kellett várni azt az időt, amikor már nem tekintették halottgyalázásnak, kegyeletsértésnek az ásatásokat, a sírok felnyitását, a leletek és a földi maradványok vizsgálatát. (Bár ez az idő hazánkban még mindig nem jött el, hiszen másfél évtizede akadályozzák „neves tudósok” a Petőfi család sírjának megnyitását, mintanyerés céljából.) Így a nyelvészet meglehetősen nagy előnyre tett szert, és a különböző népek valós etnikai hovatartozásával senki sem foglalkozott.

Így jártunk a magyar őstörténet földerítésével is: nyelvészek kimondták a verdiktet, hogy a magyarság a finnugor népek családjába tartozik. Régészek és antropológusok tettek néhány gyenge próbálkozást ennek cáfolatára, de kevés eredménnyel, mivel időközben a tudományos elméletek is a politika szolgálóleányává váltak, varázsszó lett az „átvettük”, a „jövevény” kifejezés. A magyarságot alacsonyabb rendű, primitív népek közé sorolták, akiknek nem lehetett ősi írása, magas kultúrája, csak halászgattak, vadászgattak, gyűjtögettek.

Az előítélet a kutatásokban olyan zavart és kárt okozott, hogy máig nem hevertük ki. Arra a területre – Belső-Ázsia -, ahonnan a hun, avar, magyar etnikum elindult, divatos szóval élve még „kutatási projektet” sem szerveztek, pedig a közben feltárt és összegyűjtött régészeti és egyéb kulturális emlékekről ordít, hogy semmi köze a finnugor emlékekhez. A magyarság ősi írása (a rovás) csak „fű alatt” volt tanulmányozható, mert ugye a finnugor népeknek semmilyen írása sem volt. Szerencsére akadt egy-egy öntörvényű, kalandvágyó magyar és külhoni kutató, aki saját érdeke ellenében menetelt és a józan észre hallgatva letért a kijelölt útról. A régészek közül László Gyula, Bakay Kornél, az antropológusok közül Kiszely István.

A külhoniak közül Mario Alieni utrechti nyelvészprofesszor jár külön úton, amennyiben az etruszk-magyar azonosság elméletét vallja. Alieni is – mint sokan mások – nyelvészeti eredményekből történelmi összefüggésekre következtet. Az ősi kapocs című könyve óriási siker Magyarországon, hiszen ki ne örülne annak, hogy a magyarság az alacsony kultúrájú, írás nélküli finnugor népek közül egyszerre az ókor egyik magas kultúrájú népei közé emelkedik. Ez a felvetés nem csak Alieni professzortól származik. Már jóval korábban, a XIX. század fordulóján a francia Jules Marthe tett kísérletet arra, hogy az etruszk nyelv szavait magyar szavakkal magyarázza és rokonítsa. Ezt akkor a tudományos közélet a „kalandos nyelvészkedés” kategóriába sorolta. Nem volt olyan nyelvcsalád, amelybe ne próbálták volna besorolni az etruszk nyelvet, amely a halikarnassosi Dionysos szerint „semmilyen más nép nyelvével nem rokon”. Minden kísérlet ellenére a nyelv rejtély maradt, pedig összehozták a szemita, a kelta, a szláv, a szanszkrit és az ugor-altaji nyelvekkel is.

Mario Alieni – az említett kötet szerzője – írja, hogy az etruszk társadalomról és kultúráról rengeteg ismerettel rendelkezik a tudomány, de a nyelv maga titokzatos még az olaszok számára is, akik pedig szépen belakták Etruriát, az etruszkok egykori szállásterületét. Áttételesen az etruszkok is a finnugor népek közé soroltatnak, márpedig vagy az igaz, hogy az etruszkok a magyarok utódai, vagy az, hogy finnugor népek, akkor viszont kultúrájukat és származásukat illetően nem magyarok. Ugyanis a biológiai módszerek fejlődésével bizonyossá vált, hogy a magyarságnak genetikailag semmi köze sincs finnugor népekhez, ugyanakkor a török népek nagy családjával rokoníthatók.

Mit tudunk ezek után az etruszkokról, milyen emberek voltak, milyen kultúrát hordoztak, hol lehetett az „ősi kapocs” a magyarok elei és az etruszkok között? Etruria a mai Itália meglehetősen kis területére terjed ki. Ha könnyen és érthetően szeretnénk megfogalmazni, akkor nagyjából az Arno, a Tevere és a tengerpart közé eső háromszög alkotja. Északon és északkeleten az Appenninek vonala vonja meg a határt. Etruria közismerten szép és változatos vidék, a gyönyörű Toszkán tájon, de Umbria és Lazio tartományok egy részébe is belenyúlik. Déli területén vulkáni tufa alkotta meredek sziklák tetején, mintegy erődként ülnek az etruszk alapítású, majd római birtokba vett szebbnél szebb városkák. A vulkáni tufa idővel egyre jobban kiemelkedett környezetéből, miután a puhább talajt egyre jobban erodálta az időjárás. A vulkanikus eredetű hegyek által keretezett kis tengerszemek – a Bolsenai tó, a Vico tó, a Bracciano tó, a Trasimeno tó – még változatosabbá teszik Etruria tájait.

Idei utunk alkalmával Orvieto és Viterbo környékét jártuk be, rábukkanva egy valóságos gyöngyszemre, Bagnoregióra. Orvietót bizonyára többen meglátogatták már, és a 250 méter magas platón fekvő középkori város le sem tagadhatja etruszk alapítását. Több kisebb múzeum gyűjtötte össze a környékén fellelhető etruszk emlékeket. A sziklameredély szélén egy etruszk templom maradványai húzódnak meg, a vasúthoz vezető út mellett pedig föltártak egy tufába vájt nekropoliszt.

Az Appennin-félsziget északi részén letelepedett etruszkok eredetéről már az ókorban is sokféle legenda keringett. A legelterjedtebb eredetmonda szerint a kisázsiai Lüdiából kiindulva, Türrhénosz királyfi vezetésével érkeztek Itália földjére. Innen ered az etruszkok görög elnevezése: tirrének (görögül türszénoi). Mások szerint azonosak a pelazg néven ismert, ugyancsak rejtélyes néppel, akik már korábban településeket hoztak létre az Égei-tenger szigetein. Más elmélet szerint, amely a raeti Alpok etruszk lakóira és az ott talált feliratokra hivatkozik, azt véli valósnak, hogy Etruria népe az ősrégi időkben északról, az Alpokon át vándorolt Itália földjére. Ez utóbbi származtatásnak már egyre kevesebb híve van. Ismert olyan nézet is, amely szerint Itália ősi, őskőkori lakói tömörültek Etruriába és belőlük ötvöződtek az etruszkok. A legelfogadottabb nézet máig a kisázsiai eredet, amely szerint az etruszkok a tenger felől érkeztek Etruriába. Valaha lídiaiak, pelazgok vagy Lemnosz és Imroz szigetek lakói voltak.

Az embertan nem elégszik meg azzal, hogy kultúrájukat tanulmányozza. Származási, rendszertani helyüket is szeretné megtalálni, ezért az etruszk sírokból származó csontleleteket megvizsgálták. A leletek valóban különböznek minden eddig ismert itáliai csontlelettől, és nem hasonlítanak a római leletekre sem. Az etruszk koponyák finoman reliefezettek, simák, csontos szemöldökívük gyengén fejlett, állkapcsuk kicsi. A koponya falcsontjai (oldalt) nem párhuzamosan futnak, mint a legtöbb közép-európai és dél-európai mediterrán koponyánál, hanem erősen konvergálnak; legszélesebbek a falcsonti dudornál, legkeskenyebbek a homlokdudornál. A szemnyílások magasak, kerekek, az orr keskeny. Ilyen típusú emberek éltek a kappadókiai Alisharban a hettita korszakban és Cipruson a bronzkorban. A helyi lakóktól lényegesen megkülönbözteti őket a „magasan induló orr” és a feltűnően magas szemnyílás, ami kisázsiai, közel-keleti jelleg. Kurt Gerhardt (1954) közel ezer etruszk emberábrázolás antropológiai elemzését végezte el; a leletek többsége a Kr. e. III-II. századból származott. Az elemzés eredménye szerint az ábrázolásokon nem Etruria ősi lakóit örökítették meg, hanem olyan különleges őseurópai embereket, akiket Gerhardt „Rocchi típusnak” nevezett el egy olyan családról, amelynek tagjainál ugyanolyan jellegeket fedezett föl.

Az etruszkok magas kultúrája a Kr. e. VI. században érte el tetőfokát, majd lassan hanyatlott és a Kr. e. I. évszázadban végleg beolvadt a római kultúrába. A kultúra hordozóit a rómaiak „tusci”-nak, „etrusci”-nak nevezték, magukat „rasenná”-nak vagy „rásná”-nak titulálták. A kelták betörései állandó veszélyt jelentettek az etruszkokra nézve, ugyanakkor Veji felől római nyomás nehezedett rájuk. Kr. e. 308-ban és 303-ban a mai Grosetto környékén súlyos vereséget szenvedtek a rómaiaktól, és ezzel hatalmuk megtört. A leghíresebb etruszk városok voltak a mai Pisa, Fiesole, Firenze, Arezzo, Perugia, Orvieto és mások. Lakóinak sírjai ma is látogathatók, amelyek egy helyiségből álló, föld alá mélyített aknasírok. A sírkamra falait díszesre festették, akárcsak az egyiptomi nemesi sírok falait.

A Lerici Alapítvány támogatásával Kiszely István antropológus részt vett a vejii és a cerveterii etruszk sírok helyszíni vizsgálatában. Hogy a sírokat fölöslegesen ne ássák föl, egy igen modern, periszkópszerű műszerrel néztek be a sírkamrába, így érintetlenül maradhatott a legtöbb impozáns építmény.

Az etruszkok főfoglalkozása földművelés, állattenyésztés és kereskedés volt. Iparuk érc- és fazekasmunkákat, len- és gyapjúszöveteket termelt. Fő terményeik voltak a clusiumi tönköly, amelyből nemzeti eledelüket, a kását (puls) készítették. Fontos termékeik voltak a kender, a bor és az olaj.

Jártasak voltak a természettudományokban és a csillagászatban. Szilárd kőépületekben laktak, kövezésben, csatornázásban, hídépítésben, templomépítésben a rómaiak tőlük tanultak. A híres gladiátori játékokat is tőlük vették át a rómaiak. Szerették a pompát és a szertartásokat. A latin nyelv sokkal többet vett át az etruszkoktól, mint fordítva. Nyelvük mégis máig rejtély. Szerencsére elég sok írás maradt fönt ahhoz, hogy szabályszerűségeit vizsgálni lehessen.

Az etruszkok titokzatos származása, kultúrája a XX. század első harmadában, az etruszkológia tudományának kibontakozásával egyidőben irodalmi művek ihletőjévé vált (Aldouse Huxley Etruszk helyek, Pont és ellenpont), és az ősi Etruria műveltsége átváltozott egy elsüllyedt világ mítoszává, amely a zsidó-keresztény és a görög-római civilizáció szellemi-erkölcsi rendjének ellentétét jelentette. Ennek hatására számos írás jelent meg róluk, köztük műkedvelő, áltudományos művek is elárasztották a könyvpiacot. Divat lett az etruszkokkal foglalkozni.

Az etruszkok keleti származásának elméletét nyelvészeti érvek is alátámasztják. Az ázsiai magas kultúrák legtöbbje képírással rendelkezett, amely leegyszerűsödve számos átmenetet és a szótagírást szülte. Így adódhatott az a helyzet, hogy a szótagírással rendelkező népeket sokan hajlamosak rokonnépeknek tekinteni, holott ez legtöbbször csak egy azonos kultúrkörből való származásra utal. Ilyen írása volt a szogdoknak, a baktriaiaknak, a kazároknak, a besenyőknek, a kunoknak, az etruszkoknak és még sok, Európába bejött, majd később beolvadt népnek. Ráadásul az etruszk nyelvben a szavak első szótagja hangsúlyos, éppúgy, mint a magyarban és a finnben, ennek következtében a szavak belsejében a betűket „összerántották”. 2003-ban látott napvilágot Giovanni Semerano könyve (olasz nyelven), A nép, amely legyőzte a halált. Az etruszkok és nyelvük címmel; szerinte az etruszk az ókori Közel-Kelet, főként a sémi nyelvek keveréke. Alieni mindezt elveti és Ázsiáról Kelet-Európára, a Kárpát-medencére irányítja a figyelmet. Ám mint minden meghökkentően új elmélet, Alieni gondolata sem okozott nagy sikert az etruszkológusok körében. Egynek tartják azok közül, akik valamilyen nyelvvel hasonították az etruszkot, kezdve az egyik legjelentősebb etruszk városból származó elemzőtől, Viterbói Anniustól, aki VI. Sándor pápa titkáraként 1498-ban hihetetlenül sikeres könyvet írt az etruszk nyelv arámi eredetéről.

Forrai Sándor neves íráskutatónk 1994-ben megjelent könyvében, amely Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig címet viseli, egy táblázatban hasonlítja össze a székely-magyar rovásjeleket más népek hasonló írásjeleivel. A sumérral, az egyiptomival, a moabival, a sidonival, az arámival, az etruszkkal, a türkkel, a göröggel, a latinnal, a rúnával és a pelazggal. Kiderül, hogy a magyar rovásjelek és jelváltozatok száma 59. A magyarral alakra is megegyező jelek száma a föníciaiban 24, az etruszkban 21, a latin rovásban 20, az egyiptomiban 19, a görög rovásban 19, a sumérban 18, a türkben 17, a runában 10, a pelazgban 9 (a pelazg jelek a táblázatban hiányosak).

A fentiekből világosan kiderül, hogy egy bizonyos kultúrkörrel érintkező népek használhattak hasonló írást, írásjeleket, de ez nem bizonyít genetikai rokonságot. Az ördög a részletekben rejlik, ezért remélhető, hogy előbb-utóbb fölkelti valakik érdeklődését Alieni megtisztelő állítása és a csontmaradványokon elvégzik a genetikai (DNS) vizsgálatokat.