A névadó svéd Alfred Nobel 1895. november 27-én kelt végrendeletében egész vagyonát egy alapítványra hagyta, s tőkekamatait évente azok között osztják meg, akik a megelőző évben a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek a fizika, a kémia, az orvostudomány (élettudomány), az irodalom és a nemzetek közti barátság területén. Vagyonát különböző robbanószerek előállításával alapozta meg, köztük volt az azóta is használt dinamit. 1969-ben a svéd állam által alapított Alfred Nobel-emlékdíjat is kiadják a közgazdaság-tudomány legjobbjainak – eredetileg ez nem szerepelt Nobel végrendeletében.

A díjak odaítéléséhez több kritériumnak kell megfelelni. Ezek közül néhány: csak nyomtatásban megjelent munkák vehetők figyelembe, elhunyt személy munkája nem díjazható (azért van kivétel), maximum három személy között osztható meg, csak azokat lehet elismerni, akikre kompetens személyek tettek javaslatot.

A díjakat Nobel halálának évfordulóján, december 10-én adják át. A díj maga egy körülbelül 200 g súlyú, 23 karátos aranyból készült érme (érdekes apróság, hogy az érem vastagsága kissé változhat: Szent-Györgyi Albert érmének tömege 206 g volt), amelyet Erik Lindbergh, a századforduló neves svéd szobrásza tervezett. Kapnak egy oklevelet és egy csekket: idén tízmillió svéd korona üti egy-egy díjazott markát.

A döntések igazságossága természetesen szubjektív. A természettudományok területén alig van olyan díjazott, akinek munkásságát illetékes szakmai körök megkérdőjelezték volna, sokkal inkább az fordul elő, hogy nem kapták meg a legmagasabb kitüntetést az arra jócskán rászolgáló tudósok. Példaként említhetjük az orosz Mengyelejevet, a német Sommerfeldet (akit 1917 és 1937 között hússzor jelöltek), vagy a magyar Eötvös Lorándot, de nem utolsósorban a gyermekbénulás elleni vakcina kifejlesztőit, Salk és Sabin tudósokat. Általános vélemény szakmai körökben, hogy 1923-ban az inzulin felfedezéséért Bestnek kellett volna adni a kitüntetést, helyette MacLeod kapta, aki legföljebb nem akadályozta Best munkáját. Ugyancsak igazságtalan volt az 1923-ban az elektron elemi töltésének meghatározásáért adott díj Millikannek, holott a fiatal Fletcher ötlete volt az eredményhez vezető módszer. Egyszer derült ki, hogy a díj odaítélésének alapja téves felfedezés volt. Fibiger 1926-ban rákot előidéző paraziták felfedezéséért kapott Nobel-díjat, de a később elvégzett vizsgálatok az eredményt nem igazolták.

Vissza mindössze kétszer utasították a legmagasabb elismerést: Borisz Paszternák az 1958. évi irodalmi Nobel-díjat a szovjet hatóságok nyomására, 1964-ben Sartre elvi megfontolások alapján utasította el a díjat.

A szabályok szerint a javasoltak nevei és az indoklás ötven évig nem hozható nyilvánosságra. 1987-ben jelent meg az 1901 és 1937 között kiadott fizikai és kémiai díjakkal kapcsolatos anyag, mégis nem mindennapos tanulságokkal szolgált. A svéd Dalénak 1912-ben például egyetlen javaslat alapján ítélték oda a fizikai díjat csakúgy, mint 1918-ban az angol Barklának. Eötvös Lorándot háromszor, 1911-ben, 1914-ben és 1917-ben jelölték, sajnos nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ostwald, akit 1909-ben kémiai díjjal tüntettek ki, négy esetben saját magát jelölte – de fizikai díjra.

Idén az orvosi-élettani díjat Barry I. Marshall és I. Robin Warren ausztrál kutatók kapták megosztva a helicobacter pylori nevű baktérium felfedezéséért, illetve annak megállapításáért, hogy a baktériumfertőzés felelős a gyomor- és bélbetegségek egy részéért. Warren 1937-ben született, patológusként dolgozott. Megfigyelte, hogy a gyomorbántalmakkal kezelt páciensei mintegy felének gyomrában kisméretű, görbült baktériumok tenyésznek. A gyulladások pedig mindig a baktériumok közelében lépnek fel. Az 1951-es születésű Marshall csatlakozott Warren kutatásaihoz, és kitenyésztett egy addig ismeretlen baktériumfajt – a helicobacter pylorit -, amely a gyomor- és nyombélfekélyben szenvedő emberek mindegyikében megtalálható. Ez óriási előrelépés volt, mert addig a rossz étkezési szokásokat és a stresszt tették felelőssé a gyomorbántalmak és a fekélyek kialakulásáért. Később az is kiderült, hogy a gyomorrák is gyakoribb a fenti baktériummal fertőzöttek körében. Azóta a baktériumok gyógyszeres kiirtásával sok ember életét tették könnyebbé.

A 2005. évi fizikai Nobel-díjat megosztva kapta az amerikai Roy I. Glauber (1925), az ugyancsak amerikai John L. Hall (1934) és a német Theodor W. Hänsch (1941). Mindhárman a fény természetének tanulmányozásában elért eredményeikért, illetve ezek alkalmazott felhasználásáért kapták a díjat. Eredményeik alapján mások mellett a korábbinál pontosabb órák készíthetők, és még nagyobb pontosságot érhetnek el a műholdas helymeghatározó (GPS) rendszerekben.

A kémiai Nobel-díjat az amerikai Robert H. Grubbs (1942) és Richard R. Schrock, valamint a francia Yves Chauvin kapta megosztva. Módszerükkel, amelyet a szerves szintézisen belüli metatézisnek neveznek, egy speciális katalizátorral laboratóriumi úton a korábbi eljárásoknál hatékonyabban lehet új molekulákat létrehozni például a gyógyszergyártásban.

A közgazdasági Nobel-emlékérmet, amelyet a Svéd Központi Bank alapított 1968-ban, két amerikai kapta, Robert I. Aumann és Thomas C. Schelling. Így 1999 óta töretlen az amerikaiak egyeduralma. A két kitüntetett játékelméleti kutatásai segíthetnek a kereskedelmi, üzleti konfliktusok megoldásában, sőt, még a háború elkerülésében is. Játékelméletért kapott Nobel-díjat 1994-ben a magyar Harsányi János is.

A Nobel-békedíjat a Nemzetközi Atomenergia ügynökség (NAÜ) és annak vezetője, az egyiptomi Mohamed el-Baradei kapta megosztva. Az indoklás szerint az atomenergia békés és biztonságos felhasználásának elősegítéséért és az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáért kapták a kitüntetést, 199 jelölt közül. Baradeit már 2004-ben is esélyesnek tartották a díjra, akkor, amikor II. János Pál pápát is érdemesnek tartották a kitüntetésre. A legjobban átpolitizált díjak természetüknél fogva a békedíj és az irodalmi Nobel-díj. Az utóbbi kihirdetése az idén olyan sokat késett, hogy azt hihették, nem tudnak megegyezni az illetékesek. Az eredeti tervek szerint 6-án kellett volna nyilvánosságra hozni a nyertest, de erre csak 13-án került sor. Brit sajtóértesülések szerint a csúszást az okozta, hogy a svéd akadémiát gyakran érte az a vád, hogy ízlése kifogásolható és jellemzően baloldali jelölteket részesít előnyben. Így a színfalak mögött komoly viták dúltak. Végül az esélyesnek sem tartott Harold Pinter angol drámaíró, dramaturg, költő, színész kapta a díjat. A „vád” jelen esetben is érvényesült, hiszen a tavalyi kétes érdemű osztrák Elfriede Jelinek így kommentálta a hírt: „Még egy baloldali! Ráadásul csodálatos drámaíró is!” A kritikusok közül Denis Schek szerint „Pinter kitüntetése a világirodalom megszégyenítése”. A 2003-ban kitüntetett Kertész Imre – akiről tény, hogy korábban nem ismerte senki, s Sorstalanság című műve is inkább témája okán került a világirodalom élvonalába – gratulált a méltán világhírű Pinternek, bár bevallotta, hogy nem ismeri, nem is olvasott tőle semmit. Különös, mert Pinter drámáit a magyar színházak évek óta műsorra tűzik. Nem dönthető el, mi a meglepőbb: Pinter Nobel-díja, vagy az, hogy az ismertségét a Nobel-díjnak köszönhető Kertész nem ismerte őt.