– Nem sokat várt a szüléssel.

– Nem, érzései hevesek voltak, a szerelem mindent eldöntött. Sajnos az a világ olyan volt, nehezen élt meg benne a szerelem, lassan meg is romlott a kapcsolatuk. Abban a világban mindenről, ami fontos volt, hallgatni vagy hazudni kellett. Ott mindenki mindenkinek besúgója volt. Emlékszem, amikor 56-ban a Tisza-hídon lévő szovjet géppuskafészkekből aknavetővel lőtték a várost, és egyik osztálytársamék házát is eltalálták, utána odajártunk nézni, milyen is egy belövés. Akkor vettük észre, hogy az azóta már lebontott Fülöp halászcsárda tetejét is eltalálták. Még erről sem volt szabad később beszélni. Amikor a később lebontott házak helyére néztem, láttam a feltartott kezű embereket is, akik úgy emelték magasba a karjukat, hogy a csuklójukról lánc vezetett le a bokájukig. Úgy rakták be őket a tankokba és hurcolták el a híres Paprika térről. Pedig Szeged – merthogy odavaló vagyok – lehetett volna másmilyen is. Művelt város volt. Azok az 56-os titkok akkor bontakoztak ki számomra a homályból, amikor jönni kezdtek az írók, költők Szegedre és a könyvtárban felolvasóesteket, előadásokat tartottak. Egyszer Veres Péter arról beszélt, hogy az olvasás azért fontos, mert az embernek fejlődnie kell, nem bízhatja magát arra az ismeretre, amit a hatalomtól kap. Mindenki saját jellemének kovácsa. Nagyon tetszett ez az igazi parasztgondolkodás az én kamasz ízlésemnek. Láttam tehát magam körül egy zárt társadalmat, és benne nyitott embereket.

– Mit tanult?

– Gimnazista akartam lenni, de egy szerencsétlen nyolcadik osztályos kori irodalmi próbálkozás során összetűzésbe kerültem az iskolával, emiatt átírattak egy másik iskolába, amiatt pedig nem vettek föl abba a középiskolába, ahová menni szerettem volna. De ahova fölvettek, onnan is eltávolítottak másodikos koromban. Az általánosban egy iskolai újságot írtunk, szerkesztgettünk néhányan „Tanulj tinó, ökör lesz belőled” címmel. Főleg iskolatársaink jellemábrázolásai szerepeltek benne irodalmi értékűnek szánt írásokban, meg hogy hogyan lehet belógni a moziba. A szakközépiskolában pedig azt mondták, hogy túlkoros vagyok, ami azt jelentette, hogy kijavítottam a tanárokat, majd pedig egy olyan embert is, akiről azóta sok minden kiderült. Furcsa módon ma ő a szegedi polgári mozgalomban tevékenykedik, mint élenjáró önjelölt programszervező, az a feladata, hogy lejárassa.

– Mihez kezdett, amikor kirúgták?

– Esti tagozaton folytattam a gimnáziumot, közben kirakatrendező-dekorációs voltam, zenéltem és verselgettem. Lassanként elkészült első szerzői estem Ének az aszfalton címmel, éppen 40 éve – 17 éves voltam akkor. Basszusgitáron játszottam, mellettem egy kitűnő szólógitáros, a dobos pedig egyetlen pergődobbal és egy cintányérral zörgött körülöttünk. Egész Szegeden világhírűek voltunk, ahogy azt mondani szokás. De hát ez csak egy ideig tarthatott, aztán a fiúkat vagy behívták katonának, vagy szerelmesek lettek és megnősültek. Én meg ott álltam egy szál egyedül a gitárommal és elindultam járni az országot. Autóstoppal utazgattam le s föl, 19 éves fejjel. Ameddig valaki elvitt, ott kiszálltam, megkerestem a kultúrházat, és az esti előadás szünetében muzsikáltam. Kaptam vacsorát, szállást, némi zsebpénzt, így járogattam városról városra. Ennél szebb és érdekesebb életet akkor el sem tudtam képzelni.

– Hadd térjek vissza egy kérdés erejéig a családja széteséséhez. Hogyan függött ez össze a társadalom állapotával?

– Azt szoktam mondani, hogy a társadalmi pomádé választotta szét a családunkat. Pomádénak én nem feltétlenül a fényes hajat és a simára vasalt öltönyt nevezem, hanem azt, ha az ember önmaga becsapásával kialakít egy neki tetsző, valójában nem létező világot. Senki nem akart a valóságról beszélni, mindenki hazudott valamit, elsősorban a hatalom.

– Mikor derült ki, hogy Pomádé király új ruhája nem is létezik?

– Számomra akkor, amikor 1967-ben meghirdettek egy politikai dalfesztivált, tudniillik a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség kongresszusra készült. Erre a fesztiválra beküldte néhány számomat a Fővárosi Ifjúsági Ház magnós klubja – kitűnő készülékekkel eleresztett fiatalok voltak -, ahol nagyon sok hangfelvétel készült velem, amelyekkel a rádióba szerettem volna valahogy bejutni. A beküldött tíz-tizenkét dalból négyet fogadott el a bizottság, de abból kettőt az utolsó pillanatban töröltek a műsorból. Az Aranyos emberek címűt, amelyben 24 embertípust küldök el a francba, azért törölték, merthogy ezek a gyenge jellemű emberek a szocialista nevelés során megváltoztathatók, és különben is, ha én elküldöm őket, attól már csak egy lépés a fasizmus. A másik Veress Miklós szövege volt, egy Anna Frankról szóló ballada, teljesen más szellemű, mint amilyen legendát e köré a zsidó kislány köré építettek. De mivel a rendezvény előtt három héttel volt az 1967-es, úgynevezett hatnapos arab-izraeli háború, ahol a szovjet fegyverekkel harcoló egyiptomiak vereséget szenvedtek, azt mondták, a cionista győzelem miatt most hagyjuk ezt a témát. Hát így lepleződött le számomra Pomádé király. Nem sokkal később bevonultattak két évre katonának, ahol politikai tisztjeim értésemre adták, hogy átnevelés céljából vagyok ott. Egykettőre a nyugati határon találtam magam, ahol a műszaki zárat építettük, magyarán a szögesdrót kerítést, amit aztán Horn Gyula átvágott, pedig tudjuk, hogy lövethetett volna is. Azóta, ugye, sok minden kiderült, még az ellenkezője is. Az utolsó karhatalmisták ránk vigyáztak, de úgy, hogy a géppisztoly nem a hátukon volt, hanem ránk szegezték, miközben dolgoztunk. Az alatt a két év alatt eldöntöttem, mit fogok csinálni, amikor leszerelek. Elhatároztam, hogy a magyar költészetnek azokat az irányzatait fogom fölemelni és dallamba foglalni, amelyek azért születtek, hogy ne essen rajtunk gyalázat. Tehát határozzuk meg magunkat, kik vagyunk, hol élünk, kik között, milyen gondjaink vannak. Ehhez megtaláltam a verseket Tóth Árpádtól, József Attilától, Adytól, Ladányi Mihálytól és nem idézőjelben mondom, Váci Mihálytól. Ők azokban az időkben nagyon fontosak voltak számomra, és azóta is azok. Lassanként elhatároztam, hogy megkeresem azt a költőnemzedéket, amelyik velünk együtt él, mert szerettem volna őket képviselni, az ő szavaikat mondani. Jó érzés volt, ahogy kezdtek befogadni, egyre többen, és ez mai napig is tart. Komolyodni kezdtek az estjeim, korábbi dalaim akkor már fiatalkori zsengéknek tűntek számomra. Azonkívül mindig is fontosnak tartottam a közös éneklést, mert azt tapasztaltam, hogy ahogyan a Kodály-módszer kezdett világszerte elterjedni, úgy tűnt el itthon a közös éneklés, a népdaltudás. Az a néhány dal, amelyből egy-egy szakasz némely ifjúban mára maradt, nem adja meg ezt az örömet. Szerettem volna, ha az emberek újra rájönnek, hogy jó együtt énekelni. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyetemi klubokban, ahogy 11 óra után elkezdődött az énekelgetés, már előfordul egy-két Dinnyés-dal is, utána Tolcsvay, Illés, aztán esetleg megint egy-két Dinnyés a vadabb szövegek közül, és az Akácos út már csak úgy fél kettő felé jön.

– Az ön dalait néha úgy éneklik, hogy nem is tudják, hogy az önéi.

– Mert nem volt lemezem, nem jelentem meg a televízióban, legfeljebb egy-egy fontoskodó beszélgetés erejéig. Akkoriban hajszálpontosan kimérték, hogy ki milyen formában jelenhet meg a nyilvánosság előtt. Előfordult, hogy előadás közben a mikrofon mellől rángatott le a színpadról egy belügyi dolgozó, mondván, hogy képzelem én, hogy ilyen dalokat énekelek, hiába mondtam, hogy ezek megjelent versek, őt ez hidegen hagyta. 1985-ben jutottam el oda, hogy lemezt adtak ki tőlem. Amikor a mintapéldányt kipréselték, meghallgatta Bors Jenő, a Hanglemezgyártó Vállalat nagy hatalmú igazgatója. A végén volt egy 4 másodperces dal, amiről ő tudott, mégis megkérdezte, hogy került ez ide, és máris újranyomták a lemezt, a borítóját és a kazettaborítót is.

– Mi volt a szövege ennek a 4 másodperces dalnak?

– „Határtalanul szeretném hazámat.” Ehhez a dalhoz a színpadon még egy összekötő szöveget is mondtam, ami úgy hangzott, hogy Magyarország az egyetlen ország, amelyik önmagával határos. Politikusok ma is használják. Még visszatérve a lemezekhez, korábban már beadtam egyszer egy tervet, nem lett belőle semmi, viszont nem sokkal később örömmel hallottam, hogy Koncz Zsuzsa megjelentetett egy lemezt, jóformán ugyanebből a válogatásból. Akkor elhatároztam, hogy Budapesten soha többet nem lépek fel. Gondoltam, mi értelme van, hogy én olvasok mások helyett. Ezt a mondatot most mondtam ki először nyilvánosság előtt. Azóta már sokszor előfordult, hogy mások helyett olvastam, de legalább büszke lehetek rá, hogy azokban a szegedi években rászoktam az olvasásra.

– Mikor és miért kezdte járni a Kárpát-medencét?

– A hetvenes évek közepén éreztem úgy, hogy most már ismerem a kortársaimat, tudom, kikkel élek együtt ebben a hazában, most már szeretném a határon túli magyarokat is megismerni. Ezt el is mondtam a Kultúra és Közösség című folyóiratban, amelyet Vitányi Iván alapított, két hétre rá beállított egy Budapesten tanuló felvidéki egyetemista, és azt mondta, mehetünk. Kérdem, hova. Most olvasta, hogy mi a célom, azért jött, hogy elvigyen Felvidékre, menjünk Rozsnyóra. Én viccesen megkérdeztem, mikor indul a busz, azt mondta, két óra múlva. Tényleg két óra múlva a buszon ültünk és mentünk Rozsnyóra. Azóta is egyfolytában utazom.

– Hogy érezte magát a rendszerváltáskor, mikor jött rá, hogy ez a király is meztelen?

– Első perctől kezdve tudtam, hogy hazugság az egész, tudniillik korábban olyan sok helyen szerepeltem, olyan sokféle emberrel kerültem kapcsolatba, hogy az akkor előkerült közszereplőket mind ismertem. Azonkívül szomorú volt látni, hogyan gyűrt maga alá mindent a pénz, hogyan vált a kultúra is árucikké. Úgy gondoltam, nekem itt egyetlen feladatom van: összefogni az énekmondókat. Ezért hoztunk létre néhányan közös erővel dalos találkozókat: a Históriás napokat Sárváron, az Énekmondó Fesztivált Szombathelyen, és hetente-kéthetente többen itt ülnek a lakásomon, a személyes tanácsomat kérik. A rendszerváltás számomra csak annyit jelent, hogy van útlevelem.