Mihail Gorbacsov, a tétova reformer

Hosszú sorok kígyóztak Moszkva központjában, ahol a hagyományoknak megfelelően a Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában ravatalozták fel Mihail Gorbacsovot. Elsősorban az idősebbek és a moszkvai értelmiség rótta le tiszteletét az egykori főtitkár koporsója előtt. Az orosz társadalomnak az a része, amelynek életében a szabadság beszüremlését jelentette a demokrácia és a piacgazdaság elemeit óvatosan bevezetni hivatott „peresztrojka” és a dolgok kibeszélésének teret nyitó „glasznoszty”. A rendszer átalakításának és a nyilvánosság erősítésének kísérletével valóban friss levegő áramlott be az áporodott, megfáradt szovjet közéletbe, csakhogy egyúttal ellenőrizhetetlen folyamatokat is elindított. Tegyük hozzá, nemcsak az ortodox kommunisták, hanem a reformerek ellenére is, akik szintén nem a Szovjetunió összeomlásában gondolkodtak. A már Mihail Gorbacsov színre lépésekor is súlyos problémákkal küszködő birodalom azonban a reformerek tevékenységének köszönhetően gyorsabban szétesett, mint azt akár az ellenségei is gondolták.

Ezt nem bocsátja meg Gorbacsovnak az orosz társadalom döntő többsége. Nem beszélve az új Oroszországról, amelynek minden lépése szembemegy Mihail Gorbacsov művével. Nem véletlen, hogy az egykori elnök kapott is állami temetést, meg nem is. Az ilyenkor kötelező tisztelet megadására szorítkozó Vlagyimir Putyin nem vett részt a hivatalos gyászszertartáson, egy nappal korábban rótta le kegyeletét a ravatalnál. Dmitrij Medvegyev volt államfő kivételével az elit többi tagja sem jelent meg a Szakszervezetek Házában. Mindez hűen kifejezte, hogy a jelenlegi orosz hatalom hogyan értékeli Mihail Gorbacsov művét. Megjelentek viszont a ravatalnál fiatalok, akiknek a Szovjetunió utolsó elnöke szinte semmit nem jelent, de ezzel demonstrálták a jelenlegi hatalommal szembeni fenntartásaikat.

Az egykor nemzetközileg körülrajongott Gorbacsov elszigetelten, megkeseredetten, egy, az államtól kapott, Moszkva külső kerületében lévő házban, illetve kórházban élte utolsó éveit. A politikába 1991 után visszatérni nem tudott, utolsó kísérlete az 1996-os elnökválasztás volt, amelyen fél százalékot szerzett. Az sem adhatott elégtételt a számára, hogy túlélte a Szovjetuniót eltemető politikusokat, hiszen a felbomlást szentesítő dokumentumot aláírók közül Borisz Jelcin már korábban, Sztanyiszlav Suskevics és Leonyid Kravcsuk pedig az idén távozott az élők sorából. De nemcsak egykori szovjet elnökként, hanem a leszerelés élharcosaként is keserűséggel telve élte meg Oroszország és a Nyugat viszonyának kiéleződését és az orosz–ukrán háború kirobbanását is.

Nem nagyon akart már beszélni a Szovjetunió széthullásában játszott szerepéről, a felelősség kérdéséről. Akaratlanul is történelmet írt, ezért magyarázkodni nem szeretett volna. Ha megszólalt, bizonygatta, hogy a végsőkig harcolt a Szovjetunióért, de nem bánja, hogy nem élt elődei eszközeivel. Úgy gondolta, a szabadság előtt nyitotta meg az utat, a világ azonban ezt nem becsülte meg. Fájt neki, hogy saját népe megveti, lesajnálja, akik pedig minden áron piedesztálra emelnék, azokat sokszor az oroszellenesség motiválja. Milyen igaza volt! Hányszor hallhatta az elmúlt három évtizedben, hogy Közép-Európa a szabadságát köszönheti neki, hogy mennyit tett a berlini fal leomlásáért, és hogy nélküle nem így ért volna véget a hidegháború. Akik egykor a nevét visszhangozták, ma nem mertek vagy a jelenlegi politikai helyzetben és a jelentős részben általuk teremtett russzofób közhangulatban nem akartak elmenni a ravatalához. A külföldi politikusok közül egyedül Orbán Viktor jelent meg személyesen Mihail Gorbacsov ravatalánál. A magyar miniszterelnök ezzel is aláhúzta, hogy szuverén, akár az európai fősodorral szembemenni is kész politikus. Ám a váratlan moszkvai vizittel azt is demonstrálta, hogy mit jelent számára Magyarország függetlensége.

Az, hogy a nyugati politikusok közül senki nem volt ott a temetésén, Mihail Gorbacsov politikai naivitását és egyben tragédiáját is jelképezi. Úgy tűnik, komolyan gondolta, hogy a hidegháború utáni világban a Szovjetuniót a Nyugat partnerként kezeli majd, és az Egyesült Államokkal és más nagyhatalmakkal azonos beleszólása lesz a globális kérdések rendezésébe. Mintha Ronald Reagan nem is a Gonosz birodalmaként emlegette volna a Szovjetuniót. „Gorbira” – ahogy ez idő tájt mindenki nevezte – színre lépésekor a nyugati politikusok csodabogárként tekintettek, hiszen főtitkár elődeihez képest gyökeresen új stílust hozott. Előbb csak megkönnyebbülve konstatálták, hogy lehet vele tárgyalni, jobban megtalálják vele a közös hangot, aztán ráéreztek arra, hogy Gorbacsov mintha nem igazán volna tisztában politikájának következményeivel. Nem látja, hogy a Szovjetunió öles léptekkel halad a szétesés felé, és a nemzetközi porondon is egyre csökken a súlya.

Azt is megérezhették, Gorbacsovnak hízeleg, ahogy a Nyugat kezeli, és a főtitkár talán el is szédült önmaga béketeremtő szerepétől. Vagy csak úgy gondolta, hogy a Nyugat kegyeit keresve időt nyer a szocialista rendszer megmentésére? Mindenesetre Gorbacsov politikai kvalitásait minősíti, hogy túlságosan hitt a szép szavaknak, és néha úgy tűnt, mintha nem lenne tisztában a geopolitikai vetélkedés természetével. Vagy egyszerűen csak naiv volt? Nem volt igazán jó alkupozícióban a felbomlás előtti Szovjetunió, ám a győzelem ízét megérző, a biztonságát az utolsó pillanatig féltő Nyugattal ennél okosabban is lehetett volna tárgyalni. Például garanciákat kérni a NATO bővítését illetően. Nem tette, és ez a mi szerencsénk. Mentségére szól, hogy a másik oldalon is voltak olyan elemzők, talán politikusok is, akik akkoriban elhitték, hogy eljött a történelem vége.

Nem járt nagyobb sikerrel a Szovjetunió megmentésére tett kísérlete sem. Látta, hogy a rendszer megfeneklett, és valamit tenni kell. A csernobili katasztrófa megadta a lökést az átfogó reformok elindításához. Az „ortodox kommunisták” ellenállása, a rendszer állapota és a növekvő külső nyomás azonban gyengítette azok hatékonyságát. Nem segített Gorbacsov tétovasága, katasztrofális káderpolitikája sem. Az emberek látták, hogy baj van, változtatni kell, ám ő valahogy mégsem tudta maga mögött felsorakoztatni a tömegeket. Az olyan rosszul időzített lépések ráadásul, mint például az agresszív alkoholellenes kampány, csak elidegenítettek sokakat. A párton belül is éleződött a hatalmi harc: a „keményvonalasok” meg akarták puccsolni, a másik oldalon Borisz Jelcin pedig az embereket állította maga mellé. Közben a tagköztársaságok vezetői ügyesen kiszervezték alóla az országot, és feloszlatták a Szovjetuniót. Amikor pedig erőt akart mutatni – Baku, Tbiliszi, Vilnius –, az is rosszul sült el. Ezrek haltak meg a már 1988-ban elkezdődött nemzeti villongásokban, a rábízott állam szétesett, idegenek kirabolták, a lakosság többsége mélyszegénységbe süllyedt, a bűnözés soha nem látott méreteket öltött.

Mihail Gorbacsov nyitott, jószívű ember volt, szándékai politikusként is alapvetően jók voltak, de ebben a világban a romantikát nem díjazzák. A politikust kizárólag a cselekedetei minősítik. Ezeket értékelve pedig nem mondhatunk mást, mint azt, hogy gyenge volt. Valahol belül érezte ezt maga is, és jelentős részben ezzel magyarázható, hogy meghasonlottan halt meg. A történelem azonban helyére teszi majd az ő megítélését is, hiszen a hibái nem bűnök voltak, és egy birodalom szétesése soha nem egy emberen múlik.

Oroszországot sikerre mindig az erős emberek vezették. Igazolta ezt a XX. századi történelem is. Az a birodalom tragédiája, hogy a múlt század kritikus pillanataiban gyenge politikusok álltak az élén. Így volt ez az utolsó cár, II. Miklós esetében, hiszen az I. világháború előtt még erős, modernizálódó és gazdasági értelemben is a világ vezető hatalmai mellé felzárkózó birodalom megrogyott. De a cár lemondását követően az 1917-es februári forradalom vezetőjének, Alekszandr Kerenszkijnek is a tétovázás és a gyengeség lett a végzete. Mint ahogy Oroszországnak is, amely így nyakába kapta Lenint és a bolsevikokat. Talán a Szovjetunió is évekkel később bomlott volna fel, ha Gorbacsov erősebb kézzel irányítja. Kivételes pillanat e tekintetben a II. világháború, amikor Sztálin győzelemre vezette a birodalmat. De emögött is ott a tragédia, hiszen a Vezér erős keze mérhetetlen szenvedést okozott az orosz és a többi népnek. Gorbacsov nem tudott, de nem is nagyon akart ilyen eszközökhöz nyúlni. Ha másért nem, legalább ezért értékeljük. Mi, közép-európaiak mindenképpen.