Hároméves voltam, amikor 1951-ben kitelepítettek minket, nagyapám ugyanis Horthy kabinetirodájának vezetője volt. A Hortobágy melletti Egyek községben jelöltek ki a család számára kényszerlakhelyet.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Mikor jöhettek vissza?

– 1953-ban lett vége, de Budapestre nem jöhettünk vissza. Orvos nagynéném Vas megyében kapott állást, ő intézte el, hogy a közeli Dénesfán az elmegyógyintézetben kapjanak munkát a szüleim. Apám, aki szintén a kabinetirodán dolgozott azelőtt, segédápoló lehetett, anyám pedig matek-fizika szakos tanár létére a kórház mosodájában dolgozhatott. Ez az állapot idővel annyit javult, hogy mivel nagynéném a simasági elmegyógyintézetben kezdett gyógyítani, mi is Simaságba kerültünk, ahol édesanyám alsó tagozatban taníthatott éneket és rajzot, édesapám maradt ott is segédápoló. Így végeztem én az általános iskolát Simaságon, a gimnáziumot már Nagykálón, ahová nagynéném vitt magával, amikor az ottani intézetbe került orvosnak. Attól kezdve ő taníttatott, nagy terhet véve le szüleim válláról.

– Kézügyessége megmutatkozott már akkor?

– Valami már mozgott bennem, mert amikor még Dénesfán laktunk, egyszer bátyámmal együtt részt vettünk egy rajzversenyen, amit az újságban hirdettek, és az első két helyet meg is nyertük. Az ötvenes évekre jellemzően az első három helyezett jutalomból a Szovjetunióba utazhatott valami kirándulásra, de mi, kitelepítésből éppen csak visszatért gyerekek – megint csak jellemzően az ötvenes évekre – nem utazhattunk, csak egy-egy emléklapot küldtek postán.

– Tovább tudott tanulni?

– Nem vettek fel az iparművészeti főiskolára 1967-ben, de rokoni kapcsolat révén bejuthattam a pénzverdébe ötvös tanulónak. Ezt a szakmát csak érettségivel lehetett elsajátítani, két évig tartott. A Központi Múzeumi Igazgatóságnak kezdtem bedolgozni, és ezzel el is indultam a műtárgymásolás felé, igaz, jókora kanyarokkal.

– Mi okozta a kanyarokat?

– Az élet. Megnősültem, lakásunk nem volt, albérletben laktunk, kellett a pénz az önálló léthez. Elmentem gépkocsivezetőnek – a katonaság miatt hivatásos jogosítványom volt – először a tehertaxihoz, aztán kamionosnak, végül egy ruházati vállalatnál az igazgató sofőrje lettem. A főnököm megkedvelt, kinevezett a tmk részleg vezetőjének – ilyen minden vállalatnál van, tervszerű megelőző karbantartást jelent. Emellett másodállásban taxiztam, amikor azt meguntam, elmentem gépjárművezető oktatónak. De ezzel még mindig nincs vége a kanyaroknak, mert egy felsőfokú tanfolyam után a Patyolatnál lettem tűzvédelmi főelőadó.

– Ahogy mondani szokták, ennyi még gombócból is sok. Hogyan talált vissza a szakmájához?

– Soha nem lettem teljesen hűtlen hozzá, mindig dolgozgattam ismerősöknek, de végleg úgy kerültem vissza, hogy a Központi Múzeumi Igazgatóság ötvös részlegének vezetője magánvállalkozó lett, és megkérdezett, nem mennék-e a helyére. Tíz év kanyargás után vezetett vissza az utam eredeti munkahelyemre, de még emlékeztek rám, ez jólesett. Központi műhelyt alakítottunk ki, addig nem volt ilyen, kizárólag bedolgozókkal végeztették a munkát. Csak a fémöntés és a galvanizálás maradt külsősökre. A kilencvenes évek eleji magánosítási láz a múzeumokat is elöntötte. Ezt a műhelyt olyan kapta meg, aki nem értett hozzá, lassan elfűrészelte maga alatt az ágat. Egyszer szabadságról visszatérve értesültem, hogy rám sincs többé szükség. Az egész ötvös részleget szélnek eresztették. Akkor indítottam be saját műtárgymásoló műhelyemet. Eleinte azoknak a múzeumoknak dolgoztam, amelyekben még megvoltak a műtárgymásolatokat árusító boltok, de apránként azok is megszűntek, már csak a Nemzeti Múzeumban van ilyen. Viszont tíz éve a Budapesti Történeti Múzeumtól megkerestek, ott nyithattam egy saját kis boltot. Igyekszem magasan tartani a színvonalat, nálunk nincsen esztergált, olajfestékkel kifestett huszár, vigyázok, hogy semmilyen szóróajándék ne legyen – még gyerekeknek se.

– Ötvös a szakmája, de a nemesfémekhez is ért, sőt nemcsak fémtárgyakat készít, hanem szobrokat, csontfaragványokat is, fával is dolgozik, üveggel is, ez mind külön anyagismeretet követel, más-más szakmai fogásokat. Hogyan tanult meg ennyi mindent?

– Magamtól tanultam, de tudni kell, hogy valaha az ötvösség magába foglalta az arany-, ezüst- és rézművességet, sőt a galvanizálást, a domborítást és a vésnökséget is. Ez ma hat külön szakma az ötvösén kívül. Én a pénzverdében igazából ezüstművesként végeztem. Az üveggel való bánást és a csiszolását pedig egy iparművésznőtől tanultam, két évig dolgoztam nála, amíg az igazgatói gépkocsit vezettem. Azonkívül 1986-ban elvégeztem a szilikátipari technikumot, hogy konyítsak valamit az üveghez és a kerámiához.

– Hogyan történik egy műtárgy lemásolása?

– Ha nem túl kényes, akkor egyszerűen folyékony gumival mintát vesznek róla, megszilárdulva ez alkotja az öntőformát, ahogy például a fogorvos mintát vesz a lecsiszolt fogról. A formát többnyire gipsszel kiöntik, erről készül a fémöntvény, azt egy bíráló bizottságnak kell engedélyeznie, hogy elég színvonalas-e, és ha igen, akkor indulhat a sokszorosítás. A gyakoribb és nehezebb mód, amikor a tárgy olyan állapotban van, hogy így nem lehet hozzányúlni. Akkor pontos, méretarányos rajzot készítek róla, ennek alapján rézlemezből egy kellő puhaságú szurokgolyón cizellőr technikával kidomborítom, megmintázom a másolatot. Az anyag vastagságát ólommal vagy viasszal adom meg, ez lesz az alapja a sorozatgyártásnak. Egy kőszobor esetében különösen, ha kicsinyítve kell, annyival más a helyzet, hogy gyakorlatilag újra meg kell mintázni. Például arról a gótikus férfifejről, ami a Budapesti Történeti Múzeum jelképévé vált, úgy készítettem másolatot, hogy hat különböző szögből lefényképeztettem. A képeket nézve agyagból megmintáztam hagyományos szobrászati módszerrel.

– Van ennek a szakmának utánpótlása?

– Nincs. Csak úgy lehetne utánképezni a megfelelő előképzettségű szakembereket, ha egy múzeum intézményesítené a műtárgymásolatok készítését. Éppen ez az intézményesítettség szűnt meg a kilencvenes években. Enélkül pedig a múzeumok nem foglalkoznak vele, még én sem tudok másolatot készíteni egy múzeumi tárlóban látott tárgyról, mert nem engedik, kívülállónak számítok. Mindjárt azt kérdezik, mi ebből a haszna a múzeumnak.

– Például árulhatná.

– Egy ilyen kis bolt nem él meg néhány másolatból. Meg aztán jogi bizonytalanság is van, nem tudni, kell-e jogdíjat fizetni, és ha igen, kinek. A múzeumnak, amelyik birtokolja a tárgyat? Vagy a régésznek, aki megtalálta? És milyen alapon? Az egész teljesen tisztázatlan, csak az biztos, hogy úgy érzem, rajtam kívül senkit nem érdekel. A múzeumigazgatót nem is foglalkoztatja a gondolat, hogy kellenének másolatok. Ez a tapasztalatom. Nem is örülnek, ha készítek valamiről. Annyi könnyebbségem van, hogy mivel a Budapesti Történeti Múzeumban vagyok, azokról a tárgyakról, amiket ők találnak, készíthetek. Például a Várban talált gótikus szobrokról már van néhány, és most készítek majd egy Habsburg Mária-, egy II. Lajos- és egy Zsigmond-kisplasztikát.

– Mostanában látni ott egy jókora feltárást, sok falmaradvánnyal. Onnan került elő valami?

– Olyanról nem tudok, amiről piacképes másolat készülhetne.

– Mi a helyzet más országokban, mennyi másolat készül?

– Elterjedt gyakorlat, sokan keresik ezeket a tárgyakat. Hihetetlen mennyiséget gyártanak például Spanyolországban, Angliában, Olaszországban. De hogy az ő kultúrpolitikájukban ennek hol van a helye, nem tudom. Nálunk 1963-64-ben alakult meg a másolórészleg, eltartott 50-60 embert, és nyereséges volt. Az ország nagyobb múzeumaiban mindenhol árusították. Budapesten a József nádor téren volt egy komoly üzlete a Központi Múzeumi Igazgatóságnak, ezerötszáz tárgyból állt a választék a mézeskalácstól az ónkupán át az ékszerekig. Van tehát igény. Akkoriban még hozták be a múzeumok azokat a tárgyakat, amiket szerintük érdemes másolni. Ma meg hiába megyek oda, akkor sem engedik, mert ma már az intézményes körön kívül álló magánszemély vagyok. Ez csak intézményesen megy, nincs mese, valahogy el kéne jutni odáig.

– Ahogy elnézem, a lakása is tele műtárgyakkal, de nem tudom megkülönböztetni, melyik eredeti, melyik nem?

– A bútorok eredetiek, azokat én állítottam helyre – ebbe a szakmába is belekóstoltam annak idején -, az edények egy része szintén eredeti, az összes többi másolat. A ház eredeti. Javarészt én építettem, a két kezemmel, a tetőszerkezet famunkájától a falépcsőn át a faburkolatokig. Tíz évig dolgoztam rajta. Annak a török szenteltolajtartónak a bevételéből épült, amit ott lát. Eredetijét egy német farestaurátor hozta be Magyarországra teljesen összetörve, mert otthon nem talált senkit, aki megjavította volna. Öt másolatot is kért róla, emlékszem, kicsit kellemetlen volt, amikor átadtam a hat darabot, mert bizonyítanom kellett, hogy az eredeti is köztük van. Több mint százat készítettem később. Ez volt az első darab, megtartottam emléknek.