„Az értelmes szövegíráshoz tanulni kell”

Amikor 1993-ban többszöri „haragszom rád” után végleges szakításra került sor a gitáros Ritchie Blackmore és csapattársai között, kevesen fogadtak volna a két fél önálló túlélésére. Az élet azonban bebizonyította, hogy éppen így volt jó, és mind Ritchie, mind a Deep Purple immáron feszültségmentesen alakíthatta saját életét. Ian Gillannal, a Deep Purple énekesével a Budapest Arénában február 26-án bemutatásra kerülő, Rapture Of The Deep című lemez kapcsán beszélgettünk.

– Mindenekelőtt őszinte jókívánságaim tavaly augusztusban betöltött 60. születésnapjához, a hozzánk eljuttatott fényképen ön és a többiek is fiatalosak. Valóban egészségesen élnek, vagy ez csak a látszat?

– Köszönöm. Ami a képet illeti, a külsőt nem lehet állandóan hamisítani, de nincs is rá szükség, hiszen ez a csapat olyan, mint egy család. A legutóbbi körút 18 hónapja alatt 38 országban jártunk, kijátszottuk magunkat, így aztán nagy izgalommal vártuk a stúdiómunkát. Nem tudom, melyik képet látta, de ha mosolygós, akkor őszinte volt és a jó hangulatunkat tükrözte.

– Hogyan jellemezné az új lemezt, miben különbözik a korábbiaktól?

– Az egész zeneanyag jam sessionből, azaz örömzenélésből született. Mivel fogalmunk sem volt, hogy mit akarunk kihozni belőle, ezért a déli óráktól este hatig folyt a „jammelés”, és három-négy nap után kezdtek formát ölteni az ötletek. Úgy két-három hét alatt öszszeálltak a szerzemények, begyakoroltuk, hangszereltük és az egészet élőben felvettük, így lett természetes. Mivel Don Airey, az új orgonista is eltöltött már velünk néhány évet, a második vele készített lemezünknél ő is magabiztosabbá vált, a ritmusrészleg pedig egyszerűen briliánsan működött együtt. Ez a lemez az őszinteség mellett tele van izgalommal, ütemváltásokkal, szabadságérzettel, a szövegekben több a szellemi töltés. Hangulatát tekintve ugyanazt a lelkesedést tükrözi, mint az 1969-es év második felének munkája, amikor az In Rock albumon kezdtünk dolgozni, valamint a Purple 1984-es újbóli összeállása idején, a Perfect Strangers korszakban. A zene természetesen más, a dalszerkezetek minden korábbitól eltérőek.

– Milyen üzenete van a borítón lévő egyenes tartású és a vízben visszatükröződő, kifacsarodott testű alaknak?

– Bámulatos egy ábra. Ezt látod, ha lemerülsz a víz alá 30 méterre, és onnan felnézel, de ugyanezt tapasztalod, ha kissé kapatos vagy. Csak néztem a rajzot és el voltam ájulva az egyszerűségétől. Mind a fák, mind a kicsavarodott testű férfi visszatükröződése természetes, tehát minden eredeti rajta. Először a Penthouse újságban láttuk, igaz, ott más értelemben és alakban, de azonnal mondtam is Rogernek, hogy nagyszerű, gondolkodásra késztet. Nekünk nem kellenek sárkányok és egyéb látványosságok a lemezborítóra, hanem olyan tetszetős elképzelések, amelyek azt sugallják, hogy a mögöttes tartalmat akkor kapod meg igazán, ha meghallgatod a zenét.

– A Rapture of the Deep (A mélység mámora) utalás a Deep Purple-re?

– Olcsó fogás lett volna a címet a Deep Purple-höz kapcsolni, nem ez volt a szándék. Az ötletet egy kép adta, amit a honlapomra küldött valaki. Ezen egy angol falucska tava volt látható a figyelmeztető táblával: Danger! Deep water!, amelyen valaki áthúzta a water szót és helyette a Purple-t írta fel. Mulatságosnak találtam, és úgy érzem, ez volt az a pont, ahol elkezdődött a lemez címének – Rapture of the Deep – kialakítása.

– Két évvel ezelőtt Budapesten, de másutt is, mezítláb énekelt a koncerten. Mi késztette erre a nem éppen rocker viseletre?

– Egyszerűen az, hogy szeretek mezítláb fellépni. Sőt, egyáltalán nem szeretem a cipőket, még az utcán is csak azért viselem, nehogy üvegbe lépjek. Ha az erdőben, a tengerparton, a kertemben mindenütt mezítláb sétálok, miért épp a színpad lenne kivétel? Ezt így érzem természetesnek.

– A hangja annyi évtized után is megmaradt. Hogyan tartja karban a hangszálait?

– Természetes módon énekelek, a hangomat pedig nem gyakorlással, hanem rendszeres énekléssel tartom karban. Ha négy-öt évre abbahagynám, az újrakezdés igen nagy gondot okozna, most viszont magam is úgy érzem, hogy a hangom jobb, mint valaha. Nem dohányzom sokat és nem is igazán italozok, persze, ha koncert után lejövök a színpadról, én is beülök a szálloda bárjába, ahol pihentetőül elszívok egy cigit, lenyomok egy sört. Napközben dohányzás helyett inkább sokat, 3-4 órát is sétálok egyedül vagy a kutyámmal a sziklák mellett, keresztül az erdőn, vagy akárhol. Tornázni nem szeretek, viszont sokat úszom.

– Egy angol nyelvű, önnel folytatott beszélgetésből tudtam meg, hogy rengeteget olvas.

– Steve Morse gitáros és Don Airey orgonista napi hat órát gyakorol, még akkor is, amikor körúton vagyunk, és egyik nap a buszban ültünk, előttem klasszikus könyvek halmazával, keresztrejtvények tucatjaival, amikor Morse megkérdezte, hogy mit csinálok. Azt feleltem, ugyanazt, amit ő szokott, azaz gyakorolok. Ha ugyanis szellemileg is friss akarok maradni, hogy megfelelő módon ki tudjam fejezni magam a szövegeimben, hogy megfelelő célzásokat tehessek, ahhoz gyakorolnom kell. Mivel nem kívánok közvetlenül politikai és vallási tartalmú szövegeket írni, ezért arra más kifejezési módot kell találnom. Ezt az árnyalást azonban csak olvasással és tanulással lehet elsajátítani, ráadásul ennek gyakorlása nem csupán munka számomra, hanem ihlet is az ötletekhez. Ez igen ösztönzőleg hat, és ha leállnék vele, akkor a fejlődés is abbamaradna.

– Véleménye szerint a play back tátogásának elterjedése után lehet-e még az élő zene olyan népszerű, mint valaha volt?

– Saját tapasztalatomról szólhatok, és csak azt mondhatom, hogy több embernek játszunk, mint az 1970-73-as csúcsidőszakunkban. Az utóbbi években milliók előtt léptünk fel, telt házas koncerteket adtunk, és noha a közönség soraiban idősebbek is voltak, az átlagéletkor mégis 18 év. Lehet, hogy ezt a zene teszi, nem tudom. Három évvel ezelőtt a Wembleybe a lányomat is elvittem, ahol a fellépés után az öltözőben megkérdeztem tőle: Grace, mi tetszett annyira a srácoknak? Azt felelte: Apa, nem fogod fel, hogy a Purple baromi jó? Az biztos, hogy a közönség támogatása rengeteget segít, ezzel együtt ez olyan kérdés, amelyet nem tudok megválaszolni, mert nem vagyok próféta.

– Mindig kíváncsi voltam, hogy a zenés körutakon a családos zenészek hogyan tudnak heteket, hónapokat tölteni szeretteiktől távol. Időnként megszakítják a koncertsorozatot és hazaugranak, vagy viszik őket magukkal?

– Jó kérdés, de azért mi sem vagyunk állandóan úton, hiszen lemezt is készítünk, és közben-közben haza tudunk menni a családhoz. Összességében úgy érzem, hogy ugyanannyit vagyunk otthon – ezek lehetnek esték, hétvégek, szabadságok – mint az átlag dolgozók. A családot azért nem szeretjük magunkkal vinni, mert akkor nem tudunk a munkára összpontosítani, hiszen a családdal törődnünk kell, annak meg velünk. Ennek következtében a feleségem és a lányom csak ritkán látogat meg a koncertkörutak idején.

– Pályafutása során melyek voltak a leginkább rokonszenves, bosszantó, unalmas kérdések, és melyeket kedvelte?

– Eleinte minden kérdés tetszik, és ezek csak akkor válnak unalmassá, ha divatot csinálnak belőlük. A ’70-80-as években ilyenek voltak a Ritchie Blackmore-ral kapcsolatosak, mostanában meg azt firtatják, hogy meddig folytatjuk és mikor vonulunk vissza. Ezek a megszólalások fontos részei az életemnek, hiszen szerte a világon igen sok újságírót ismertem meg, az interjúkat is inkább beszélgetésnek tartom. A fiatalabbakkal pedig sajnos az a helyzet, hogy iskolában képezték ki őket, így keveset tudnak az életről. Mondok egy példát. Három hónappal ezelőtt éppen a BBC adását néztem, amelyben megszólalt egy manchesteri ember, akinek családját bagdadi bomba ölte meg. Mi volt az újságíró első kérdése? Hogy „milyen érzés volt”! Ugyanez a butaság hangzik el gyakran velünk kapcsolatban is. Milyen érzés volt csatlakozni a Deep Purple-höz? Milyen érzés körülutazni a világot? Milyen érzés hangstúdióban lenni? Ilyenkor ölni tudnék. Arról viszont sejtelmem sincs, hogy mi volt a legérdekesebb kérdés.

Szakács Gábor