Akár 25 százalékkal is csökkenti a jövedelmeket az ekho

Márciustól életbe lép az ekho: a rendszeres jövedelemhez jutó bedolgozóknak az új adófajta szerint kell teljesíteni közteherviselési kötelezettségüket. A jellemzően művészi, írói és újságírói szakmákra kivetett adónem célja, hogy megszüntesse a színlelt szerződéseket, adókerülő kényszervállalkozóból ismét alkalmazottá váljon az, aki valójában egyetlen helyre dolgozik. Cserébe az ekhózónak harmadával kisebb adót kell fizetnie, mint amennyire normál munkaviszony esetén kötelezett volna. Csakhogy az ekho így is 22 százalékos jövedelemvesztést jelent az evához képest, aminek keretében az érintettek eddig számláztak. Márpedig ez az alkotómunkára kifizetett alacsony bérezés korszakában – egy színész annyiba kerül egy cégnek, mint egy gyengén megfizetett szakmunkás, egy újságíró annyiba, mint egy átlagos melós – komoly érvágás.

„A törvény célja, hogy előmozdítsa a művészeti élet szabadságának megvalósulását, ugyanakkor a közterhek ilyen kedvezményű megállapítása a társadalom bizonyos csoportjai számára nehezen elfogadható” – lepik meg az olvasót az „egyszerűsített közteher-viselési hozzájárulásról” (ekho) szóló törvény szokatlan indoklásában. Amely arra céloz: az elmúlt években az alkotó szakmákban szokássá vált látszatvállalkozásba kényszeríteni a dolgozókat. Innentől munkaviszony helyett vállalkozási díjként jutottak havi jövedelemhez, amivel látszólag mindenki jól járt. A kifizető megszabadult a járulékfizetési kötelezettségektől, a dolgozó pedig jóval több pénzt kapott, aminek az adóvonzataival, ha ügyesen variált, a rendes munkaviszonyhoz képest tényleg többet tarthatott zsebben. Az eva 2002-es bevezetése pedig szinte megpecsételte ezt az állapotot.

Csakhogy a kormány harcot hirdetett: az evát a valódi kisvállalkozók kedvéért vezette be, s nem azért, hogy egyes foglalkoztatók így kerüljék meg a munkaviszonyból származó kötelezettségek megfizetését. Ezért hozták meg tavaly a színlelt szerződések felszámolásáról szóló törvényt, amely rögzítette: büntetendő minden olyan munkáltató, aki a havi rendszerességgel végzett – lényegét tekintve alkalmazotti – munkát vállalkozói szerződés keretében fizeti ki. A törvény eredetileg már tavaly nyáron hatályba lépett volna, különösen befolyásos újságírói körök azonban elérték, hogy egy év türelmi időt hirdessenek. Eközben – részben visszatáncolásként, részben kedvcsinálóként – hirdette meg a kormány az ekho lehetőségét. Az új adófajta immár munkaviszonynak számít, viszont harmadával kisebb adófizetési kötelezettséget jelent, mint a hagyományos alkalmazotti viszony.

Valójában éppen az új adófajta kivételez a művészeti élet képviselőivel. Míg az evával számtalan más foglalkozás képviselői is visszaéltek (biztonsági őrök, ügyvédek, sofőrök stb.), az ekhóra való békés áttérés lehetőségével csak az alkotó tevékenységek képviselői élhetnek.

Fél nyugdíj, zéró betegállomány

A törvény tételesen felsorolja azt a 25 foglalkozást, amelyek képviselői az új adónemet választhatják. Lényegében művészek, újságíró-féleségek, illetve ezek segítői szerepelnek benne, addig a szintig, ameddig még alkotóan vesznek részt a munka kialakításában. Bár a törvény „választásról” beszél, a másik, a színlelt szerződések felszámolásáról szóló paragrafus miatt legtöbbjüknek nincs más lehetősége, mint áttérni a felajánlott formára. Június 30-ával ugyanis lejár a színlelt szerződésekre hirdetett moratórium, s komoly büntetésekre számíthatnak azok, akik nem minősítik át dolgozóikat az ekho-körbe. A büntetéstől félő foglalkoztatók minden bizonnyal rá fogják kényszeríteni bedolgozóikat az új adónemre.

Bizonyos értelemben ez az érintetteknek sem rossz. Az eddigi vállalkozó-bétés jogviszonyban ugyanis a bedolgozók a minél nagyobb jövedelem elérése érdekében erősen spóroltak az adóbefizetéseken. Minimálbér után fizették a személyi jövedelemadót, de a nyugdíjjárulékot is, amivel saját öregkori éveiket lehetetlenítették el. Az ekhóból viszont mind a két kasszába jut. A munkavállalótól levont 15 százaléknyi ekhóból ugyanis 11 százalékpont személyi jövedelemadó, 4 százalékpont nyugdíjjárulék-befizetésként kerül könyvelésre. Igaz, ez még mindig csak feleakkora nyugdíjat jelent, mintha az illető rendes munkaviszony után fizetné a 8 százalékos járulékot. Ténylegesen azonban többet: az ekhót ugyanis csak az választhatja, aki az adott évben normál adózás szerint befizeti a minimálbér (idén évi 750 ezer forint) után járó jövedelemadó- és járulék-kötelezettségeket.

A gyakorlatban ez kétféle módon oldható meg: vagy az illető néhány hónapig dolgozik normál alkalmazotti jogviszonyban, és a 750 ezer forint elérése után lép át az ekhóba; vagy – és ez a gyakoribb – a kifizető megosztja a jövedelmet: havi 62 500 forintig hagyományos elszámolásban vonja le az adóelőlegeket, s afölött számol el 15 százalékos ekhót. Akárhogy is: gyakorlatban az ekhózó többet fizet a törvényben leírt 15 százaléknál, hiszen jövedelmének első 750 ezer forintjából 38 százalékot vesznek el a különböző elvonások (jövedelemadó, nyugdíjjárulék, munkavállalói járulék).

Még jelentősebb érvágás az ekho a kifizetőknek. Akik eddig minden járulékfizetést megspóroltak azzal, hogy vállalkozóként dolgoztatták alkalmazottaikat, a jövőben 20 százalékos munkáltatói ekhót kénytelenek fizetni. Ebből 9 százalékpont kerül a nyugdíjkasszába, 11 százalékpont pedig az egészségbiztosítóhoz. A normál elszámolású munkaviszonyhoz képest a kifizetőnek 12 százalékponttal kisebbek a terhei, a hagyományos rendszerben ugyanis 29 százalékos tb-járulékot, plusz 3 százalékos munkaadói járulékot kellene fizetnie.

A fél nyugdíj mellett az ekhónak egyetlen hátránya, hogy nem jogosít táppénzre, kismamaellátásra (hiszen az ekhózó nem fizet 4 százalékos munkavállalói – azaz egészségbiztosítási – járulékot). Aki tehát előre tudja, hogy ilyesmire lesz szüksége, jó ha munkaadójánál időben átjelentkezik normál munkaviszonyra – a törvény szerint korlátlanul lehet ide-oda mozogni a két rendszer között -, ebben az esetben ugyanis visszanyeri ezen jogosultságait. A munkaadó által fizetett ekho ugyanakkor feljogosít az egészségügyi intézmények – rendelők, kórházak, gyógyszertárak – igénybevételére. S mivel az ekho munkaviszonynak számít, természetesen éves szabadsággal is jár.

Mínusz 22 százalék

Az ekhóval tehát munkaadótól és munkavállalótól is több adót szed be az állam, mint az eddigi vállalkozósdival. Azonban – a munkavállalót illetően – még mindig csak felét annak, mintha normál munkaviszonyról lenne szó. Nézzünk erre egy konkrét példát, mondjuk 200 ezer forintos bruttó fizetést feltételezve.

Eddig a vállalkozó számla ellenében vette át a pénzt, az összegre tehát még 20 százalék áfát is rárakott, így tényleges bevétele 240 ezer forint volt. Mivel többségük élt az eva választásának lehetőségével, a 240 ezer forintból 15 százalék evát, és 1 százalék iparűzési adót kellett fizetnie, végeredményben tehát 202 ezer forintja marad. Ebből is látszik, hogy az eva utolérhetetlen ajánlat: hiszen a munkavállaló a bruttó öszszegnél többet(!) rakhat zsebre, kvázi az állam pakol a zsebébe – az áfakörből visszatartott – kétezer forintnyi összeget.

Ugyanebből a 200 ezerből ekhóval csupán 158 ezer forint marad. A munkavállaló fő vesztesége abból származik, hogy nem növelheti a számlát 20 százalék áfával. Elvileg az eva és az ekho is 15 százalékos, aki azonban eddig másodállásban evázott, további veszteséget szenved a minimálbér normál elszámolású adóvonzata miatt – vagyis a 200 ezer forint 19 ezer ekhóval, és 23 ezer forint hagyományos adóval csökken. Az ekhóval kézhez kapott 158 ezer forintos jövedelem tehát 22 százalékkal kevesebb, mintha az illető az eva mellett maradna. Rosszabbul jár a munkaadó is. A 200 ezer forinton túl eddig nem volt több gondja a bedolgozó kifizetésével, hiszen az áfát tulajdonképpen az állam pakolta a bedolgozó zsebébe. Most viszont – az ekhóból és a minimálbér normál elszámolásából 49 ezer forint adófizetési kötelezettsége keletkezik. Szemben tehát az állam kétezer forintos veszteségével – amit az evánál számoltunk – az ekhóval 91 ezer forint adót szed be az állam, amit nagyjából egyenlő mértékben megosztva fizet munkaadó és munkavállaló.

Normál munkaviszony esetén még ennél is jóval nagyobb az adóhányad. 200 ezer forint bruttó fizetést 51 ezer forint jövedelemadó, 25 ezer forint tb-járulék, és 2000 forint munkavállalói járulék terhel, vagyis az illető csupán 122 ezer forintot kap kézhez. A munkaadónak pedig 64 ezer forintnyi járulékot kell befizetnie különböző jogcímeken. Az állam tehát 142 ezer forintnyi adót nyel el, miközben a munkavállaló 23 százalékkal kevesebb pénzt vihet haza, mint ekhózó társa (s 40 százalékkal kevesebbet, mintha evázna).

Nem várt bumeráng

A társadalom valószínűleg igazságosnak érzi, hogy végre az alkotó és művészi tevékenységet végző emberek is hozzájárulnak a közteherviseléshez. Sokan talán azt sem tartják elfogadhatónak, hogy harmadával még mindig kisebb adófizetésre kapnak lehetőséget, mint a dolgozók többsége. Erre hivatkozik például a Fidesz is, amikor kifogásolja, hogy csak erős lobbiképességgel rendelkező csoportok kaptak lehetőséget az újfajta kedvezményre. Mielőtt azonban nagyon elszabadulnának az indulatok, nem árt tisztázni: valójában nem az érintettek keresték az adókerülő kiskapukat. Már az evába, azt megelőzően pedig a számlaadós játékba is a munkaadók kényszeríttették a színészeket, írókat, szerkesztőket, újságírókat, alkotóművészeket.

Rég a múlté ugyanis ezen szakmák magas presztízse, anyagi megbecsültsége. Ma egy színészre 100-150 ezer forintot szánnak, egy újságíró örülhet a 150-200 ezer forintos bevételnek – a munkaadók egyszerűen nem képesek több pénzt fizetni – a foglalkoztatás után járó szokásos járulékokat sem – ezekben a szakmákban. Összehasonlításul: 150 ezer forintos bérköltségért a normál munkaerőpiacon egy gyengén megfizetett szakmunkást kapnának (90 ezer forintos nettó fizetésnek felel meg), a 200 ezer forint bérköltség pedig napjainkban a magyarországi átlagfizetés (102 ezer forintos nettót jelent). Vagyis diplomás, esetenként többdiplomás, sokszor nyelveket beszélő embereket állítanak méltatlan választás elé: vagy dolgozzanak szakmunkásbérért, vagy legyenek cinkosok a kiskapuk keresésében. S a kiskapuk szűkítésével most minden bizonnyal közelebb kerülnek a szakmunkásbérhez…

Adószakértők ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet: nem tisztázott egyértelműen, kinek kötelező az ekhóba állnia, s ki az, aki csak választhatja ezt. Azok a vállalkozók, akik egyetlen helyre dolgoznak, más bevételük nincs, nyilvánvalóan a színlelt kategóriába esnek, esetük egyértelmű. Akik azonban különböző helyeken adnak le munkákat, a törvény szövege szerint megtehetik, hogy az egyik helyszínen az ekho, máshol viszont az eva szabályai szerint számoljanak el. De vajon akkor is megtehetik, ha mindegyik munkavégzés rendszeresnek számít?

Még problémásabb azok helyzete, akik olyan társas vállalkozásnak a tagjai, amely rengeteg helyre dolgozik, s ők e vállalkozás résztulajdonosaként kapnak fizetést, osztalékot. Elvileg ebben az esetben is elképzelhető rendszeres bedolgozás valamely – akár több – helyre, meg lehet tehát fogalmazni a színlelt szerződés vádját, valójában azonban mégis inkább két cég együttműködéséről van szó. A Magyar Adótanácsadók Egyesülete ezzel kapcsolatban megjegyzi: számtalan jogvita keletkezhet az ekho-törvény különböző értelmezései miatt.

Az utóbbi hetek tapasztalatai pedig azt mutatják: a váratlan értelmezések miatt akár bumerángként is hathat az ekho-törvény a költségvetési bevételekre. Ügyes könyvelők ugyanis kiderítették: az ekho nemcsak arra alkalmas, hogy félig-meddig alkalmazotti körbe kényszerítse az eddigi kényszervállalkozókat, de a törvény szövegében semmi nem akadályozza, hogy az érintett szakmákban az eddigi normál alkalmazottak is átcsússzanak az ekhós elszámolás alá. Azon kevés helyen tehát, ahol eddig tisztességesen bejelentették a művészek, alkotómunkát végzők alkalmazását, rohamtempóban megkezdték a munkatársak átminősítését. Számukra ez 30-50 ezer forintos – de például 400 ezer forintos bruttó fizetésnél 110 ezer forintos – nettó jövedelemnövekedést jelent, s 20-30 ezer forinttal a munkáltató terhei is mérséklődnek. S természetesen ugyanennyivel csökkennek az állam adóbevételei.

Kárász Andor