Szokatlanul csengő nevem, amit sohasem szoktak érteni és rendesen leírni, vend eredetű. Mai napig tisztázatlan, honnan való ez a népcsoport, az elvtársi történetírás besorolta szlovénnak, de ez nem igaz.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Mit tud a családjáról?

– Apai felmenőim túlnyomó többsége evangélikus lelkész volt, magam római katolikus lettem édesanyám után – szüleim így egyeztek meg annak idején. Most meg járok ide is, oda is, hiszen egy az Isten. Családom a Kádár-rendszerben osztályidegen, politikailag megbízhatatlan, klerikális és ilyesmi volt.

– Egyszóval jó család… Édesapja mivel foglalkozott?

– Út- és vasútépítő mérnök volt, ahogy akkor hívták, kultúrmérnök, és az egyik minisztérium tervezőintézetében dolgozott. Emlékszem, mikor először jártam a munkahelyén a hatvanas években, még olvasni nem tudó gyerekként, boldogan vettem észre, hogy a képe ki van téve a falra a folyosón. Az volt a szégyentábla. Megéltem, amikor az iskolában felolvastam osztálytársaimnak a hittankönyvemből – remek történetek voltak benne, nekik is tetszett -, elkobozták és behívatták a szüleimet.

– Erdélyi születésű?

– Nem, ide születtem ebbe a budai lakásba, soha nem is laktam máshol. Ez a szoba volt a gyerekszobám, itt, ahol beszélgetünk, állt a rácsos ágyam – nem mentem messzire. Lélekben azonban nagy utat tettem meg. Erdély iránti elhivatottságom nem vérségi, hanem lelkületi, gondolati. Első élményem Nagyváradhoz kapcsolódik, ami ugyan nem Erdély, de nincs messze onnan. Egyetlen rokonom él még ott, Márta néni, aki apáca. Akkor illegális apáca volt, dolgozott egy vállalatnál, ott jól viselkedett, és közben valami hihetetlen földalatti mozgalom formájában élték rendtársaival igazi életüket is. Gyerekként ebből annyit tudtam, hogy én fölmehetek a templom tornyába, és onnan nézhetek lefelé, ami nagy dolog. Különös érzés volt. Mellettem óriási harang, körülöttem ősi levegő és Szent László emléke, alattam a templom körül pedig a népességi arányok megváltoztatására odatelepítettek csiricsáré zsibvására, kosz és bűz. Nem értettem, de éreztem az ordító különbséget.

– Mikor kezdte érteni?

– Kamaszkoromban, amikor kezembe kerültek verseskötetek, történelmi munkák Trianonról, már ami akkoriban kezébe kerülhetett valakinek. Azt vettem észre, hogy az embereket vagy nem érdekli, vagy nem akarnak róla tudomást venni, mert politikailag kellemetlen. Ez egészen odáig ment, hogy már a hetvenes évek közepén hajlamosak voltak sokan lerománozni az ottani magyarokat. Vérforraló volt. Töprengtem, hogy milyen eszközeim vannak, amivel tehetnék ez ellen. Hadseregem nem volt, amit ütközetbe vezényelhettem volna, hát magamnak vezényeltem.

– Ez mit jelent?

– Kicsi koromtól tanultam zenét, és érdekelt az irodalom. Családi indíttatás is volt benne, hiszen nagyapám a maga korában ismert költő, újságíró, műfordító volt, nemzetgyűlési képviselő, Lendvai Istvánnak hívták. Elég korán izgatni kezdett, hogyan tudnék nyomatékot adni a verseknek, így jött a zene, így vezényeltem önmagamnak. Nem megzenésítettem a verseket, az tőlem távol áll, hanem az értelmezést akartam segíteni, a hatását fokozni. Mellé, közé, alá teszem a zenét, így adnak együtt igazi élményt. Az így született műsorokat az Egyetemi Színpadon, meg ahol csak lehetett, előadtam, nemcsak azért, hogy felhívjam mindenki figyelmet Erdélyre, hanem azért is, hogy az erdélyi irodalmat megmutassam, mert megdöbbenten tapasztaltam, hogy még magyar szakon tanuló hallgatóknak sem volt fogalmuk róla, ki az a Kányádi Sándor, ki az a Szilágyi Domokos, nem sorolom. Még őket is téríteni kellett. Felháborított, hogy egy bombán ülünk betojva, nem lehet kimondani azt a szót, hogy Erdély, és örülünk, hogy van már egy Trabantunk, jaj, nehogy elveszítsük azt is. Az a rendszer úgy volt felépítve, hogy mindenki mindenkitől féljen, és fogja be a pofáját. Én erre nem voltam hajlandó, az én lobogómra Erdély volt hímezve. De az is csak ürügy volt számomra, mert sorsa magába sűrítette, megtestesítette a magyar sorsot, amiről beszélni akartam.

– Meddig hagyták ezt?

– Egy darabig. Elég hamar behívattak a „Deák téri klubba” – a Deák téren volt akkor a Budapesti Rendőr Főkapitányság, és nyomatékosan megkértek, hogy legyek besúgó.

– Mi adta a nyomatékot?

– Bevezetésképpen elmondták néhány hétre visszamenőleg minden telefonbeszélgetésem tartalmát, meg hogy hol jártam, kivel miről beszéltem, és gondterhelt arccal közölték, hogy ebből nagyon nagy baj lesz. Mikor pedig nemet mondtam, baráti hangon, szelíden tudtomra adták, hogy az útlevelem mostantól náluk marad, egyetemre meg ne is jelentkezzek, mert az ő kezük mindenhova elér, semmi esélyem, hogy fölvegyenek, fölösleges kínlódnom. Azonkívül beutalnak engem egy kisebb jutalomüdülésre a Zala megyei Lenti laktanyájába, hogy érezzem, mennyivel jobb lett volna együttműködni.

– Másfél évre?

– Annyi lett volna, de tíz és fél hónap után meguntam. Tudtam, hogy aki öngyilkosságot kísérel meg, azt leszerelik, ezért, mivel mindig jól úsztam, egyik este látványosan vízbe vetettem magam Budapesten az Erzsébet hídról mínusz tíz fokban, miután megszöktem egy hadgyakorlatról – már három napja köröztek. Persze senki nem ugrott utánam, kénytelen voltam kiúszni. A ruha rögtön rám fagyott a parton, viszont legalább komolyan vették a szándékomat, leszereltek.

– Folytathatta az előadóesteket?

– Nem piszkáltak, hagytak énekelni.

– Miből élt?

– Fiatalabbaknak mondom, hogy akkor minden személyi igazolványba be volt írva a munkahely, akinek nem volt beírva semmi, azt elvitte a rendőr közveszélyes munkakerülésért. Ebből következően falállások miriádjait fogyasztottam papíron. Telefonfülke-takarítótól a magántitkárig minden voltam, közben csináltam a magam estjeit. De terveztem könyvborítókat, éltem egy évig Pannonhalmán freskórestaurátorként, tanítottam zenét, és még ki tudja, mi mindenből éltem, közben szenvedélyesen tanultam. Minden engedély nélkül bejártam a jogi egyetemre, a bölcsész karra, a Képzőművészeti Főiskolára, a teológiára olyan előadásokat hallgatni, amelyek érdekeltek. Így még az az előnyöm is megvolt, hogy én válogathattam össze, mit tanulok. Valójában olyan életvitelt kényszerítettek rám, amivel rengeteg tapasztalatot, és tudást nyertem.

– El lehet mondani, mi játszódott le önben az alatt a huszonöt év alatt, amelynek a történéseiből most szemezgettünk, és amelyet most megjelent lemeze zár le? Azért kérdem, mert a különben színvonalas irodalmi és zenei anyag olyan komor, olyan súlyos…

– Addig nem tágítok ettől a komor képtől, amíg nem tisztáztuk, hogy kik a bűnösök, milyen bűnöket követtek el, és hogyan folytassa az ország más szellemben tovább az életét. Ez alatt a huszonöt év alatt főleg befelé figyeltem. Azt figyelhettem meg, hogyan érlelődik az ember. Összes keserűségem, megaláztatásom, erősítette a hitemet, és ez mindennél fontosabb. Kiskoromban elvittek templomba, aztán cukrászdába, és azt hittem, hogy az imádság és a sütemény együtt a hit. De amikor az embert bedobják egy ilyen pokoli üstbe – és ma már megköszönöm a Jóistennek, hogy nem kímélt, hanem megpróbált, hogy kipróbálhassam magamat -, akkor megtudhatja, mi a hit, akkor megtérhet. Ahogy egy pap barátom mondta egyszer, ő már rég lelkész volt, amikor megtért, amikor valóban megismerte a hitet. Nekem ezek az élmények kellettek, hogy ráeszméljek Isten létezésére. Így láthattam meg az ő igazi arcát, így tudhattam meg, mi az én utam, mi az én igazi sorsom. Nem akarok nagy szavakat használni, hogy küldetésem…

– Ne féljünk a nagy szavaktól. Igazán fontos dolgokat csak nagy szavakkal lehet kifejezni.

– Akkor úgy fogalmazok: saját feladatomat szinte papi feladatnak érzem. Téríteni akarok.

– Ugye a Biblia azt mondja, ha a halál völgyében járok is, nem félek. Ezt a bátorságot nem hallom a lemezen.

– Mert ezen a lemezen másféle bátorságot szeretnék sugallni. Azt, hogy egyszer már merjük kimondani, milyen sötét van. Akkor többet nem lesz szükség bátorságra. Egyszer egy várbeli előadásom után felállt a közönségből Bágyoni Szabó István, aki a lemez címadó versének szerzője, és aki azért települt át annak idején Erdélyből, mert az volt az utolsó esélye, hogy életben maradjon ő és a családja. Szót kért, megköszönte az estet az erdélyi magyar írók nevében, és elsírta magát. Csak azért mondtam el, mert számomra ő a mérce. Ha a lemezen idézett költők köszönik, hogy ezt valaki kimondta, az nekem a legnagyobb elismerés, amit kaphatok. Ami ezen kívül még számít, az a barátság. Ketten készítettük a lemezt Lévay Péter barátommal, aki elméleti fizikus, következésképpen zongorázik. Vele 1984 óta vagyunk együtt, egy napon születtünk, egymás gyermekeinek keresztszülei vagyunk. Ilyen barátság igen ritkán adatik meg az embernek.

– Most már elkezdődött egy másféle huszonöt év. Milyen lesz a következő lemeze?

– Szeretném megragadni ennek a múltnak a hitbéli, üdvtörténeti részét. Amikor már nem pincékről beszélek, ahol lerugdossák az ember veséjét, vagy az ablakunk alatt éjjel várakozó terepjárókról, és egyéb megnevezhető rémekről, hanem egy egészen más síkon létező rémekről, és velük szemben a reményről, a kegyelemről, és arról, ami ebből a halál völgyéből kivezet. De amíg nem beszélünk teljesen nyíltan arról, mi történt és részben még mindig történik velünk titokban, amíg nem tudja mindenki, hogy milyen bűnöket követtek el a magyarság ellen, és kik a bűnösök, addig ilyen komor hangon kell énekelnem.