Az első világháborúban elhullott lovaknak síremléket emeltek a komáromi erőd mellett a hálás katonák. Felirata „Non omnis moriar”, vagyis „Nem halt meg egészen”. Azt az emlékművet minden évben megkoszorúzzuk a Magyar Lovas Körrel.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– Ember és állat között el tud képzelni szorosabb kapcsolatot, mint amilyen a lóhoz való viszonyunk?

– Nem. A ló az ember egyik nagy szerelme. És a köztük lévő lelki kapocshoz hasonlóan – ha szabad ezt mondani – egy hátaslóval a testi kapcsolat ugyanilyen szoros. Ami a testi kapcsolatot biztosítja nem más, mint a nyereg, annak lényege pedig a váz. Én csak azzal foglalkozom, a bőrözést másra hagyom.

– Faluhelyen nőtt föl?

– Egy kis faluban, Árpádhalmon. Ennek a helynek még a népi emlékezet szerint is valahol mélyen igencsak köze van a lovakhoz, mert itt állt a hét vezér hét dombja. Hatot már elhordtak, elszántottak, csak Árpádé maradt meg. Innen a név. Kezdettől erősen kötődöm az állatokhoz, legközelebb mindig a ló és a kutya állt hozzám. Gyerekkoromban folyton a csikósok körül lábatlankodtam, elzavarni sem tudtak. És persze szántani, vetni is tudni kellett – akkor még régifajta csoroszlyás vetőgépek voltak, amiket ló húzott.

– Hátas lovuk is volt?

– Nem, egészen furcsa körülmények között tanultam meg lovagolni. Tizenöt éves voltam, amikor az oroszok megszállták az országot 1944-ben. Mindjárt el is vittek, ahogy ők mondták, málenkij robotra, ami kis munkát jelent, de szerencsére nem mentünk Szibériáig, csak a szentesi Tisza-hidat építettük, és mivel még nem voltam tizenhat éves, hamarosan elengedtek. Nem sokáig, mert egyből elkaptak újra, amikor bombakirakáshoz szedtek össze embereket. Később onnan is hazaengedtek, de mindjárt jelentkezni kellett megint, akkor meg lóápoláshoz kellettünk. Hozták haza a frontról a beteg lovakat, azokat két-három hét alatt feljavítottuk, és indultak vissza. Ott tanultam meg lovagolni, mert tudni kellett annyira, hogy elvigyük a hátasokat a front alá, vagy legalább az állomásig a vagonírozáshoz – már 1944 késő őszén jártunk. Egy novemberi napon súlyos balesetet szenvedtem. Akkoriban még kicsit tartottam a lovaktól, kértem az oroszt, hogy a pónik mellé osszon be.

– Mire használták a pónikat?

– Hegyi teherhordásra, azok vitték a géppuskákat. Tíz pónit gondoztam, és ezek a parasztgyerekek, akikkel voltam, egy éjjel bekötötték nekem az egyik helyére a legvadabb lovat. Ez annyira veszélyes volt, hogy akit nem ismert, azt rúgta, vágta, vagy pedig elkapta a ruháját, belevágta a jászolba, és megtaposta. A közelébe sem mertem menni, így persze a pónikat sem vihettem ki az istállóból. Büntetésből az oroszok felültettek erre a vad lóra, azzal kellet kilovagolnom. Ahogy a sínek mellett mentünk, felbukott velem, teljesen rámfordult. A derekam a síneken, négy bordám eltörött, tüdővérzésem lett, váll kulcscsont törésem, azonkívül kiugrott a helyéből három nyakcsigolyám és a bal vállam. Az volt a legérdekesebb, hogy amíg föl nem álltam, a ló nem szaladt el, megvárta, hogy tudok-e járni. Jött a számból a habos vér, mindenem fájt, nagynehezen elindultam az istálló felé. Mert a ló nélkülem ért haza, két orosz nyeregbe ült, hogy megkeressen, nem tudták, megszöktem-e vagy baleset ért. Amikor megláttak, egy közeli parasztházból hoztak szekeret, azzal vittek kórházba.

– Hogyan került a szakmába?

– A bátyám vitt bele. Ő az Alagi Bőripari Szövetkezetnél volt a hátas felszereléssel foglalkozó szakember, és nagyon kellett nekik nyeregvázkészítő. Harminchat éves voltam akkor. Úgy látszik, szükségem volt egy bizonyos érettségre, hogy rátaláljak a nekem való pályára. Persze nem volt előzmény nélküli a révbe érésem, addigra sok mindent megismertem, ami ehhez kell. Kitanultam a kovács, a lakatos, az asztalos szakmát, így szereztem meg az alapokat.

– Melyik volt az első?

– Az asztalosság. Édesapám is ezt a mesterséget művelte, mégsem az ő műhelyében tanultam ki, mert nem tudott eléggé fegyelmezni.

– Rossz gyerek volt?

– Elég rossz. Így aztán Orosházára adott inasnak, és azt mondta a mesternek, megverheti a gyereket, de csak ha megérdemli, különben baj lesz. A lakatosismeretek kellenek a nyeregváz felvasalásához, azt is magam készítem, de még magát a vasalatot is, ahhoz meg a kovácsmesterséget kellett kitanulni. Annak azért veszem hasznát, mert ha az első nyeregkápához a lemezt hegesztőpisztollyal, szúrólánggal hajlítják, nem bírja úgy a mozgást, egy idő után eltörik, mert kiég a szén a vasból, rideggé válik. A fát is saját módszerrel alakítom, néhány milliméteres rétegeket ragasztok össze egy centiméter vastagra. Ehhez legjobb a csont- és bőrenyv keveréke, mert az bírja a nedvességet, nem válik tőle merevvé a fa és nem is ereszti el az anyagot. Ezután hajlítom meg gőzben, így könnyebb is lesz, tartósabb és rugalmas. Ehhez külön készítettem egy gőzölőt. Végül még a fát is átitatom enyvvel, hogy megvédjem, így azt a rengeteg szeget is jobban köti, amit majd a bőrös beleüt, körülbelül ötszázötvenet – egyszer megszámoltam. Igazából nem is kellett külön tanulnom a mesterséget, mert addigra a kellő ismereteim már megvoltak. Mégis a szövetkezetnél beosztottak valaki mellé, aki azonban csak egyféle fából készített nyerget, és öt centi vastag anyagból faragta ki. Rájöttem, hogy másképp kellene megoldani, mert így merev lesz a váz, mondtam is a kisöregnek, de annyira megharagudott, hogy azt mondta, az ő műhelyébe ne tegyem be többet a lábamat. A jó nyereg többféle fajta jó minőségű fából készül, hogy éppen milyenből, az attól is függ, mire akarják használni. Más a sport-, a túra-, a hobbilovaglás, más a versenynyereg, a díjugrató, a műlovagló. Ha például ráteszek egy nyolckilós katonai nyerget egy lóra, abban akár fél napig is lehet lovagolni, viszont ütemes lovaglást nehéz benne végezni. A galopp megint egy külön világ, oda mindössze huszonhárom dekás nyeregváz kell, abban csak állnak, mert állva könnyebb igazodni a ló mozgásához, így jobban fut. Minden feladatnak más üléshelyzet felel meg, ehhez más-más nyeregforma kell. De még az alaptípusokon belül is jó néhány altípust készítek, összesen huszonkét félét, többségét magam kísérleteztem ki. Csak díjugratóból három van. Fontos, hogy a fa is, a bőr is nedvszívó legyen, hogy a ló páráját elnyelje. A sportnyergeknél az is számít, hogy a lakat nyíljon, elengedje a kengyelszíjat, ha a lovas leesik, nehogy magával húzza és összetapossa a ló.

– Gépi közlekedéshez szokott világunkban talán nem sértő, ha elmondjuk, mi a kengyelszíj és a lakat.

– A kengyelben van a lovas lába, ezt egy szíj tartja, a szíjat pedig egy erre kialakított fémnyílásba bújtatják bele, az a lakat. Ez lehet oldalról nyitott, vagy erő hatására oldalt kinyíló. Például a rövid túrára használt könnyű túranyerget nyílt lakattal készítem, mert ilyen helyre sokan mennek olyanok, akiknek még nincs gyakorlatuk, nagyobb az esélyük, hogy ha a természetben a ló valamitől megriad, leesnek róla. Főleg a fácántól és a nyúltól ijed meg könnyen az állat, persze fajtától is függ, némelyiknek érzékenyebb az idegrendszere. Ha még ehhez nem is eléggé idomított, nem fog egyből megállni, magával vonszolja és agyontapossa a lovast. De például katonai nyerget így nem lehet kialakítani, csak zárt lakattal, ott tudni kell lovagolni.

– Készít még valaki gőzöléssel hajlított fából, kovácsolt vasalattal nyerget?

– Volt, aki elkezdte a fa hajlítását, de nem védte meg kellően az állat sós párájának hatása ellen, meg a vasalatot sem kézi kovácsolással idomították rá, ezért nem állta meg a helyét.

– Mára odáig süllyedt a világ, hogy már mindent készítenek műanyagból is. Nyereggel még nem próbálták meg?

– Dehogynem, majd mindjárt mutatok olyat is, van a múzeumomban. Azzal az a baj, hogy nagyon nehéz bőrözni, mert kicsúszik belőle a szög, azonkívül ütemes lovaglásra nem alkalmas, néhány év után eltörik. Ahogy a szúrólánggal hajlított fémkápa is. Sok helyről hoznak ide nekem tönkrement nyergeket, hogy javítsam meg, de mindig azt mondom, vigyék oda, ahol készítették.

– Ahogy hallgatom, az az érzésem, hogy a lóhoz, ugyanúgy mint a borhoz, csak a legnagyobb gondossággal érdemes közelíteni.

– Sokszor úgy készítek nyerget, hogy a ló és a lovas testfelépítéséhez is külön igazodom, ez például sportolóknál fontos lehet. Nem engedem meg magamnak, hogy csak úgy sorozatban csináljam, ahogy a cipőket gyártják. Állatorvosokkal, katonatisztekkel, öttusázókkal, díjugratókkal, műlovaglókkal vagyok kapcsolatban, hogy a legmegfelelőbb formákat tudjam kialakítani. De még az egyszerű parasztember is okosakat tud mondani nekem, ha szokott lovagolni. A rendőrségnek is készítettem egy külön típust, de sajnos nekik most olyan az anyagi helyzetük, hogy azt veszik meg, amit tudnak. Elkezdtem ősmagyar nyergekkel is foglalkozni, azoknál a bőrözést is én akarom végezni. Ebből is szeretnék többfélét, mert most ugyanazt használják hosszú túrára, lovas íjászatra, és filmezéshez a kaszkadőrök. Ebből az ősi magyar nyeregből alakult ki csekély változtatással a huszárnyereg és a csendőrségi nyereg is. Már jó évszázada is híresek voltak a magyar nyergek, ezeket a fajtákat koppintották le a svájciak, a németek, a franciák, és most már mint saját típusaikat gyártják.

– Lovas nemzet vagyunk, nem csoda, hogy akad még, aki kézműves módon dolgozik, de vajon máshol maradtak-e hasonló mesterek?

– Mindenütt gépesítették a gyártást, tömegtermelés van, mert mindig csak a pénz, a pénz… Én mindent kézzel készítek, nekem ez az életem. Annyira munkaigényes így, hogy ha kiszámolom, legfeljebb kétszáz forintos órabér jön ki, és még így is drága a kész váz. Csak azokat az egyszerű embereket sajnálom, akikben a magyar vér benne van, akiknek a ló a mindenük, de nem tudnak megfizetni egy ilyen jó nyerget. A legtöbb örül, ha vesz valami vacakot, pedig azzal még a lovát is tönkre teheti. Hoztak már ide nyerget úgy, hogy készítsek ugyanolyanokat, mással ne is foglalkozzak, abból jól megélhetek, de nemet mondtam. Nem értették, hogy lehet, hogy engem nem érdekel a pénz. Úgy, hogy engem a munka érdekel. Az érdekel, hogy amit kiadok a kezemből, olyan jó legyen, amilyen csak lehet.

– Tanítják valahol ezt a szakmát?

– Csak a bőrözést. A vázkészítést sehol.

– Bírja még a munkát?

– Mióta nyugdíjas vagyok, nappal nemigen dolgozom, már csak éjszaka – azt szeretem. Meg mostanában már időnként előjönnek a régi lovas sérüléseim.