Tizenegy éves voltam 1956-ban, és a Bródy Sándor utcában laktunk. A Szentkirályi utcába jártam általános iskolába, a gimnáziumot pedig a Trefort utcában végeztem. Egy mindössze néhány száz méteres sugarú körben telt a gyerekkorom.

Írta: Boros Károly Fotó: Veres Nándor

– Az ötvenhatos forradalom egyik fő hadszíntere, a Magyar Rádió ugyancsak a Bródy Sándor utcában található. Ezek szerint testközelből élte végig az eseményeket…

– Viszonylag jól emlékszem azokra a napokra. Ráadásul sok más, hasonló korú gyerekhez képest jóval több információm volt a valóságról már a forradalom kitörését megelőzően is. Egyrészt a családi háttér miatt – az anyai nagyapám tüzér-tábornok volt 1945 előtt -, odahaza nyíltan beszéltek előttem a felnőttek, meg aztán rendszeresen hallgattuk a Szabad Európa Rádiót… Emlékszem, kedd volt. Hazaértem a napköziből, nem sokkal utánam megjött édesanyám. Aznap kapott fizetést. Vett egy fregolit meg egy mosófazekat, ennyi jött ki a pénzből. Már gyülekeztek az emberek a Bródy Sándor utcában. Borzasztó kíváncsi voltam, mi fog történni. Átkéredzkedtem egy osztálytársamhoz – Ladányi Julinak hívták -, aki éppen a Rádióval szemközt lakott. Mire leértem az utcára, a tömeg már óriásira duzzadt, beszorultam az emberek közé. Megijedtem, hogyan fogok kikerülni onnan. Közben az egyik házból egy fiatal házaspár jött ki, akik utat törtek maguknak, én pedig a nyomukba szegődve hazajutottam. Estére már égtek a kocsik az utcán, a lángok egészen magasra csaptak fel.

– Félt?

– Érdekes, de nem féltem. Sőt, ellenkezőleg! Abban a néhány napban mindent elsöprő boldogság kerített hatalmába. Fogalmam sem volt persze arról, hogy pontosan miről is van szó, mi történik. És tudja, mikor ismétlődött meg ez az érzés?

– Mikor?

– Amikor 2002 áprilisában láttam azt a hatalmas tömeget a Kossuth téren. Én akkor Bernben voltam, és tévén követtem az eseményeket.

– Annak idején egy horthysta tábornok a pedigrében…

– Nagyapámékat kitelepítették a Hortobágyra, majd miután visszajöhetett Budapestre – már egyedül, mert közben megözvegyült, meghalt a nagymamám -, hozzánk költözött, kitanulta a kazánfűtő mesterséget. Hetvenéves volt ekkor. Kazánfűtőként dolgozott a Csengery utcai rendelőben, így szerezte meg a nyugdíjjogosultságot, és amikor nyugdíjas lett, jövedelemkiegészítésként lottót árult a Nemzeti Múzeum előtt. A forradalom alatt is rendszeresen, mindennap bejárt a rendelőbe fűteni. Akár lőttek, akár nem.

– Mikor kezdett tornászni?

– Tízéves koromban. Ez ma már késői kezdésnek számítana, de akkor átlagosnak volt mondható. 1955-ben volt, egyébként.

– Saját döntés volt a pályaválasztás, vagy a szülői akarat kényszerítette?

– Szó sem volt kényszerről. Nagyon önállóan és tudatosan éltem az életemet már akkor is. Mozgékony gyerek voltam, ráadásul lány, szinte automatikusan adódott a torna. Kezdetben ez még csak amolyan „bukfenctorna” volt, később azonban – azt hiszem, ’57-től -, amikor a tanárom, Trebitsch Joli néni egy igazi klubhoz, a Postás Sportegyesülethez került, magával vitt, mivel tehetségesnek tartott. Ez komoly előre lépést jelentett, mert igazi verseny-szakosztályba kerültem. Az edzőim nem csupán az eredményes versenyzővé váláshoz nyújtottak óriási segítséget, hanem az emberré formálódásunkban is komoly szerepet játszottak: rendszeretet, fegyelem, szorgalom, igazmondás. Az edzőterem a Dob utcában volt, és én rendszeresen gyalog jöttem és mentem. Ezt csak azért mondom, mert ma már két utcával arrébb sem jó szívvel engedem el az iskolás unokámat, olyan rossz a közbiztonság. Féltem őt. Na de, visszatérve az ötvenes-hatvanas évekre! Sokáig, lényegében véve az iskola, az edzőterem és a lakásunk háromszögében telt az életem.

– Nem feleslegesen. Az eredmények Joli nénit igazolják.

– Egy idő után tagja lettem az ifjúsági válogatottnak, majd következett az első külföldi út: Harkov és Kijev. Utána a felnőtt válogatottság, majd az első világverseny: Prága, 1962, ahol felemás korláton hatodik lettem. A rá következő évben leérettségiztem, felvettek a testnevelési főiskolára. Nem sokkal később Brazíliában rendezték a főiskolai világbajnokságot, ahol holtversenyben első helyen végeztem Larissza Latinyinával. Róla tudni kell, hogy minden idők legeredményesebb sportolója, kilenc olimpiai aranya van, de már akkor, 1963-ban is legendának számított a tornászok között.

– Aztán 1964-ben következett a tokiói olimpia.

– A csehszlovák Vera Caslavska és egy szovjet lány, Polina Asztahova mögött harmadikként kerültem a döntőbe, negyedik volt Latinyina. Azonban Csaszi (Caslavska) leesett a korlátról, így mindenki egy hellyel előre rukkolt, így lettem ezüstérmes. Az edzőm amúgy Budapesten, a Lenin körúton, egy Keravill kirakatában lévő televízión nézte a versenyt. Akkoriban még csak keveseknek volt otthon tévéjük.

– Mennyit ért egy olimpiai ezüst?

– Tizennégyezer forintot. Csapatban ötödikek lettünk, azért fejenként ötezer járt. Rengeteg pénz volt ez akkor. És mire költöttem ezt a rengeteg pénzt?

– Na, mire?

– Természetesen ruhát vettem, kabátot, szoknyát, pulóvert… Meg édesanyámnak és a bátyáimnak valami apróságot. Ennyi. Volt pénz, nincs pénz.

– Nem tartott sokáig…

– Nem.

– Dolgozott valahol, vagy csak sportolt?

– A Posta Elszámoló és Statisztikai Hivatalban voltam állományban.

– Sportállás?

– Annak mondták, de hivatalosan ezt sosem nevezték így. Amikor nem voltam edzőtáborban, vagy éppen nem versenyeztem, akkor rendesen bejártam és dolgoztam. Statisztikákat készítettem a talpfák menynyiségének változásáról.

– Izgalmas lehetett… Sportpályafutásának a csúcsa volt az olimpiai ezüstérem, a sporttól azonban nem szakadt el utána sem. Ha korábban nem ismerte volna az egész ország, a tévétorna szinte egy csapásra mindenki ismerősévé tette. Ráadásul a gyerekeivel együtt: Gréta, Petra, Alexa. „Egy kicsi mozgás mindenkinek kell…” Hogyan találtak önökre?

– Akkor már ment a tévétorna, Bérczy Pistával és Müller Katival. A Magyar Televízió Telesportjához tartozott ez a kis, ötperces műsor. A szerkesztők közül valakinek eszébe jutottunk. Évente egyszer voltak a felvételek, általában tavasszal, akkor rögzítettük az egész évi adagot.

– Közel tíz éven keresztül majd’ minden áldott este ott vendégeskedtek sok-sok családnál. Hogyan ért véget ez a hosszú sorozat?

– Alexa, a legidősebb a lányok közül, amikor tizennyolc éves lett, bejelentette, hogy már nem szeretné tovább csinálni. Teljesen jogosnak éreztem a felvetést, és úgy döntöttünk, hogy akkor: vége.

– Mi van a lányokkal?

– Alexa már harminckilenc éves, két gyerek – Gergő és Gizus – édesanyja. Amerikában élnek, Washington mellett, egy kis kertvárosban, Kensingtonban. A férje amerikai, akivel itt, Magyarországon ismerkedett meg, amikor a fiú tolmácsként dolgozott egy televíziós társaságnál. Nagyon helyes a vőm. A legrosszabb az egészben, hogy a nagy távolság miatt csak ritkán láthatjuk egymást. Igaz, nyaranta másfél hónapot itthon töltenek, mi pedig minden második karácsonykor náluk vagyunk, és előfordul, hogy évente egyszer én még meglátogatom őket. A középső lányom, Petra, neki van egy majdnem kétéves kisfia, Flórián, a legfiatalabbnak pedig – aki a legmagasabb hármójuk közül – három gyereke van: Vanda, Vendel és Vince.

– Gyorsan eljutottunk a máig, de legalább egy fontos eleme az életének még nem került szóba, ez pedig a férje…

– Igen, igen, de előtte még a sportról anynyit, hogy az aerobic magyarországi megjelenésénél, a sportági szövetség megalakulásánál, versenysporttá fejlesztésénél jómagam is ott bábáskodtam. Nagyon szép feladat volt.

– Hol ismerkedett meg a férjével?

– A tatai edzőtáborban ismerkedtem meg Palival (Schmitt Pál – a szerk.), 1962-ben, és négy év múlva házasodtunk össze. Ő volt nekem az első és az utolsó szerelmem. Amúgy az edzőtáborozások során életre szóló kapcsolatok, barátságok, és persze szerelmek születtek az együtt töltött hetek alatt. Nemrégiben egy bálon vettem részt, ahol találkoztam Zsivótzki Gyulával: „Emlékszem, Ebadta – így szólított, mert ez volt a becenevem -, amikor egyszer jöttetek haza Párizsból, ti tanítottatok bennünket tvisztelni az edzőtábor egy eldugott sarkában.”

– A sporttól mindmáig nem szakadt el, hiszen a férje jelenleg is aktív sportdiplomata, sőt korábban a klasszikus értelemben vett diplomáciai pályán is megfordult.

– 1993-ban kinevezték madridi nagykövetnek, később pedig a berni magyar külképviseletet vezette.

– Boldognak látszanak – már amennyire az ember kívülállóként megkockáztathat ilyesféle kijelentést -, úgy tűnik, ez a család „egyben van”: nagyszülők, gyerekek, unokák… Pedig híres, sikeres embereknek, akik talán az átlagosnál is gyakrabban vannak kitéve mindenféle kísértésnek, gyakorta rendezetlen a magánélete. Van valami titok, ami segít átlendülni a nehézségeken? Mert azt semmiképpen nem gondolom, hogy az életük konfliktusok nélküli lett volna…

– Igen, a mi családunk tényleg „egyben van”, és örülök annak, ha ez látszik is. Ugyanakkor abban szintén igaza van, hogy mindezt nem adták ingyen. Titok persze nincs. Mindnyájunknak tennie kellett, és tettünk is azért, hogy ma ott tartunk, ahol tartunk.

– A Fidesz női kampányának egyik arca. Mit tehetnek hozzá a nem politikus nők a remélt sikerhez?

– Annyit tudunk hozzátenni a kampány, a választás sikeréhez, amennyi a személyes hitelünk. Mi nem vagyunk politikusok, de amit ezekben a hetekben teszünk, hogy járjuk az országot, emberek ezreivel találkozunk, beszélünk és beszélgetünk, mindenképpen azt a célt szolgálja, hogy részesei legyünk a politika alakításának, alakulásának. Arról beszélünk, mi az, ami összeköt bennünket, szülőket, anyákat és nagymamákat, férjeikért aggódó asszonyokat, a haza, Magyarország iránt felelősséget érző választópolgárokat, és mit tehetünk a változásért, sorsunk jobbítása érdekében.