Szatmárban születtem, a Szamos partján egy kis faluban, kisnemesi családban. Puskaporos levegőbe érkeztem 1944-ben, és mire iskolába mentem, már kulákgyereknek számítottam.

Írta: Boros Károly Fotó: Todoroff Lázár

– Mennyi földjük volt?

– Ha az egész családét veszem, amibe nagybátyáim földjei is beleszámítottak, száz hold. Az ő birtokukat azért számoltuk egybe a miénkkel, mert magtalanok voltak. Nálunk viszont lett kilenc gyerek, én vagyok a hatodik. Öcsém, a hetedik, kicsit hétszentségesebb is, ő volt az, aki pár éve lóháton felment a kilencedik emeletre Tapolcán az Y-házban. Egyébként kiváló lovas, tagja a hagyományőrző huszárezrednek. Mikor akkora gyerek voltam, hogy aratáskor befogtak a munkába, hat-hét évesen, már részes aratók voltunk saját földünkön. Úgy álltunk össze, hogy apám és legnagyobb bátyám voltak a kaszások, mi gyerekek a marokszedők, kévekötők.

– Mennyi volt a rész?

– Hetedet kaptunk. Sokáig nem értettem, miért kell nekünk mindennap 49 kereszt búzát aratni. Később oldottam meg a kérdést, rájöttem, hogy minden hetedik kereszt a miénk. Apu kiszámolta, hogy az aratás körülbelül húsz napig tart, mennyit kell naponta teljesíteni, hogy meglegyen a kenyerünk. A fejadag két és fél mázsa búza volt egy évre. Ez nemcsak az életet jelentette, hanem ha maradt belőle, azt eladva tudtunk cipőt, edényt, miegymást is venni. Hát így nézett ki a falubeli létünk. Ezzel a kulákká nyilvánítással a történelem mindünket elszakított a földtől. Apánk keserűen tudtunkra adta, hogy helyben nincs sok jövőnk.

– Merre vitte a szükség?

– Ha az ember tanulni akart, tíz pontból álló jelentkezési lapot kellett kitölteni, amiből hét arról szólt, hogy milyen a származásunk.

– Hogy lehet ezt hét ponton keresztül kérdezni?

– Az is benne volt, hogy van-e külföldön rokona, mennyi földjük volt, és így tovább. Amikor ezt kitöltöttük, valószínűleg rögtön a szemétkosárba került, sehova nem vettek föl. Egyetlen lehetőség maradt, a bánya. Magam is ott kezdtem. A hároméves vájáriskola után még elvégeztem egy aknászképzőt is, de katonaság után nem a bányához mentem vissza, hanem a vendéglátásba. Tanuló koromban sokat pincérkedtem és megtetszett. A Balaton-felvidéken a Szentgyörgy-hegyi turistaház vezetője lettem. Szakképzettségem nem volt, de felvételkor csak azt nézték, tudok-e számolni. Később szakmámmá is vált, elvégeztem itt Keszthelyen a szakközépiskolát. Most már több mint negyven éve vagyok vendéglátós. Vezettem vendéglőt, üdülőt, fogadót, végül tizenhat évig az Eszterházy-pincét, és csak most, már majdnem nyugdíjas koromra lettem önálló.

– Mivel foglalkozik most, mert ahogy ezt a várat elnézem, nem egyszerű vendéglátást művel?

– Hogy mivel foglalkozom? A magyar hagyomány élesztésével. Mert Magyarországon magyarnak születtem, ebből a hagyományból jöttem, ez éltet. Foglalkozhatnék divatos dolgokkal is, nekem lehetne a legnagyobb diszkóm a környéken, rendezhetnék gagyit, biztos tele lenne a zsebem, csak éppen a lelkiismeretem nem engedi. Inkább leszegett fejjel megyek szembe a széllel. Mert az mégiscsak gyalázatos dolog, hogy Magyarországon a magyar kultúrát nem vállalja azoknak az embereknek a jelentős része, akiken pedig sok múlik. Ha úgy tetszik, kivárok, tartom magam és munkálkodom, hogy ez az állapot javuljon. Tudom, hogy nagyon nehéz, de nem adom fel, van hitem, biztos vagyok benne, hogy ha erősen akarjuk, elkövetkezik. Arra várok, hogy az, ami most Magyarországon van, elmúljon. Itt lassan már semmi sem igaz, és lassan semmi sem a miénk. Ezt meg kell állítani, vissza kell fordítani. Nálam ebben nincs bocsánat. Isten adott erőt, hogy kitartsak, és tudom, hogy sikerül.

– Ön itt a Balaton nyugati végén, Cserszegtomajon felépített egy várat hatezer tonna kőből. Valójában egy színházat, az első magánvárszínházat az országban. Hatalmas színpad, hatalmas nézőtér, hozzá jó néhány kőből való tűzhely üstökkel, komoly borospince, és minden, ami a vendéglátáshoz kell. Hogyan fogadja a közönség ezt a környezetet és a néptáncműsort?

– Sajnos ebben is az látszik, hogy saját hazánkban másod- vagy harmadrendű a magyar kultúra. Az eredeti népművészetet sokan értetlenül fogadják, mert a gagyi öszszevisszaság uralja a terepet. Meg kell várni, amíg ez kitisztul. Természetesen, aki eljön ide, jól érzi magát, ki is mondja, milyen jó, hogy ilyen is van. De ebből a turistából van kevesebb. Ezen az arányon kell erősen változtatni. Nekem olyan koreográfusom van, aki nem is hajlandó mással foglalkozni, csak tiszta hagyománnyal, és ez így van rendjén. Az ilyesmit mindig szakemberre jó hagyni. Nem úgy, mint amit itt nem meszsze, éppen a Balaton-parton láttam, hogy mezőségi táncokat adtak elő szilágysági zenére, matyó ruhában. És ugyanilyen vacak volt a gulyásuk is. Sőt, ha bement az ember a mosdóba, az is úgy nézett ki. De az ilyen is eladható. Ezt én nem tartom kulturált idegenforgalomnak, nem is vagyok hajlandó belemenni. Ha csak így lehet, akkor inkább abbahagyom. Én a családomat, a baráti körömet meg a vendégkörömet is ebbe az irányba állítom be. Évente két-háromezer vendégnek beszélek erről, hogy elgondolkoztassam őket. Ha mindenki csak annyit tesz, hogy magában végiggondolja, mi múlik rajta, már jó. Nem mutogatni kell mindenfelé, hanem tenni, amit lehet.

– Rengeteg régi tárgyat őriz. Vannak köztük családi emlékek is?

– Vörösmartynak van egy mondása, amely szerint nemzetek híre történelem nélkül csak árnyék. Aki eleit és múltját nem ismeri biztosan és nem tudja felvállalni, annak a jövőképe is zavaros, azt sem tudja, honnan jött, azt sem, hogy hová tart.

– Itt van például az irodája falán ez a huszárfelszerelés, éppen csak a ló hiányzik alóla. Kié volt?

– Ez a nyereg alá való takaró, aminek a becsületes neve sabrak, a szablya és a honfoglalás kori nyergekkel azonos, teljesen fából készült nyeregváz az 1800-as évekből maradt meg. Olyan családi emlék, amelyre ha ránézek, mindig büszkeség tölt el. Eszembe jutnak azok az eleim, akik ha kellett, vérüket ontották a hazáért. Ehhez képest a mi áldozatunk csekély, de nem ez számít, hanem az, hogy ami rajtunk múlik, azt – ha kevés is – tegyük meg.

– Hány gyermeke van?

– Négyen vannak, bennük találom meg a boldogságomat, a jövőmet és belőlük merítek erőt.

– Követik önt?

– Amíg látták, hogy a munkám boldoggá tesz, mert napi 16 órát tudok dolgozni, addig ők is lelkesedtek. Most, hogy az utóbbi 4-5 évben nem megy olyan jól, mert amit én tiszta szívvel tudok tenni, az a mai világban nem kell, kicsit visszahúzódtak. Ez nem baj, hiszen minden gyermek önállóan kell megtalálja az útját. Van, aki már családban nő, a többi még tanul – egyetemtől az általános iskoláig – keresik a maguk helyét, ebből is tanulhatnak.

– Milyen emlékeket őriz édesapjáról?

– A papa még él, hála Istennek, 97 éves. Leélt egy nagyon kemény, dolgos, harcos életet, sok gyerekkel. Így érdemes élni. Élénken emlékszem, mikor részes aratók voltunk saját földünkön, és mi, gyerkőcök szedtük a markot, egyszer a kisebbik nővérem, Ibolya föllázadt, hogy nem bírja. Apám jött vissza a kaszával, látta, hogy nem végzi a dolgát, hisztizik. Akkor földobta a kaszát, forgott a levegőben, csak úgy hasította a kék eget, mintha ott is rendet kellene vágni. Pengett, ahogy földet ért. Felkapta, Ibi ott állt előtte. Kislyány volt még, tizenkét éves. Láttuk apám arcán a nagyon kemény elhatározást. Elkáromkodta magát és rákiáltott, hogy mit képzelsz te, levágom itt a fejedet, ha nem hagyod ezt gyorsan és nem csinálod tovább. És láttuk, hogy levágta volna… Biztos! Akkor remegve, sírva nekiálltunk dolgozni. Amit akkor mondott, még ma is hallom. Azt mondta, az nem lehet, hogy a szar megegyen bennünket, inkább mi együk meg, akkor még megmaradhatunk, egyébként végünk van. Szörnyű jelenet volt. Hát így éltünk, így nevelkedtünk, szigorú világban. Emberré tett bennünket. Nem baj, ha kemény az élet. Ha látjuk az értelmét, ha van cél, képesek vagyunk a végtelenségig dolgozni. Az értelmetlenséggel van baj, amit most élünk meg. Látjuk, hogy hazudnak, lopnak, rabolnak, tönkreteszik az országot, látszik, hogy végső céljuk a Kárpát-medencéből való kiszorításunk. És senki nem tesz semmit, csak nézünk és zsibbadunk. Ez nem lehet! Hátra is kell tudni nézni, és előre is. Hátra azért, hogy az őseimnek megfeleljek, előre meg, hogy a gyermekeimnek, az unokáimnak és a hazámnak legyen jövőképe. Ez a legfontosabb. Nem én számítok ebben a dologban, legfeljebb csak akkor, ha ezért tudok valamit tenni. Inkább harc közben vérezzek el, mint hogy lehúzzanak az ingoványba. Megtévedt honfitársainknak a lelkét is föl kell emelni, ki kell rángatni őket ebből a lápvilágból, mert ha ezt nem tudjuk megtenni, ők húznak le minket. Akkor inkább nekiállok rángatni, akármilyen áron is. Mert azt nem lehet gyáván tudomásul venni, hogy nem lesz hazám, és a gyerekeim nem látnak jövőt. Azt nem! Ebben nincs bocsánat! Sajnos annyi pecsovics van közöttünk, akiket ezek megtévesztenek, akiknek alamizsnáért megveszik a lelkét, és így feljogosítva érzik magukat, hogy az országgal és a népével azt csináljanak, amit akarnak. Azt látom, hogy egyre csak a magyarságom ellen jönnek, törnek gátlástalanul, fondorlatosan, sunyi módon. Én nem akarok senkibe belerúgni, de azt sem lehet hagyni, hogy belénk rúgjanak. Meg kell mutatni, hogy kik vagyunk. Itt nem jobb- vagy baloldalról van szó, hanem a gonoszság elleni küzdelemről. Ehhez a jónak joga van, és győzni is fog. Emellé fel kell sorakoznunk, ahányan csak vagyunk.