„Mi, külföldön élő magyarok igyekezzünk megmenteni, amit a személyi kultusz meg-próbált elpusztítani”

Szép számmal élnek olyan híres magyarok a nagyvilágban, akik csak ideig-óráig, elsősorban ritka látogatásaik alkalmával kerülnek a hazai érdeklődés középpontjába. A Svájcban élő, nemrég Budapestre látogató, 85 éves Vajay Szabolccsal Lánc című regényének újbóli megjelentetése kapcsán sikerült beszélnünk.

– Történelmi regényei megírása előtt milyen kutatásokat végzett?

– Noha jogász vagyok, valójában mindig is történész szerettem volna lenni. Már amikor a budapesti Egyetem téren lévő jogi egyetemre jártam, akkor is át-átszöktem a Múzeum körútra, és ott hallgattam Domanovszkyt, Ferdinandyt meg másokat. Ha diplomám nincs is történelemből, olyan alapismeretre tettem szert, amellyel már kutathattam a számomra érdekesebb korszakokat és személyiségeket.

– Kedvenc témaköre a magyarok kalandozásnak nevezett időszaka.

– Ennek bizonyítéka a németül írt és 1968-ban megjelent Der Eintritt des ungarischen Stammbundes in die europäischen Geschichte. Ez a kötet a 864-es évvel, a magyarok mint „ismeretlen ellenség” említésével kezdődik, és első, 933-as merseburgi vereségükkel végződik. Kimutattam, hogy nem szeszélyes rablóhadjáratokról volt szó, hanem mindig valakinek a szövetségében végrehajtott hadjáratról, amelynek során csak a szövetséges ellenségének a területét pusztították. Franciaországban például a Karolingok és Capetingek ellenségeskedése idején az utóbbiak, míg itáliai területen Friauli Berengár oldalára álltak burgundi Rudolffal szemben.

– Az ad hoc kalandozások azért is elképzelhetetlenek, mert komoly hadtáp és felkészülés nélkül a magyarok nem juthattak volna el a mai Spanyolországig.

– Nem bizony, és ez akkor is igaz, ha egyes élelmiszereket útközben szereztek be. Az viszont vitathatatlan, hogy ők használták először a napjainkban is divatos Maggit. A cremonai Luitprand püspök, aki erről tudósítva boszorkányoknak nevezte őket, akik csak feltették a vizet forrni, beleszórtak valamit és abból húsleves lett. Nem tudhatta, hogy a magyarok zacskóban vitték magukkal a porított, szárított húst, amit a Maggi csak ezer évvel később vezetett be újból.

– Történelmi kutatásai mellett évekig az UNESCO volt a munkahelye.

– 1943-ban egy évre ösztöndíjasként küldtek ki Svájcba, csakhogy mire lejárt az idő, a Magyarországon kialakult állapotok miatt önhatalmúlag „meghosszabbítottam” az ösztöndíjamat. Spanyol tudásomnak köszönhetően utóbb Argentínába kerültem, ahol újságíró voltam, 4-5 egyetemen társadalomtudományi csoportot alapítottam. Peron-ellenes barátaim támogatásával jutottam az UNESCO-ba, ahol, mint mindenki más is, kizárólag a szervezetnek tartoztam felelősséggel, az argentinoknak nem.

– Heraldikusként is történelmi ismereteit hasznosította?

– Amikor elkezdtem, még nem voltam járatos a címertanban, de nem is ez számított. Az viszont igen, hogy mi, külföldön élő magyarok igyekezzünk mindazt – így a heraldikát is – megmenteni, amit a személyi kultusz idején Magyarországon igyekeztek elpusztítani. Ennek érdekében képeztem magam, és 1979-1986 között két időszakra még a Nemzetközi Heraldikai Egyesület elnökének is megválasztottak.

Szakács Gábor