Szinte kisgyerekkorom óta tudatosan készültem a tanári pályára. Nagyon hamar kezdtem önállóan intézni a dolgaimat, aminek fő oka, hogy hatan voltunk testvérek, ennyifelé nem tudnak úgy figyelni a szülők.

Írta: Boros Károly Fotó: T. Szántó György

– A továbbtanulásról is egyedül döntött?

– Egyedül. Komoly elhatározás kellett hozzá. Tudni kell, hogy annak idején jóval nagyobb volt a túljelentkezés minden egyetemen, főiskolán, mint most. Olyan sokan szerettünk volna bejutni a Testnevelési Főiskolára, hogy megyénként rendeztek előfelvételit. Csak Szabolcs megyéből – merthogy nyírbátori vagyok – százötvenen jelentkeztünk, ebből az előszűrő után kettőnket hívtak be felvételizni. Ott ezer körül lehettünk, és végül százhúszan kezdtük el a TF-et. Nagy szó volt bekerülni. Igazi tanáregyéniségek tanítottak bennünket, akik meghatározták a szakma iránti elkötelezettségünket.

– Főiskolásként érte a forradalom, testvérei is fiatalok voltak. Hogyan hatott a családra a történelem?

– Sajnos három testvérem elment a nagyvilágba ’56 után, két lánytestvérem Amerikában, a bátyám pedig Ausztráliában él. Megtalálták a számításukat, családot alapítottak, megteremtettek maguknak mindent, de a hazájukat elvesztették. Eljönnek időnként Magyarországra, de igazából hontalanok. Ha ott vannak, ide vágynak, ha itt vannak, akkor oda. Volt róla szó, hogy hazaköltöznek, de pár hét után már kívánkoztak vissza, hiszen ott van a baráti kör – ugye ’56 óta elég sok idő eltelt -, ott vannak a gyerekek, unokák. Szüleim igen nehezen viselték a hiányukat. Az a gondoskodás, ami körülvett bennünket, a rend, a fegyelem, a jó szokások kialakítása, a tisztelettudás összekovácsolta a családot. A forradalom után ez megszűnt. Szétesett minden. Anyukám rettenetesen nehezen bírta, csak sírt, sírt a távolba szakadt gyerekekért, nem is tudta megemészteni, ami történt. A rengeteg gond, betegsége és az elvesztett gyermekei utáni fájdalom hamar elvitte.

– A TF-et elvégezve hol kezdett dolgozni?

– Szentesre kértük magunkat a férjemmel, aki akkor már ismert atléta volt – szerintem inkább róla kellett volna írni -, ott tanítottunk a Horváth Mihály Gimnáziumban, hogy közel legyen özvegy édesanyjához. Onnan járt edzőtáborba. Azokban az időkben a sportolók az év felét edzőtábo-rokban töltötték, hallatlan sokat dolgoztak a sikerért. Az is igaz, hogy abban az időben csak így lehetett megfelelő edzéslehetőséget és jó ellátást kapni a felkészüléshez.

– Egy élsportolónak minden szempontból kivételezett helyzete volt az ötvenes években, de később is, talán ez is volt az egyik oka a kitűnő eredményeknek.

– Biztos, hogy ez is benne volt, nem csak a sportági megszállottság. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy külföldre semmilyen más módon nem mehetett az ember.

– Milyen volt Szentesen tanítani?

– Nagy élmény volt, és kitűnő kezdés, mert rengeteget tanultam a nem testnevelő tanár kollégáktól is, akik között több országosan ismert kiváló tankönyvíró volt. Hat évig éltünk ott. Azért jöttünk fel Pestre, mert a férjemet meghívták a TF-re tanítani. Én általános iskolai állást találtam. Addig el sem tudtam képzelni, hogy ezzel a korosztállyal foglalkozzam, de hálás vagyok, hogy így alakult az életem, mert olyan lelkesek a gyerekek ebben a korban, hallatlan sok örömet szereznek, és annyit lehet tanulni tőlük…

– Mit?

– Elképzelhetetlenül sok mindent, és a mai napig is alig van olyan órám, amelyen valami új élményt ne kapnék. Megváltoztatták a látásmódomat, közelebb kerültem hozzájuk. A gyerekek őszinték, mindenről van véleményük és rengeteg a kérdésük. Sokszor olyan gondolatokat ébresztenek bennünk, felnőttekben, amelyek sohasem jutottak volna eszünkbe. Ez tanulásra serkent, frissen tartja érdeklődésünket és segít megújhodni. A mi sportágunkban nagyon fontos a rögtönzés. A gyerekek olyan képzeletdúsak, hogy még ma, ötvenévi tanítási tapasztalattal is meglepődöm néha. A zene hallatán ömlik belőlük a mozdulat. Olyan eredeti, érdekes mozgással adják viszsza a különböző zenéket, ami kevés koreográfusnak jutna eszébe. Ez engem is ösztönöz, nap mint nap új szempontok merülnek fel bennem. Eleinte az ember azokat a tanítási módszereket alkalmazza, amiket elsajátított a főiskolán, lassan azonban rájön, hogy az életben sokkal jobban lehet és kell a gyerekekhez alkalmazkodni. Többet és egészen más módon kell tanítani. Ahogy múlnak az évek, egyre jobban tapasztaljuk, milyen sokat változnak a követelmények. Ugyanazzal a korosztállyal teljesen másként dolgozom ma, mint akár tíz évvel ezelőtt.

– Egyik fő témája a képességfejlesztés. Miért tartja ezt annyira fontosnak?

– A sportban is, a mozgásművészetekben is azt látom, hogy túl korán kezdik el a különleges technikák oktatását, amikor még nincs elég erős alapja a gyereknek. Emiatt hamarosan megáll a fejlődésben, és vagy abbahagyja, mert érzi, hogy nem tud megbirkózni a feladatokkal, vagy a megszerzett testi műveltségét máshol kamatoztatja. Ez a mi sportágunkban, a ritmikus gimnasztikában is gyakori, mert nagyon jó alapokat ad mindenfajta mozgáshoz, mi törődünk legjobban az aprólékos testképzéssel. Ha ezt a sportágat tanulja egy kislány, bármilyen sportban megállja a helyét később. Sokan élnek abból a munkából, amit a ritmikus gimnasztika edzői végeznek.

– Például mely sportágak?

– Elsősorban a tornászok, az aerobikosok, a táncosok, de sorolhatnám a többit is. Ha például elmegy klasszikus balettra egy tízéves kislány, aki nálunk nőtt föl – mi négyéves korban elkezdjük a képzést -, az ott is kitűnő alapokkal indul. De ha megnézzük a táncosokat, a csoportok legjobbjainak szinte mind ritmikus gimnasztikai alapjuk van, mert ez a képzés testtudatot ad, tartást, és sokoldalúan képez. Például Béres Alexandra nálam tanult, tizenhat évesen elkezdett aerobikozni, és fél év múlva világbajnok lett. Mellesleg ezt a sportot én hoztam be Magyarországra 1981-ben. De például volt több olyan tanítványom is, akiből válogatott atléta vagy labdajátékos lett, nem sorolom.

– Inkább a szülők erőltetik, hogy négyévesen már sportoljon a gyerek, vagy éppen az nyúzza őket, hogy ide akar jönni, esetleg az óvó néni irányítja errefelé?

– Mind a három. A szülők egy része saját régi álmait akarja megvalósulva látni, mások azért, mert a gyereknek nincs az óvodában megfelelő mozgási lehetősége, és tudja, hogy ez jó hely. Azonban az igazi az, ha a gyerek választja. Ha kimondja, hogy én ez vagy az akarok lenni. Ehhez kell, hogy valamilyen élménye legyen, mondjuk, ha volt már versenyen, vagy látta a tévében, esetleg imádja a zenét, és ügyesen mozog rá. Ez a szülőben rendszerint úgy csapódik le, hogy ez a gyerek egy csoda. Ebben legtöbbször van elfogultság is, mert a gyerek nem mindig akkora csoda, de szereti csinálni és az jó alap a tanuláshoz. A példák azt mutatják, hogy azokból lesznek nagy egyéniségek, akik maguk választanak, határozottak abban, hogy ezt akarják és kitartóak. Persze ahhoz, hogy valakiből valami legyen, nagyon sok lehetőség kell, nem elég a tehetség.

– Hogyan tapasztalja, megvan a most felnövő nemzedékben az a kitartás, ami minden komoly cél eléréséhez nélkülözhetetlen?

– Szerintem igen, csak észre kell venni és gondosan oda kellene figyelnünk a fejlesztésére. A gyerekben sok lehetőség, jó szándék, akarás van, csak a felnőttek, a szülők és az iskola néha elrontják.

– Mivel?

– A szülő azzal, hogy rohanó életet él, nincs kellő ideje odafigyelni a gyerekre, foglalkozni, együtt lenni vele. Ez meglátszik a viselkedésükön: nem tudnak köszönni, nem tudják, hogy a felnőttet előre kell engedni az ajtóban, magyarán nem nevelik őket.

– Csak nőnek, mint fa az erdőn?

– Így van. Főleg a jómódú szülők gyerekein látni ezt. Megvan minden napra a zsebpénze, vásárol, ilyen szempontból önálló, de semmi több. Elviszik a legjobb helyekre, hogy ott foglalkozzanak vele, megfizetik a legjobb iskolát, és ezzel vége is. Pont a legfontosabbat nem adják meg neki, a nagyobb törődést, a nevelést. Az iskolában szintén nagyon viszonylagos a nevelés, ma csak a pedagógusok lelkiismeretétől, rátermettségétől függ, és a megszállottságuktól. A gyerekek igen nagy türelmet igényelnek, és nem kevesebb odafigyelést. Sok a szakmailag kiváló tanár, de vagy fáradtság, vagy túlterheltség miatt nem tudnak annyit és olyan szinten foglalkozni velük, ahogy kellene, pedig a gyerek sok mindenre képes. Gyakran hallom, hogy a mai középiskolások nem akarják teljesíteni a feladatokat, nincs kedvük, idejük és így tovább. Ez így nem igaz. Elsősorban a nevelő hozzáállásán múlik. Soha nem volt olyan gondom, amikor bementem az órára, hogy a gyerekek ne azt csinálják, amit mondok. Ha magával tudja őket ragadni az ember, mindent megtesznek. Nálam nincs olyan, hogy valamit ne lelkesedéssel csinálnának. Igaz, hogy szinte összeomlok óra végére, annyira beleadok mindent. Ez komoly igénybevétel, de megéri. A tanulókkal minden jót el lehet hitetni, ha hittel mondjuk. Könnyebb lenne leülni, odaadni egy labdát, hogy na, szaladgáljatok, csak abból nem lesz eredmény. Hatalmas terheléssel dolgoztatom őket. Mindig azt mondom nekik, ide nem kötelező jönni, de aki itt van, becsületesen dolgozzon. Arról állandóan szó van, hogy az edzésmunka hatására milyen értékek alakulnak ki bennük testileg, lelkileg, ezért sokszor még a nem túl tehetséges, de okos gyerek is a jövője érdekében kibírja. A tanár is meghal az órán, többször meghal a gyerekekkel együtt, de utána csillog a szemük, boldogok, és alig várják, hogy újra jöjjenek.

– Felnőttekkel is foglalkozik?

– Nincs rá sok időm, pedig szívügyem, hiszen a rendszeres testképzés nagyban segítené az egészséges életmód kialakítását. Viszont felnőtteket tanítok a TF-en, vezetem a szakedzői képzést. A Táncművészeti Főiskolán a pedagógusképzésben a gimnasztika képességfejlesztő programot irányítom, tanítom. Foglalkozom a művészképzős hallgatókkal, és ha időm engedi, a társastánc élvonalbeli versenyzőit is edzem. Most is, ha maguk elmennek, olasz, magyar és osztrák versenytáncosok jönnek hozzám képességfejlesztő edzésre.