Húsz éve történt az évszázad legsúlyosabb atomkatasztrófája – A kommunista hazugsággyár gyilkos hallgatása

Két nappal a katasztrófát követően, április 28-án svéd meteorológusok műszerei jelezték, hogy valami nagyon nincs rendben a szovjetek háza táján. A svéd kormány tájékoztatást kért, de Moszkva aznap reggel még tagadta, hogy bármi történt volna. Estére viszont beismerte a katasztrófát. A magyar külügyminisztérium csak ezt követően kapott hivatalos tájékoztatást a szovjet féltől. Közben Nyugaton sorra láttak napvilágot az újabbnál újabb mérési adatok, amelyek egyértelműen bizonyították, hogy a szovjet elvtársak valamit nagyon titkolnak.

A balesetről elsőként a magyar TV-híradó jelentett, április 28-i kiadásában. Érdemi információ azonban nem hangzott el. A szerkesztők szárazon, bármiféle konkrét mérési adat közlése nélkül igyekeztek meggyőzni a lakosságot arról, hogy a történtek nem jelentenek veszélyt, mivel a sugárzás mértéke elmarad az emberre ártalmas szinttől. Hasonló stratégiát követtek a napilapok is, amelyek pozitív megfogalmazásra törekedve, a sugárzás csökkenésére fókuszáltak. Ekkor a híradások több mint nyolcvan százaléka a robbanás veszélytelenségét bizonygatta, és alig öt százalék volt, ami ennek ellenkezőjét állította.

Az emberek félrevezetésében legkevésbé az újságírók voltak ludasak, hiszen az olvasókhoz hasonlóan ők maguk sem voltak birtokában a kellő információknak. A Szovjetunió minden tőle telhető erővel igyekezett visszatartani a katasztrófáról szóló valós információkat. Emellett a magyar kormány is kettős játékot játszott. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala április 30. és május 29. között naponta adott ki közleményeket az MTI-nek Csernobilról. A valós mérési eredményeket azonban kizárólag a külföldi követségekhez juttatták el. A magyar emberek csupán kozmetikázott adatokat és szépen szerkesztett nyugtató mondatokat kaptak. De nemcsak a köznépet, hanem a párttagokat is tudatlanságban tartották, így még a legelvetemültebb kommunisták is arra kényszerültek fanyalodni, hogy a Szabad Európa rádióból szerezzenek hiteles információkat.

A katasztrófa igen rosszkor történt, hiszen küszöbön állt május elseje, amikor az embereknek kötelező jelleggel utcára kellett vonulniuk. A rendszernek nem hiányzott, hogy az utcákról és terekről elmaradozzanak az ünneplő tömegek. Így úgy döntöttek, üsse kő, hadd nyeljék az emberek a dózist. Amiről nem tudnak, úgysem zavarja őket. A suttogó propaganda azonban elindult. Az innen-onnan kiszivárgó információfoszlányokból a dolgozó nép megérezte, hogy valami nincs rendben. Abban az évben rendkívül meleg majális volt, így az emberek részt is vettek a szokásos évi felvonulásokon, a pesti vicc szerint „sugárzó arccal”.

A vicc telibe talált. Azokban a napokban volt csúcson a Magyarországot elérő sugárzás. Ennek ellenére Berecz János – egyébként a biztonságot adó tévéstúdió mélyéről adott – május elseji nyilatkozatában a sugárzási szint emberre ártalmatlan mivoltáról és a párt büszkesége, a paksi erőmű biztonságosságáról beszélt, valamint megnyugtatta a nézőket, hogy a kormány azonnal közzéteszi a birtokába jutott információkat. Ehhez képest egy nappal később a híradás már az óvintézkedésekről szólt.

Az első óvintézkedéseket javasló, nyomtatott hírközlések napokkal a csúcsszint lefutása után, május 4-én láttak napvilágot. Az első, a robbanás valódi veszélyeiről szóló szakértői vélemény pedig csak ez után egy nappal jelent meg. Ennél is nagyobb késési fázisban volt „Magyarország legkedveltebb napilapja”, a Népszabadság, amely először május 6-án közölt konkrétumokat tartalmazó írást Csernobilról. Ezek a konkrétumok azonban a nagy Szovjetunióban uralkodó állapotokról szóltak. Arra, hogy az olvasókat valóban érdeklő, magyarországi helyzetről írjanak, egészen május 14-éig kellett várni.

A Csernobilról való híradások főszereplői a „Mír” néven elhíresült, jellegzetes hangon kattogó sugármérő mellett a meteorológusok és műszaki szakemberek lettek. A politikusok igyekeztek a lehető legtávolabb tartani magukat a problémától, hiszen egy elszólás vagy kétértelmű mondat súlyos következményekkel járt volna. A kommunista elitre így is nehéz feladat hárult. Mértani pontossággal kellett egyensúlyozniuk szovjet hűbéruraik és a Nyugat közt. A központi utasítás szerint feladatuk az „ellenségesnek” és „túlzónak” minősített nyugati híradások ellensúlyozása és a szovjet érdekek védelme lett. Ahogy Bányász Rezső tájékoztatta az MSZMP agitproposztályának vezetőjét: „Mindvégig tartottuk magunkat ahhoz a tájékoztatáspolitikai alapelvhez, hogy a Szovjetunióról, az ott történtekről nem vehetünk át nyugati találgatásokat, csakis azt közölhetjük, amit a hivatalos szovjet tájékoztatószervek kiadtak.”

Csernobil igazi katasztrófa volt. Nem pusztán a sugárral megfertőzötteknek, de a Kádár-rendszer számára is. A nyilvánvalóan kozmetikázott, egymásnak ellentmondó híradások eredményeként az emberek végképp elvesztették bizalmukat az állami tájékoztatásban. Ennek ellenére a hírapparátus állami kitüntetésben részesült a sajtómunkatársak mellett, az Országos Sugárbiológiai intézet igazgatója és a Polgári Védelem Országos Parancsnokságának igazgatója is jutalmat kapott a sikeres kommunikációért.

Sayfo Omar