Dr. Sebastian Pflugbeil: Tanulságok és tapasztalatok

A csernobili atomerőműben 1986. április 26-án bekövetkezett katasztrófa megváltoztatta a világot. A kerek évforduló alkalom az áldozatok előtti főhajtásra, de a borzalmas következmények áttekintésére is. Ezek feltárását a nemzetközi atomlobbi emberéletek árán is hátráltatja. Ha a fogyasztók ismernék a rájuk áthárított kockázatokat és a tényleges költségeket, azonnal oda lenne az atomipar „jó híre” és vele a big business – nyilatkozta lapunknak dr. Sebastian Pflugbeil fizikus, aki 1990 tavaszán a német újraegyesítés előtti utolsó NDK-kormány minisztereként elérte az ország működő atomerőműveinek és az újak építésének leállítását a súlyos műszaki hiányosságok miatt. Dr. Pflugbeil ma a Sugárvédelmi Társaság elnöke, akivel Berlinben az általa szervezett háromnapos nemzetközi konferencia után beszélhettünk.

– Hogyan kérte fel az előadókat?

– Hosszú évek óta járok a leginkább sújtott területekre, Fehéroroszországba és Ukrajnába. Sokat olvastam, követtem a szakmai eszmecseréket, így szép számmal voltak régi ismerőseim, másrészt a tavalyi utazásom során szándékosan kerestem meg szakembereket, akiktől a napi munkájuk tapasztalatai alapján a lehető leghitelesebb tudományos tájékoztatást kaphatjuk.

– Nagyon óvatosan fogalmaz…

– A következmények elemzését számos ok nehezíti. Az első években a Szovjetunió egészségügyi minisztériuma és a KGB tilalmak sorát vezette be, s ezek következtében a helyzet megítéléséhez szükséges sok fontos ismeretet, adatot eleve nem gyűjtöttek, elveszítettek vagy meghamisítottak. Ezek ma a legbonyolultabb számításokkal sem pótolhatók. A helyszíntől távol, moszkvai vörös asztalok mellett született a baleset hivatalos leírása – ami mind a mai napig meghatározza és kisiklatja az eszmecserét. Vezető tudósok, sugárbiológusok, sugárvédelmi vagy atomerőműi és reaktorbiztonsági szakemberek – keletiek és nyugatiak egyaránt – nagyon hamar a valósnál sokkal enyhébbnek állították be a következményeket. Értékelésükön később – a meggyőző tények nyomására is – alig vagy egyáltalán nem voltak hajlandók változtatni; talán nem egészen függetlenül az imént említett lobbi-érdekazonosságtól… A szovjet rendszer szétesése után elhivatott és lelkiismeretes szakemberek kiváló tanulmányokat írtak Oroszországban, Ukrajnában és Fehéroroszországban, ezeket azonban a nyelvi akadályok miatt alig ismerték meg a nyugati világban. Ezért tekintettem elsőrendű fontosságúnak, hogy az előadók többségét ezekből az országokból hívjuk meg.

– Hogy következett be a katasztrófa?

– Hogy mi is történt valójában, a radioaktív hasadóanyagok mekkora hányada maradt a reaktorblokkban, s hogy mekkora veszélyt jelentenek, az ma is vitatott kérdés. Tény, hogy az erőmű a négyes blokkjának éves nagyjavítási leállásához történő előkészületek közben egy kísérletet iktattak be, aminek célja annak az alsó teljesítményhatárnak a mérése volt, ahol a rendszer saját termelésű elektromos árammal még üzemben tartható. Eközben az üzemeltetési előírások többrendbeli súlyos megszegése és vezérlési hibák egész sora következtében az üzemi teljesítmény egyszeriben már ellenőrizhetetlen szintre, több mint százszorosára emelkedett. Olyan erejű gőzrobbanás következett be, hogy az levetette az ezertonnás betonfödémet, ami 90 fokkal elfordulva zuhant vissza. A reaktormag levegővel való érintkezéséből éghető szén-monoxid keletkezett, meggyulladt, majd lángra lobbantotta az ebben a reaktortípusban a neutronok lassítására alkalmazott grafitot (moderátor). Ez a hatalmas grafitmáglya körülbelül tíz napig égve a legmagasabb légrétegekbe lövellte a radioaktív hasadóanyagokat, amik aztán a széljárás szeszélye szerinti mennyiségi eloszlásban a világ szinte minden tájára eljutottak, kivéve Ausztráliát, Új-Zélandot és a Déli-sarkot. Vannak területek a katasztrófa helyszínének közvetlen közelében, amelyek felett elhaladt a radioaktív felhő, anélkül hogy eső keletkezett volna, míg egészen távoli vidékek is kaptak a csapadékkel sugárfertőzést, így például Svédország, Finnország, Norvégia vagy déli irányban Törökország, Bulgária, Görögország, Szlovénia, Olaszország, továbbá Ausztria, Svájc és Németország egyes területei, köztük Berlin is.

– Mik voltak a közvetlen következmények?

– A reaktor elvesztése jelentős gazdasági veszteséget jelentett. Lezártak ugyan egy 30 kilométer átmérőjű területet, ahonnan kitelepítették a lakosságot, de az atomerőmű személyzetének elhelyezésére onnan csupán néhány kilométerre épített Pripjaty városából az utolsó lakókat csak szeptemberben költöztették ki. A szovjet területekre kikerült sugárszennyezés 70 százaléka Fehéroroszországot, 15-15 százaléka Ukrajnát, Oroszországot érte. Az ENSZ Közgyűlésének 1995-ös adatai szerint a közvetlenül érintett személyek száma Fehéroroszország 10 millió lakosából 2,5 millió, Ukrajnában 50 millióból 3,5 millió, Oroszországban 145 millióból 3 millió. Összesen 135 ezer embert telepítettek ki, 400 ezer elveszítette lakását és el kellett költöznie. A fertőzött területek nagysága Fehéroroszországban 62 400 négyzetkilométer (30 százalék), Ukrajnában 42 000 négyzetkilométer (7 százalék), Oroszországban 57 650 négyzetkilométer (az európai terület 1,6 százaléka). Fehéroroszországban 7000, Ukrajnában 1000 és Oroszországban 2000 négyzetkilométernyi területet zárt övezetté nyilvánítottak. Ennek mintegy 30 százaléka erdő, a többi rendkívül jó termőképességű fekete föld: joggal nevezték a Szovjetunió éléskamrájának. A szovjet rendszer egyszerűen képtelen volt a kérdésekre megközelítőleg is érdemi válaszokat adni, a titkolózás, a baj mértékének eltagadása minden bizonnyal jelentősen hozzájárult Gorbacsov hitelességének megrendüléséhez és meggyorsította a Szovjetunió felbomlását. A legkegyetlenebb sors a körülbelül egymillió, úgynevezett likvidátornak jutott osztályrészül, akiket a hatalmas birodalom távoli tájairól tartalékosként behíva vetettek be a mentési munkákban – gyakran puszta kézzel és a veszélyek ismerete nélkül… Aztán dolguk végeztével hazaküldték őket – az elkerülhetetlen betegségek az elszenvedett sugárzás mértékének megfelelő idő elteltével otthon ütköztek ki rajtuk…

– Mit tudott tenni az egészségügyi rendszer?

– A likvidátorok és a lakosság sugárterhelésének méréséhez nem álltak rendelkezésre megfelelő műszerek, képzett szakemberek, de idő sem. A lakosság óriási mozgását utólag nem lehet pontosan felmérni, s ez kérdésessé teszi a fertőzött és fertőzetlen területek összehasonlítását. Ismételten érkeztek hírek az úgynevezett „kiegyenlítő” kísérleteiről, hogy sugárfertőzött élelmiszert szállítottak fertőzetlen területekre és fordítva – ami a különbségek elkendőzését célozta és kétségkívül megvoltak a maga hatásai a lakosság egészségi állapotára… Néhány év múlva összeomlott a szovjet rendszer, ami az egészségügyi rendszer, így a gyógyszerellátás, a kórházi felszerelések, de összességében a szociális és gazdasági háló súlyos lepusztulásával járt. Milliók vannak, akik szinte kizárólag a maguk termesztette élelmiszerekre vannak utalva – legyen a földjük bármilyen szennyezett. Az orvosok túlterheltek, sokan közülük belefáradtak a lehetőségeiket messze meghaladó munkába – tudományos összegzésre végképp nem marad erejük, de kedvük sem, mert úgy érzik, hogy a nyugati testületek szakemberei a csernobili térséget csak kísérleti terepnek tekintik, amivel kapcsolatban legfeljebb az összegyűjtött adatokra kíváncsiak, a betegek kezelésében, ellátásában a helyieket magukra hagyják.

– Miképp összegezhetők a következmények a lakosság egészségét illetően?

– A sugárzás okozta károsodások módszertani bizonyítása nagyon nehéz. A nagyobb járványtani vizsgálatok elvégzése hatalmas öszszegekbe kerül, és csakis állami forrásokból valósíthatók meg. Egészen sajátságos módon sem a fehérorosz, sem az ukrán, sem az orosz kormány nem mutat érdeklődést Csernobil következményeinek átfogó, a nyilvánosság által ellenőrizhető feltárása iránt, és ugyanez a helyzet az atomerőműveket üzemeltető nyugati országok, de az ENSZ illetékes szervei, a Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a tavaly Nobel-békedíjjal kitüntetett Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) vonatkozásában is. Mindenki tudja, hogy a folyton szóba hozott 31 halálos áldozat, vagy hogy az IAEA 2005. szeptemberi bécsi tanácskozásán felemlegetett „ötvennél kevesebb halott” semmiképpen nem lehet helytálló. Megengedhetetlen okoskodás, hogy csak azokat ismerik el Csernobil áldozatainak, akik a hirtelen fellépő sugárbetegségben, rákban vagy fehérvérűségben haltak meg. Csernobilt követően szinte valamennyi betegség sokkal gyakrabban fordul elő, ezeket azonban túlnyomó többségében nem ismerik el a sugárzással összefüggésben lévőnek – jellemző módon azok a szakértők, akik ítéleteiket a messzi távolban hozzák, anélkül, hogy orvosként akár egyetlen beteget is láttak, hát még hogy kezeltek volna. Ezenközben orosz adatok szerint a likvidátorok több mint 90 százaléka rokkant (beteg és munkaképtelen), az összlétszámukra vetítve csupán ebben a csoportban közel 900 ezer tönkrement életről (és családjaikról) van szó.

– Milyen betegségekben szenvednek?

– A likvidátorok idő előtt öregszenek, átlag feletti gyakorisággal betegszenek meg a rák különböző fajtáiban, leukémiában, idegrendszeri betegségeket kapnak. Gyerekeik és a sugárfertőzött területeken élők gyerekei örökítőanyag-károsodása a következő nemzedékek számára felmérhetetlen károkat jelent, hiszen az örökítőanyag-károsodások okozta rendellenességeknek csupán tíz százaléka jelenik meg az első utódnemzedékben! A katasztrófa után Fehéroroszországban több mint tízezer ember betegedett meg pajzsmirigyrákban, még egy WHO-előrejelzés szerint is csupán a gomeli területen 50 ezer feletti számú gyerek betegszik meg élete folyamán pajzsmirigyrákban. Az összes korosztályra vetítve ez a gomeli területen mintegy 100 ezer pajzsmirigyrák esetet jelent. De hogy a földrész nyugati felére is vessünk egy pillantást, rögzítenünk kell, hogy Csernobil után például számos európai országban megnőtt a csecsemőhalandóság – a rendelkezésünkre álló tanulmányok szerint mintegy ötezerrel.

– Mi várható a jövőben?

– Ezekről a tényekről a hivatalos tudomány és a hivatalos politika nem hajlandó tudomást venni, így a szerencsétlen áldozatok nem részesülnek állami forrásokból származó nemzetközi segítségben, magukra hagyatva néznek szomorú sorsuk elé, amin legfeljebb magánkezdeményezéseken alapuló gyűjtések enyhítenek valamit. A Szovjetunió 1986 őszén a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség egy nagy bécsi konferenciáján ismertette első hivatalos adatait. Az előterjesztő V. A. Legasszov akadémikus a moszkvai Kurcsatov Intézet igazgatója volt, aki 1988-ban öngyilkosságot követett el és hátrahagyott megrázó végrendelete arra utal, hogy a szerzők kivonták magukat a KGB rendeletei alól és igyekeztek a jelentést legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint összeállítani. Ezeknek az adatoknak a magukat kizárólagossággal „hivatalos tudományosnak” tekintő testületek adataival való összevetése is azt a jövőképet vetíti elénk, hogy a csernobili kibocsátásból származó, úgynevezett kollektív dózis 53 százaléka jutott a volt Szovjetunió területén kívüli Európára. Ott csupán a kollektív dózis 36 százalék maradt, semmiképpen nem érezhetjük magunkat olyan biztonságban, mint amit a saját adataikat is manipuláló ENSZ és WHO sugall…

– És a tanulságok?

– Mivel az atomtechnológia önmagában is rendkívüli veszélyeket hordoz magában – ráadásul a kiégett fűtőelemek és a majdan leállított nukleáris erőművek sugárszennyezett bontási anyagainak végső elhelyezésére sincs valóban biztonságos megoldás -, és főként a legújabb számítások szerint a Föld uránkészletei legfeljebb további ötven esztendőre elegendőek, azonnal és világméretekben át kell gondolnunk energiapolitikánkat. Először is, a takarékosságban rejlő tartalékok feltárását kell elvégeznünk, és a megújuló, elsősorban a geotermikus energiaforrások felé kell fordulnunk. Nem tehetjük meg, hogy egy évszázadnyi atomtechnológia után évezredekre szóló sugárterhelést hagyunk a következő nemzedékekre! Ellentétben Eisenhower amerikai elnökkel, aki szerint: „Tartsátok a lakosságot tudatlanságban a maghasadás és a magfúzió tekintetében”, vagy Hans Blixszel, aki 1981 és 1997 között az IAEA vezérigazgatója volt, és 1986. augusztus 28-án nyilatkozta a Le Monde-nak: „Tekintettel a maghasadási energia fontosságára, a világ évente el tudna viselni egy Csernobil-méretű balesetet”, én a magam részéről inkább Bertold Brecht Galileo Galilei című darabjából ajánlom olvasóik figyelmébe a következő gondolatot: „Aki nem tudja az igazságot, csak ostoba. De aki ismeri és azt hazugságnak nevezi, az bűnöző.”

Kádár István