Remény volt bennünk

– Harminc év után: 1987 című könyvében többek között azt írja, hogy a brutális, később pedig alattomos kommunista rendszer szemtanúja és résztvevője volt, akinek a sors kegyelméből megadatott, hogy egy történelmi szerepre vállalkozó mozgalomnak, az MDF-nek alapítója, sőt elnökségi tagja legyen. Visszatekintve több mint egy emberöltő múltával: mi vitte el a lakitelki sátorba?

– Azt hiszem, egyenes út vitt oda. Az 1980-as években egyre erősebb lett Magyarországon a „kulturális ellenállás”, talán ez rá a legjobb kifejezés. Létezett korábban is, de ekkor igazán kivirágzott. Volt egy írásba nem foglalt vonal, amely a szellemi életben elválasztotta az embert a kollaboránsoktól, ’56-ot például nem mondtuk soha ellenforradalomnak; ahogy lehetett, hódoltsági módon próbáltunk réseket találni a cenzúrán. Ekkor viszont már egyre jobban látszottak a „másik Magyarország” szigetei: írótábor Tokajban, honismereti körök, széles körű egyetemi klubmozgalom, Duna Kör, maga az Írószövetség, 1981-ben demokratikusan választott vezetőtestületeivel. Idevehetjük az 1985-ben engedélyezett Bethlen Gábor Alapítványt, Lezsák Sándorral együtt tagja lettem a Nagy Gáspár vezette titkárságnak, ez volt az MDF egyik csírája. Morogtak is odafönt, amikor Felhívásunkból kimaradt – nem véletlenül – a szocializmus szó. Ebben a körben formálódott az első lakiteleki találkozó szervezőinek csapata.

– Akkor még, noha meg-megreccsentek a kádárizmus eresztékei, nem volt veszélytelen szerveződni és mocorogni, hiszen itt tartózkodott százezer megszálló szovjet katona, és több tízezer munkásőr állt fegyverben. Mint nyilvánosság elé lépő politikus nem félt attól, hogy a feldühödött pártkatonák elteszik láb alól?

– Ha visszagondolok 1987 nyarára, különös félelem nem volt bennem, elég sok ellenzékinek tekinthető mozgolódás bontakozott ki addigra. Persze az ember gondolatainak a mélyén ott lapult az ’56 utáni borzalmas megtorlások emléke. Biztató volt ugyanakkor a nemzetközi konstelláció, a lengyel ellenzék példája, a kommunista hatalom évek alatt sem tudta fölszámolni a földalatti Szolidaritást. Fél szemmel én mindig Lengyelországra tekintettem. Tudtam persze, hogy nem veszélytelen, amibe belekezdtünk, de éreztem a késztetést, hogy csinálni kell. 1988-ban azután hónapról hónapra láthattuk, milyen magot vetettünk, hiszen megerősödött a mozgalom, az MDF hamarosan az ellenzék meghatározó erejévé vált. Amúgy az évtizedek alatt sok mendemonda terjedt el a 35 évvel ezelőtti találkozóról. Egyébként nem júniusban született róla döntés, legalább már április óta napirenden volt a szűk körű összejöveteleken, különösen amikor egyértelművé vált, hogy a hatalom minden eszközzel el akarja lehetetleníteni az Írószövetséget. Eleinte szűkebb körről volt szó. Pozsgay Imrét vendégként hívtuk meg, hiszen számos vidéki barátunknak ez jelentett garanciát, hogy ne féljen eljönni. Az pedig vendégünk föltétele volt, hogy ne hívjuk meg a Beszélő-kör tagjait és Rácz Sándort, az ’56-os nagy-budapesti Munkástanács elnökét. Az előkészítők közül ne felejtsük ki Bihari Mihályt és Bakos Istvánt; ők azután nem írták alá a meghívólevelet.

– Figyelemmel életútjára, a kezdeti lelkesedés és vezető mozgalmi szerepvállalás gyorsan alábbhagyott, pontosan akkor, amikor 1990. április 29-én megkötötték az MDF–SZDSZ-paktumot… 

– Nem tartoztam a lelkesedők közé. Fontosnak tartottam az arculat és a megfelelő stílus megteremtését, ha már a Fórum nevet én javasoltam az előzetes megbeszélésen Für Lajos nagymarosi házában. Akarva, nem akarva, később a szóvivői szerep jutott nekem. Láttam, milyen nagy jelentősége van a politikai kommunikációban a médiának. A kádári gulyáskommunizmus alattomos diktatúrája – főleg a tévével – sikeresen manipulálta a társadalmat. De az 1990-es MDF–SZDSZ-paktumról kérdezett. Valóban váratlan húzás volt az újjászülető demokrácia első óráiban. Antall József az MDF választott vezetőtestületeinek – elnökség, választmány – háta mögött készítette elő. Derült égből villámcsapás. Koalíciós partnereink, a kisgazdák és a kereszténydemokraták is csak utólag értesültek róla.

– Végzetes hiba volt a paktum megkötése a diktatúrát levedlő és új életet kezdő ország sorsát tekintve, vagy csak kényszerűség?

– Akik mindmáig a paktum mellett szólnak, azzal érvelnek, az ország kormányozhatósága miatt volt rá szükség. Talán igen. De meggyőződésem, hogy más módon, esetleg lassabban, nyílt tárgyalásokkal is el lehetett volna érni a célt. Sokan nem tartották erkölcsös megoldásnak a paktumot. Mindenképpen hasadást okozott az MDF soraiban. Nem tudtam összeegyeztetni politikai fölfogásommal. Ekkor határoztam el, hogy nem vállalok szerepet az újjászerveződő államigazgatásban. Érintette a paktum a magyar médiavilágot, hiszen így a kádári tájékoztatáspolitika kezében maradt az állami televízió és rádió, az elnökök kinevezéséhez a miniszterelnök és a köztársasági elnök együttes jóváhagyására volt szükség. Amikor Antall egyik beszéde nem került adásba a tévében, az ennek a megállapodásnak lett a következménye. Tagjaink többsége azon a nyáron úgy érezte, megnyertük a választásokat, megtörtént a politikai fordulat, de mintha semmi nem változott volna. Elmaradt még a jelképes búcsú is a rendszertől. Elmulasztotta a parlament ezt egy ünnepélyes nyilatkozatban megtenni.

– Miért csúszott félre a kárpótlás, a privatizáció? Miért bukott el a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény, amiről például Für Lajos, aki a köztársasági elnök széktől esett el, azt nyilatkozta 2004-ben, az MDF bűne, hogy a hazaáruló, harácsoló, véreskezű kommunista bagázst nem sikerült felelősségre vonni?

– 1989 végétől hihetetlenül fölgyorsult a történelem. Így azután nem született részletes terv az átmenet teendőiről. Győzzünk a választásokon, és minden megoldódik majd, ilyen volt a hangulat az MDF vezető köreiben. Nem szabad elfelejteni, a társasági törvény már 1988-ban megszületett; még az MSZMP volt helyzetben, amikor elkezdődött a privatizáció. Megdöbbentett 1990 nyarán, hogy nem történt semmi az állami – milyenek lettek volna? – szakszervezetekkel, a munkahelyeken továbbra is automatikusan levonták a fizetésből a szakszervezeti tagság díját. Később pedig visszautasította az alkotmánybíróság az igazságtételi törvényt. Úgy tudom, Sólyom Lászlót ez máig bántja. Állítólag Antall Józsefnek is az volt a véleménye, hogy nem időszerű a kérdés; nem lehet kizárni, hogy ez szintén befolyásolta az alkotmánybírósági döntést.

– Ön szerint közülünk, akik a lakitelki sátor alatt szorongtunk, jó néhányan mitől gyávultak el és váltak megalkuvóvá?

– Érdekes kérdés. Nem gondolom egyébként, hogy mi ott a sátorban annyira bátrak lettünk volna. Inkább remény volt bennünk. Példa nélküli világtörténelmi változás küszöbén álltunk. Összeroskadóban a totalitárius rendszer szovjet változata, érezhetően meggyöngült a birodalom ereje. És mindez háború, fegyveres fölkelés nélkül. Azt tudtuk, mit szeretnénk, polgári demokráciát, nemzeti függetlenséget, az viszont nem volt világos, mi az odavezető lépések rendje. Nem volt határozott elképzelésünk a privatizáció módjáról, a közösségi tulajdon átalakításáról. A választások előtt az MDF elnöksége nem foglalkozott érdemben a gazdasági átállás lehetőségeivel. Visszatekintve úgy látszik, a kádári elit, a menedzserréteg jobban föl volt erre készülve, amúgy a nyugati kapcsolatokat tekintve is. Nyugatról pedig állandó figyelmeztetéseket kaptunk, legyünk óvatosak, ott mintha inkább egy reformkommunista változattal számoltak volna. Ami a tanácsadókat illeti, volt belőlük ilyen is, olyan is. Jött nem egy magyar emigráns, köztük kitűnő szakemberek, de gátlástalan haszonlesők is. Máig nem tudjuk, volt-e esély arra, hogy Magyarország támogatást kapjon Németországtól az államadósság csökkentéséhez. Talán lehetett egy ilyen lélektani pillanat, hiszen a német közvélemény előtt mi voltunk a berlini fal áttörői, de Antall József arra a tanácsra hajlott, hogy ezt ne lépjük meg.

– Mi történt az alapítókkal, a nemes eszmékkel, a fogadkozásokkal, végül az MDF-fel, a kisgazdákkal, a MIÉP-pel, miközben már a sátor pontos helyére sem emlékszünk, ahonnan indultunk?

– A sátor pontos helyét természetesen számontartjuk. Jelenkori történetünk egyik mérföldkövét jelenti a lakiteleki találkozó. Úgy gondolom, a nemes eszmék semmit sem vesztettek értékükből: a szólásszabadság, a demokratikus közélet, a nemzeti függetlenség ma is éppoly fontos számunkra, mint 35 évvel ezelőtt. Régi MDF-esekkel nemegyszer találkozom sokfelé az országban, többségük büszke arra, amit annak idején csináltunk. Nem volt kis dolog, hogy 1988 szeptembere után hónapok alatt fölállt egy országos szervezet, szinte a semmiből. Más kérdés, hogy a magyar átmenet – tudatosan nem élek a rendszerváltás-változtatás szememben hazug kifejezésével – nem tekinthető egyértelmű sikertörténetnek; és ami különösen fájó hiány: ezúttal is elmaradt a szembenézés, számvetés a közelmúlttal, a kádári Magyarország örökségével. Jellemző, hogy ’90 után született olyan történelmi földolgozás is, amely rózsaszín fényben mutatta ezt a korszakot.

– Bíró Zoltán, az MDF első ügyvezető elnöke az elmúlt húsz esztendőt értékelve azt mondta a Demokratának, hogy a Fidesz-kormány politizálása és viselkedése sokban hasonlít a lakitelkiek eszméihez, illetve szándékaihoz. Egyetért vele?

– Magam is úgy gondolom, a Fidesz-kormány politikája nem áll messze az MDF eredeti elképzeléseitől, az értékvilágot tekintve kétségtelenül sok a hasonlóság. Bizonyára nem volt véletlen, hogy 1998, majd 2002 után vidéken nem egy helyen az MDF egykori bázisára épült rá a Fidesz szervezete. És persze magukért beszélnek az elmúlt évtized fontos eredményei, gondolok például a családpolitikára, a munkanélküliség fölszámolására, városaink, falvaink arculatára. Talán az erős központosítást látta volna másképpen az önkormányzatiságot, a helyi önállóságot annyira fontosnak tartó régi MDF.

– Brüsszel viszont sok mindent egészen másként gondol, mint a kormány és a nemzet döntő többsége, ezért olykor önkényesen is regulázni és betörni igyekszik bennünket. Ön szerint ezt tűrni kell vagy lerázni magunkról?

– Ahogy a magyar társadalom nagy többségének, nekem is az a véleményem, hogy az Európai Unión kívül nem lehet elképzelni Magyarország jövőjét. Politikai és gazdasági érdekeink is ezt diktálják. Más kérdés, mit és hogyan lehet tenni ott nemzeti érdekeink képviseletéért. Morawiecki lengyel miniszterelnök mondta néhány napja, hogy az erősek oligarchiája uralkodik az EU-ban. Sajnos így van. Nem érdekünk az unió központosítása, meggyőződésem szerint a közép-európai régió és benne a V4-országok szorosabb együttműködése jelenthetne nekünk is jobb érdekérvényesítési lehetőségeket. Minden időközi nézetkülönbség ellenére szerintem ez az egyetlen út. Nyilvánvalóan más ma már a helyzet, mint az ukrajnai orosz agresszió előtt volt. Nem könnyű látni a kiutat. Közép-Európa ismét veszedelmes határon van. Történelmi tanulság, hogy az összefogás hiánya nehezítheti a dolgunkat. Az is érzékelhető, hogy az erős Közép-Európa sok mindenkinek nem érdeke, sem Nyugaton, sem Keleten. Számos tanulságos példát hozhatnánk az elmúlt hónapok hazai és nemzetközi sajtójából, ahol már-már a V4 szakadását prófétálták. Gyakorlati kérdésekből kellene kiindulnunk. Nézzünk rá a térképre, vessük össze a kelet–nyugati és az észak–déli vasúti és közúti hálózatot, mekkora a különbség a kelet–nyugati javára; az észak–déli fejlesztése elsősorban a mi érdekünk, szlovákoké, lengyeleké, magyaroké, cseheké.