Alekszej Jablokov az atomlobbiról és a fokozott veszélyről

A csernobili atomerőmű negyedik blokkjának 1986. április 26-án bekövetkezett felrobbanása az eddigi legsúlyosabb ipari szerencsétlenség. Elképesztő dolgokat élünk meg: tisztán a fizikát tekintve csökken a radioaktív sugárzás – az emberek sugárterhelése pedig nő! Tragédia! Miközben az atomenergia békés felhasználása mint olyan, egyszerűen nem létezik – mondta a Demokratának Alekszej Vlagyimirovics Jablokov professzor, akadémikus, az Oroszország Környezetvédelem-politikai Központ nukleáris és sugárbiztonsági programjának vezetője, az Orosz Zöldek Szövetsége párt elnöke. Jablokov akadémikus nyolc évig orosz elnöki tanácsadó volt. Csernobil tapasztalatairól és tanulságairól egy Berlinben rendezett tudományos kongresszus után kérdeztük.

– Mikor készült el a Szovjetunióban az első atomerőmű?

– 1956-ban Obnyinszkben, Moszkvától száz kilométerre. Kis katonai célú üzem volt, ma is működik.

– És az első nem háborús célú?

– 1957-ben, a hidegháború kellős közepén; az amerikaiak, az angolok és az oroszok is állítják, övék volt az első békés célú nukleáris erőmű – lényegében igaz is, mert két-három hét különbségről van szó.

– Az csernobili szerencsétlenség nem az első volt a szovjet atomiparban.

– Sok-sok baleset volt, az atomlobbinak azonban sikerült azokat titokban tartani. Felsorolok néhányat. Nem erőműben, hanem a titkos kistimi plutóniumüzemben, a Dél-Uralban 1957-ben felrobbant egy radioaktív hulladékkal teli tartály. A kijutott hasadóanyag hatalmas területeket szennyezett el, ahonnét ki kellett telepíteni a lakosságot. A leningrádi – ma újra Szentpétervár – erőműből 1975-ben került ki sugárszenynyezés; a szerencsén múlott, hogy nem lett az 1986-os csernobilinél összehasonlíthatatlanul nagyobb katasztrófa… Az orosz Távol-Keleten 1985-ben átrakodás közben felrobbant egy atom-tengeralattjáró, sok tengerészt cafatokra tépve, de hála istennek, a hasadóanyag nagy részét a tenger nyelte el. A Kistimhez hasonlóan a térképeken fel sem tüntetett, számmal jelölt Tomszk 7 városban (Szevjerszk) 1993-ban robbanás történt egy plutóniumüzemben. Jártam ott, mindent láttam: maga a kibocsátás nem volt nagy, annál inkább annak plutóniumtartalma. A plutónium úgynevezett felezési ideje, amíg sugárzása a felére csökken, 24 400 év! Ekkor Oroszország már önálló állam volt, kisebb titkolózással, és két évvel később a károsultaknak bírósági ítélet alapján kártérítést kellett fizetnie.

– Előadásában felemlítette a Szovjetunió honvédelmi miniszterének 1986. május 23-i titoktartási parancsát.

– Ebben látom annak fő okát, hogy még ma is vitatkozunk a csernobili mentésben részt vevő likvidátorok számáról vagy az embereket ért sugárzás mértékéről. A parancs megtiltotta a katonaorvosoknak, hogy megadják a tényleges sugárterhelést, vagy hogy beszéljenek a likvidátorokról, akiknek felét a hadseregből vezényelték oda, jelentős hányadukban kimondottan ebből a célból behívott tartalékosként. Mozgósításukat tervezetten olyan területi megoszlásban hajtották végre, hogy a sugárzás okozta későbbi haláluk vagy súlyos megbetegedéseik lakóhelyükön statisztikailag ne legyen megfogható. A titoktartási parancsot ugyan a honvédelmi miniszter adta ki, de ez a kommunista párt központi bizottsága és a minisztertanács közös rendelete volt. Csak 1989. május 23-án vonták vissza, a kormány ugyanis nagyon félt attól, hogy további érvényben tartása az újonnan összeülő parlamentben – annak én is tagja voltam – ezúttal szellemi robbanáshoz vezet.

– Megindító volt, ahogy előadásában a likvidátorokról beszélt.

– Ők valóban hősök, akik előtt mélyen meg kell hajolnunk. Függetlenül attól, hogy Oroszországban, Ukrajnában vagy a hasadóanyagokkal legsúlyosabban szennyezett Fehéroroszországban élnek, a likvidátorok törvényben rögzítetten ötven különféle kedvezményben részesülnek. Például nem kell fizetniük a lakásért, a gyógyszerekért, évente egyszer térítés nélküli egészségügyi szabadság jár nekik valamelyik üdülőhelyen, gyerekeik bármelyik egyetemen tandíjmentesen tanulhatnak, kiemelt nyugdíjuk meghaladja az átlagkeresetet – csakhogy ezt a nyugdíjukat nem mindig fizetik ki nekik. A természetbeni juttatásokkal nincs baj, annál inkább a pénzzel, és ezért gyakran sztrájkolnak, folytatnak éhségsztrájkot, így követelve, adjátok meg a törvény szerinti járandóságunkat! Panasszal fordultak a strasbourgi Európai Bírósághoz is, ahol megerősítést nyert, az államnak gondoskodnia kell arról, hogy megkapjanak mindent, ami a törvény alapján megilleti őket. Szerepel a kedvezmények között, hogy a likvidátorok vámmentesen hozhatnak be külföldről személykocsit. Voltak néhányan, akik fejenként kétszáznál is többet hoztak be; újságcikk is jelent meg róla.

– Ez igen.

– Felszólítottam őket, szembe kell szállnunk az ilyesféle visszaélésekkel. Kapcsolatban álltam velük, a Kurcsatov Intézetben ötszáz ember előtt elmondtam, követelniük kell a kormánytól, hogy mindannyiukat újra vizsgálják felül. Rendelkezésünkre állnak olyan biológiai dozimetriai eljárások, amelyekkel a vérkép alapján utólag is elég pontosan meg lehet állapítani az elszenvedett sugárzási tételt. Elzárkóztak, nem akarták, attól félvén, hogy az így kimutatott sugárzás túl alacsony lesz és elveszítik a kedvezményeiket. Nagyon bonyolult ügy.

– Nem a rendszer iránti bizalmatlanságukról van szó?

– Természetesen az is belejátszik. Az orosz likvidátorok több mint 90 százaléka rokkant. Kijevi orvosok arról számoltak be, hogy míg Ukrajnában 1991-ben kétezer likvidátor volt rokkantként elismerve, 2005 őszén már 106 ezer. Az ukrán egészségügyi minisztérium 2002-ben nyilvánosságra hozott adatai szerint a betegnek elismert likvidátorok aránya 1987 és 2002 között 21,8-ről 92,7 százalékra emelkedett, és hogy az Üzbegisztánban nyilvántartott 10 ezer likvidátorból 1991-ig 8,3 százalék volt rokkant, 1996-ban már 73,8 százalékuk, és 68,8 százalékuk 4-5 különböző betegségben szenved.

– És általában a lakosság?

– Az ukrán Csernobil minisztérium által közölt tanulmány szerint Ukrajnában 1987 és 1992 között ugrásszerűen megtöbbszöröződött egy sor megbetegedés gyakorisága: huszonötszörösére nőtt a belső elválasztású mirigyek rendszere, hatszorosára az idegrendszer, negyvennégyszeresére a keringési rendszer, hatvanszorosára az emésztőrendszer, ötvenszeresére a bőrszövetek, ötvenháromszorosára a csont- és izomrendszer megbetegedésének, illetve a pszichikai zavarok előfordulásának száma. A sugárszennyezett területekről kitelepítettek között az egészségesek aránya 1987-től 1996-ig 59-ről 18 százalékra csökkent, a szennyezett területek lakói között 52-ről 21 százalékra és az érintett szülők gyerekei között 81-ről 31 százalékra. De ugyanígy említhetem a leukémia, a nőknél az egészen fiatal korban fellépő mellrák, a gyerekhalandóság, az azóta született gyerekek súlyos genetikai károsodásainak jellegzetesen gyakoribb jelentkezését – amiről szakemberek azt mondják, ebben a tekintetben leghamarabb hét nemzedék után számolhatunk azzal, hogy visszazökkenünk az eredeti kerékvágásba. És akkor még egy szót sem ejtettünk ezeknek az egyenként is rendkívül súlyos következményeknek együttes kihatásairól a társadalomra…

– Mik a következmények a természeti környezetre nézve?

– Oroszországban nagyon komoly bajok vannak az ivóvízzel – általánosságban a vezetékes víz 30, Szentpéterváron 50-70 százaléka egészséget veszélyeztető „minőségű”, de ez nem Csernobil hatása. Nukleáris elszennyeződés azokon a vidékeken áll fenn, ahol a földalatti atomfegyver-kísérleteket folytatták, mint Jakutföldön, Irkutszk körzetében. A csernobili robbanás után kikerült hasadóanyagok a vizeket és a termőterületeket egyértelműen nagyon elszennyezték, ami idő múltával a bomlással csökkent ugyan, de korántsem múlt el. Tavaly Lukasenko fehérorosz elnök mégis bejelentette, az elhagyott területeket mihamarabb újra be kell népesíteni, művelés alá kell vonni, Fehéroroszország rendbe jött. Ezt ugyan Ukrajnában és Oroszországban így nem mondták ki, de a szándék ott sem más.

– Ilyen következmények után mik azok a környezetvédelmi szempontok, amik érvként felhozhatók az atomenergia további alkalmazása mellett?

– Semmi, az égvilágon semmi. A leggyakrabban emlegetett szén-dioxid-kibocsátás nélküliség is hamis érv. Ha az eljárás egészét vizsgáljuk, tehát az uránbányászattól kezdve az erőműi fűtőelemek gyártásán és újrafeldolgozásán keresztül a radioaktív hulladékok ártalmatlanításáig – amire különben egyáltalán nincs megoldás – azt látjuk, ebben nagyon sok hagyományos, tehát szénből, kőolajból vagy földgázból származó energiát használnak fel, ami igenis szén-dioxid képződésével jár, magának az erőműnek az építése nemkülönben, tehát semmiképpen nem állítható, hogy a nukleáris energia szén-dioxid-mentes lenne. A környezetet jelentősen károsító kriptonkibocsátásról viszont annál mélyebb a hallgatás.

– És a gazdaságossági szempontok?

– Semmi, az égvilágon semmi. Az atomipar egy sor olyan előjogot élvez, amiket más energiaszolgáltatók nem. Így az atomerőművekben termelt áram árában nincsenek benne a technológia kifejlesztésének költségei, de nem kötelezik őket az okozható kár megtérítésére elégséges felelősségbiztosítást megkötésére sem. Mibe kerülne Európa nyugati felének vagy Észak-Amerika sűrűn lakott területeiről egy atomerőműi katasztrófa után kitelepítendő 5-10 millió ember lakásának, házának, ingóságainak megtérítése? Ilyen káresetre biztosítást kötni a világ pénzéért sem lehet – és nem is kötnek. Vagyis egy atomerőműi katasztrófa után senki nem kapna kártérítést, a kockázatot tehát 99,99 százalékban a lakosság viseli.

– Mekkora az atomenergia részesedése Oroszországban az áramtermelésben, illetve a teljes energiamérlegben?

– Az elektromos áram termelésében 14-15 százalék, összességében öt százalék. Öt százalék a hányad az egész világ átlagában is.

– Mit tenne, ha csak az ön döntésén múlna?

– A takarékossággal kezdeném. Ukrajnában és Oroszországban az energia 30-40 százalékát egyszerűen elpocsékolják; ennek megtakarításával nem kellene új erőműveket építeni és régi atomerőműveket is le lehetne állítani. Ráadásul az atomenergia alkalmazása megtévesztően a szükségesnél több energia felhasználására csábít. A világ különböző tájairól is egyre-másra azt halljuk, meg akarják hosszabbítani az atomerőművek eredetileg 30-40 évre számított üzemeltetési idejét. Ennek egyik fő oka az, hogy a leállítás és a lebontás és a sugárszennyezett bontási anyag elhelyezése ugyanannyiba kerül, mint egy új erőmű építése – erre pedig nincs pénz. Az egyik megoldási lehetőség a földkéregből kinyerhető, úgynevezett geotermikus energia. Ma már létezik olyan technológia, amivel 70 Celsius-fokos vízzel elektromos áramot lehet előállítani. Szakemberek kimutatták, hogy a Szentpétervár alatti hőforrások négyszer annyi energia leadására képesek, mint az ottani atomerőmű – a költségek egy atomerőmű bekerülésének felét-harmadát tennék ki. De ott van a hatalmas mennyiségekben rendelkezésre álló barnaszén, ami még ezer évre elegendő, a nehézség csak az, hogy ezek a technológiák erősen szennyezik a környezetet – ma már azonban erre is van költségeiben is versenyképes műszaki megoldás.

– Valami okának kell lennie, hogy ennyi ellenérvvel szemben valakik így ragaszkodjanak az atomenergiához.

– A Kremlben egy beszélgetés során egy magas beosztású tisztviselővel beszélgetve az illető azt kérdezte tőlem, Németország mennyi idő alatt tudna atombombát készíteni? Visszakérdeztem. Hetekben vagy hónapokban számoljunk? Németországnak gyakorlatilag megvan az atombombája, Japánnak is, Tajvannak úgyszintén, Dél-Afrikának már rég, Svédországnak is, Jugoszláviának is volt saját atomfegyver-programja, Romániának 1989 végén csupán négy hónap hiányzott, hogy elkészüljenek vele. Aki eléggé ismeri a nukleáris technológiákat és elég őszinte is egyúttal, nem mondhat mást, így én is csak azt mondhatom, egyszerűen nem létezik biztonságos atomerőmű és az atomipari hulladékok tárolására éppúgy nincs megoldás, mint az atomfegyverek további elterjedésének megakadályozására, hiszen minden ország, amelyiknek atomerőműve van, ha akar, atombombát is tud gyártani. Mi tehát az atomenergia békés felhasználása?

Kádár István

Végzetes fuvar Csernobilba – Strasbourgba készül Kosáry János özvegye

Három és fél év pereskedés, elutasító ítéletek, idegeskedés, valamint egy szívinfarktus áll Kosáryné háta mögött. És még mindig nem sikerült bizonyítania az igazát. A jog is elismerte ugyan, hogy idősebb Kosáry János a csernobili atomerőmű-robbanással összefüggésben vesztette el életét, de a család kártérítési igényét már a Legfelsőbb Bíróság is elutasította. Az aszszonyt legkevésbé zavarja, hogy nem jutott hozzá a pénzhez, sokkal jobban bántja őt, hogy férje halálának körülményei a mai napig nem tisztázottak.

Idősebb Kosáry János kamionsofőr néhány nappal az 1986-os csernobili reaktorrobbanás után szállítmányt vitt a fertőzött térségbe. Munkaadója, a Hungarocamion Rt. az utazás kockázatairól nem tájékoztatta a dolgozót, továbbá semmiféle védőfelszerelést nem biztosított számára. A fuvar után vészesen romlott a korábban makkegészséges férfi immunrendszere, de erős fájdalmakat csak 1993 februárjától kezdett érezni; leginkább a lábára panaszkodott. Feleségével arra gondoltak, hogy talán azért sajog a sípcsontja, mert kamionosként sokat nyomja a gázpedált. De nem úszta meg ennyivel, ugyanis nem sokkal később kiderült, hogy alsó fogainak hiányoznak a gyökerei. Az őt kezelő fogorvos ekkor titkokban felhívta a feleséget, és azt tanácsolta neki, hogy alaposan vizsgáltassa ki a férjét, mert komoly baj van. Így került Kosáry a haematológiára, onnan pedig a bécsi Hanusch Klinikára, ahol a kromoszómavizsgálat egyértelműen súlyos radioaktivitást mutatott ki a szerveztében. A férfi 1993 szeptemberében hunyt el heveny leukémiában, feltehetően hazaszállítása közben a mentőkocsiban, az M7-es vagy az M1-es autópályák valamely útszakaszán.

Innen Budapestre, a SOTE valamelyik hivatalos helyiségébe vitték, és ezt követően már csak urnában láthatták viszont maradványait a hozzátartozók. Kosáryné szerint viszont az sem kizárt, hogy férjét haza sem hozták Ausztriából. A halál és a sugárzás közötti öszszefüggést a – szintén ebben az évben kelt – boncolási jegyzőkönyv és a kórházi zárójelentés is alátámasztja, amely azonban csak 2001 tavaszán került az özvegy kezébe. Ezért kellett idáig várnia a keresetindítással.

A bíróság elsőfokon megítélt az asszonynak és fiának, ifj. Kosáry Jánosnak 1-1 millió forintot, nem vagyoni kártérítés címén. A tanácselnök leszögezte ugyanakkor, hogy a munkaviszonnyal kapcsolatos igényük elévült, mivel a családnak a férfi halálát követő három éven belül kellett volna bírósághoz fordulni. Ezt azonban nem tették meg. Kevésnek bizonyult az érv a bíróság számára, miszerint nem jutottak hozzá idejében a bétasugárzást egyértelműen bizonyító iratokhoz.

Másodfokon még szigorúbb ítélet született: teljes egészében elutasították a keresetet. A bíróság nem vitatta, hogy Kosáry János halála és a csernobili katasztrófa között fennáll az ok-okozati összefüggés, ám a jogalkalmazók úgy gondolták, hogy a család erről a tényről 1994-ben már hivatalosan is értesülhetett. Kosáryné ezzel szemben azt hozta fel, hogy többször bement a rendőrségre, de az iratokba nem tekinthetett be, majd rövidesen dr. Verzár Jenő adjunktushoz, a bonctani jegyzőkönyv készítőjéhez küldték, aki azonban többszöri kérés ellenére sem adta ki a meghalt adatait. Egy évvel később Verzár doktor öngyilkos lett, és szinte az összes iratnak nyoma veszett.

Ebben az időben az özvegy Bécsben is járt jogi képviselőjével, hogy hozzájusson az esetleg még meglévő papírokhoz, de nem elég hogy nem járt sikerrel, még fenyegető telefonokat is kapott, amelyekben ismeretlen személyek felszólították őt arra, hogy hagyjon fel a keresgéléssel. Egy ilyen alkalommal valaki azt mondta neki a vonal túlsó végén, hogy ne csodálkozzon azon, ha kiderül, hogy Kosáry János urnája üres. Talán a sok idegeskedés mellett ez is közrejátszott abban, hogy az aszszony 1996-ban szívinfarktust, majd nem sokkal később, 1999-ben mellrákot kapott.

Kosáry Jánosné laikusként nem érti, hogyan fordulhatott volna korábban bírósághoz, amikor csak 2001 májusában derült ki egyértelműen, hogy férje a csernobili katasztrófa miatt halt meg. Ekkor kapta meg Vujity Tvrtkótól és Kirádi Attilától a fent említett dokumentumokat. Az más kérdés, hogy a papírok milyen módon kerültek a két újságíró birtokába. Kirádi Attila ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy 1998-ban kerültek hozzá a szóban forgó iratok, amikor is elhatározta, hogy könyvet ír azokról a dolgozókról, akik fuvart teljesítettek a robbanás idején Kijevbe és annak környékére. Ezeket az iratokat Kirádi szavaival élve, akkori munkahelyére, a „Népszava szerkesztőségébe adták le a nevére”. Hogy kiket takar a királyi többes szám, a jegyzőkönyvből nem derül ki.

Korábban legfeljebb csak találgatni tudott a Kosáry család, hogy miért kapott fehérvérűséget a férj. Megalapozatlan feltételezésekre hivatkozva még inkább elutasították volna őt a jogalkalmazók – véli az elkeseredett asszony.

A Legfelsőbb Bíróság szintén elévülésre hivatkozott, amikor elutasította a család felülvizsgálati kérelmét. Hiába hivatkoztak egy korábbi határozatra, amelyből kiderül: egy haláleset miatt a kártérítési igény nem évül el mindaddig, amíg a halál tényleges okára vonatkozó bizonyítékok ismeretlenek a jogosultak előtt. Az asszony kifogásolta, hogy a határozatban többször 1992-őt jelölték meg férje halálának időpontjaként, holott mindvégéig hangsúlyozta, hogy Kosáry János 1993-ban hunyt el. Alapvető felelőtlenségnek tartja továbbá, hogy az első fokú eljárásban az egyik tanú, nevezetesen Kirádi Attila helyett Király Attilát jegyzőkönyveztek, amelynek következtében el is jött a bíróságra egy bizonyos Király Attila, akinek fogalma sem volt az ügyről.

Kosáry Jánosné nem adja meg magát. Már belefáradt a hiábavalónak tűnő csatába és az egészségi állapota sem a régi, ennek ellenére úgy döntött, tovább folytatja a harcot, és meg sem áll a strasbourgi emberi jogi bíróságig. Az asszonyt nem az anyagiak hajtják, hanem erkölcsi elégtételt akar kapni a megszenvedett évekért és szeretné, ha most, 2006-ban, közel húsz évvel a csernobili robbanás után végre tisztán látnánk ebben a kérdésben. Ugyanis a kutatások azt bizonyítják, hogy huszonöt év azoknak a betegségeknek a lappangási ideje, amelyek a sugárzással kapcsolatban támadhattak meg bennünket. Nem Kosáry János az egyetlen, aki a katasztrófával összefüggésben vesztette el az életét. És a betonszarkofág még mindig meg van repedve. És a mai napig sugárzik.

Simon Rita