Közös vadászattól a szuperdiétáig

Azt hihetnénk, hogy az emberi faj kialakulásával valamennyire tisztában van a tudomány. Pedig koránt sincs így, ahogy újabb és újabb leletek kerülnek elő, fenekestül felfordítják az addig kínkeservesen összeillesztett fejlődési vonalat. Abban nagyjából megegyeznek a kutatók, hogy Afrika lehetett az emberiség bölcsője, de sokan ezt is megkérdőjelezik, mióta igen korai leletek kerültek elő például Grúziából. Az időpont, amikortól kezdve már emberősről beszélhetünk, egyre hátrább „csúszik”, mára már 6 millió évről beszélnek. Legalább ilyen kusza az emberek szétterjedése a Földön, milyen utakon, hogyan népesítették be bolygónkat.

Korai elődeinknek nemcsak kialakulásukról, de életmódjukról is keveset tudunk. Mindeddig az az elképzelés tartotta magát, hogy őseink rettenthetetlen vadászok voltak, holott a régészeti leletek arra mutatnak, hogy inkább prédái voltak a vadállatoknak, semmint azokat irtó gyilkológépek. Két antropológus, Robert Sussman és Agustin Fuentes egyként arra a következtetésre jutott, hogy a korai emberek zsákmányfajnak számítottak, akikre medve méretű hiénák, kardfogú nagymacskák és egyéb nagy testű ragadozók vadásztak. Azért maradtak mégis életben, míg más főemlősök kihaltak, mert őseink együttműködtek és megváltoztatták közvetlen környezetüket. Megfigyelték, hogy a 3-4 millió évvel ezelőtt élt ősünk, az australopithecus afarensis apró fogakkal rendelkezett, eszközei nem voltak, és mindössze egyméteres testmagasságot ért el. A testméret és a fegyverek hiánya miatt a korai emberfajok főleg agyukat, szociális képességüket használták, hogy megmeneküljenek a ragadozóktól. Ebben az időben az australopithecus afarensis ugyanolyan mértékben esett áldozatául a ragadozóknak, mint a többi főemlős faj, mintegy 6 százalékban. Kétmillió évvel ezelőtt változás következett be: az emberek esetében csökkent a zsákmányként történő elhalálozás, míg más főemlősöknél ez jelentősen megugrott. Mindez könnyen nyomon követhető volt a csontleletek vizsgálatával és statisztikai számításokkal. Vagyis a korai emberek harcosokként fejlődtek; ezt bizonyítják a ma is élő, hagyományos kultúrák vizsgálatai, például az amazonasi törzsek, a yanömamök esetében.

Az ember ősét tehát a közös vadászat tette emberré, ugyanis az ős – mint láttuk – gyakrabban volt préda, mint vadász. Az amerikai St. Louis városban az idén rendeztek e témában konferenciát. Kutatásaik eredményeit a következőkben foglalták össze: A több mint egymillió évvel ezelőtt egymás mellett élő két „közeli rokon”, az australopithecus és a paranthropus a nagymacskák kedvenc zsákmánya volt. Dél-Afrikában több olyan lyukas koponya került elő, amelyben a lyukak távolsága megegyezett a kardfogú tigris szemfogainak távolságával. A kutatók szerint a paranthropus azért halt ki, mert hátrányba került az australopithecusszal szemben. Az utóbbi ugyanis megtanulta, hogy miként kell együttműködéssel elkerülni, hogy őt magát vagy csemetéit fölfalják a ragadozók; így a kardfogú tigris is könnyebb zsákmány után nézett. A program kimutatta, hogy már egészen csekély együttműködés megbillentette a fajfennmaradási esélyek arányait.

Az agyméret és a felegyenesedve járás képessége azon két fő tulajdonság, mely megkülönbözteti az embert a főemlősöktől. Egy kutatócsoport azt állítja, hogy több millió évvel ezelőtt a járás nem volt könnyű művelet. Átvizsgálták a korai hominidák (emberfélék) bokacsontjait, az eredmények azt mutatták, hogy a járásmódjuk nem volt olyan stabil, mint azt eddig hitték. Az újbóli, tüzetes vizsgálat szerint a hominidák bizony „csámpásan” jártak. A robusztus australopithecusok mintegy 2 millió évvel ezelőtt éltek. Ez a faj – hozzánk képest – nagyobb fogakkal, erősebb izomzattal, vaskosabb koponyával és kisebb aggyal rendelkezett. Lábairól korábban azt hitték, hogy olyanok voltak, mint a mai embereké, tehát könnyedén jártak két lábon. Ugyanakkor a bokacsontjuk vizsgálata azt mutatta, hogy ott, ahol a sípcsont találkozik a bokacsonttal, a sípcsont befelé ferdül.

Ugyancsak újdonság a paleoantropológiában, hogy az Európában élő neandervölgyiek gyorsabban tűntek el, mint eddig gondolták. Erre egy újbóli C14-es vizsgálat elvégzése után ébredtek rá a kutatók. Az új időkalibrálás azt mutatta, hogy az eddig elfogadott 7000 éves időtartamhoz képest Európa benépesítése Afrika felől mindössze 5000 évig tartott. Az anatómiailag és viselkedés tekintetében is modern embernek tekinthető ősök csoportjai először kb. 45 ezer évvel ezelőtt jelentek meg a Közel-Keleten, és lassan Délkelet-Európa felé terjeszkedtek. Korábban azt hitték, hogy ez a terjedés 43-36 ezer évvel ezelőtt ment végbe, de az újabb adatok azt sugallják, hogy az elterjedés 46-41 ezer évvel ezelőtt zajlott le, azaz korábban kezdődött és hamarabb ért véget. A kutatók szerint az afrikai inváziót elősegíthette a klímában végbement nagyobb változás, amihez a modern ember jobban tudott alkalmazkodni, mint a primitívebb neandervölgyiek. Valóban, a neander-völgyiek hanyatlása egybeesett egy sokkal hidegebb és szárazabb éghajlat beköszöntével. Ennek ismeretében sincs azonban elfogadható magyarázat a mai napig sem, hogy miért is haltak ki a jó vadász hírében álló neander-völgyiek, mintegy 30 ezer évvel ezelőtt.

Az australopithecus családról úgy tartja a tudomány, hogy ők voltak a modern ember ősei. Hét különböző fajt sorolnak közéjük, közülük az australopithecus anamensis a legprimitívebb. Egy ilyen faj maradványai kerültek elő Etiópiában, egy nemzetközi kutatócsoport keze nyomán. A 4,1 millió éves maradványok talán kitölthetik azt az űrt, amelyik hiányzik az ember evolúciójában. Ugyanis eddig nem volt olyan lelet, amely besorolható lett volna az australopithecusok és a korábbi emberősök, az ardipithecusok közé.

A kutatók most már sejtik, hogy honnan indult fejlődésnek a australopithecus 4 millió évvel ezelőtt. A maradványokat az Afar-sivatag középső régiójában találták. Vizsgálatuk arra mutat, hogy apró agyuk, nagy foguk volt és két lábon közlekedtek. Ez a kép tökéletesen illik azon 1 millió éves űrbe, amely a korai ardipithecus és az australopithecus afarensis között tátong. A nagy fogak arra utalnak, hogy a leletek gazdái rostos növényekkel és gyökerekkel táplálkoztak. A megtalált csontok 8 egyénhez tartoztak, közöttük van az eddig legnagyobb hominida szemfog is, valamint comb-, kéz- és lábcsontok.

Elfogadott nézet szerint a nagy agy fejlődését a nyelv és az eszközkészítési hajlam megjelenése is elősegítette. Ám mindezek előtt az agy ösztönzője mégis az egészséges „diéta” lehetett, tartja egy emberré válással is foglalkozó orvos. Stephen Cunname szerint a hatásos diéta többek között kagylókból, békákból, madártojásokból és halakból állhatott. Nem vitás, ma is kiváló tápanyagok hordozói az említett étkek. Az ősemberek és gyermekeik ezzel kiváló élelemhez jutottak, de szükségük is volt rá, különösen a gyermekeknek, mivel az ő energiájuk háromnegyede egyenesen az agyba megy; ezért születnek az emberi újszülöttek „bébizsírral”, szemben a főemlősök kölykeivel. Ez azt jelenti, hogy minél pufókabb egy csecsemő, annál egészségesebb az agya. A jód- és vashiány – amely ásványok a halakban nagy arányban előfordulnak – értelmi degenerációhoz vezet. Ezért 1920 óta több államban jódozzák a sót. Cunname szerint ma is sérülékenyek vagyunk, ha nem fogyasztunk vitaminokban gazdag ételeket, és még ma is nagyon sok ember függ a tengerből származó ételektől.

Az ember elterjedésére vonatkozó két új elmélet közül az egyik a neander-völgyi közel-keleti származását, a másik az első észak-amerikai embercsoportok (populációk) szibériai eredeztetését tagadja. Mindkét elmélet hívei szerint ugyanis vízi úton népesült be a világ. Ha megfontoljuk a fent említett „diéta” jótékony hatását, elképzelhető, hogy az emberelődök nem szívesen váltak meg a tengertől.

Spanyol tudósok szerint a neander-völgyi ember nem szárazföldön, a Közel-Kelet felől közelítette meg Európát, hanem áthajózott a Gibraltári-szoroson, amely akkor sem volt szélesebb 10 kilométernél, és apró szigetek tarkították. Ez az elmélet arra is választ adna, hogy miért kerültek elő az Ibériai-félszigeten a Franciaországban találtaknál régebbi leletek. A másik elméletet, tudniillik, hogy az észak-amerikai bevándorlás 13 500 évvel ezelőtt történt Szibériából a Bering-úton át, az említett St. Louis-i konferencián kérdőjelezték meg ez évben. Dennis Stanford régész szerint az első amerikaiak spanyol fókavadászok voltak, az Atlanti-óceán áthajózása pedig egy nagy zsákmánnyal kecsegtető vadászat különös eredménye lehetett. Az Ibériai-félsziget kb. 20 ezer éve élt lakosai tengeri állatokra vadásztak, s ehhez olyan hatalmas csónakokat használtak, amelyekben akár egy tucat felnőtt is elfért. Előfordulhatott, hogy egy csoport egészen Izlandig merészkedett, ahonnan az áramló jégtömeg Amerikába sodorta őket. Bizonyítékként említi, hogy az Új-Skóciában (Északkelet-Amerika) talált dárdahegyek nem a szibériaiakkal, hanem az Észak-Spanyolországból származókkal mutatnak közeli rokonságot.

(hankó)